madzag

Amerikai katonák járőröznek egy afganisztáni mákültetvényen, 2009 április, Lynsey Addario felvétele, The New York Times

Az ENSZ drogkereskedelemmel és nemzetközi bűnözéssel foglalkozó irodája (UNODC) kénytelen belátni – írja a Guardian –, hogy az ópium alapanyagát előállító afganisztáni házi mákültetvények felszámolása meghaladja az afgán kormány képességeit. Az irtással megbízott egységeket vagy megtámadják, vagy lefizetik, így tavaly a 157 ezer hektárt kitevő illegális ültetvényeknek csak 3,5%-át sikerült elpusztítani. Az iroda tavalyi jelentése [pdf] szerint a száraz ópium ára 2006-07-ben ötödével esett vissza az országban a túltermelés miatt. Valószínűleg ebből merítették az ötletet a b-tervhez: a csempészek elleni határozottabb fellépéssel még több ópium tartható az országban, és az áru még jobban elértéktelenedhet. Ez sem tűnik könnyebb feladatnak: csak az export 60%-át átengedő afgán-iráni határ jó 900 km hosszú. Iránban a szigorú államhatalom ellenére (illetve részben pont amiatt) három millió fogyasztó várja a különféle termékeket (harmaduk a heroint).

A fent említett UNODC jelentés még a cikkben olvashatónál is több, 193 ezer hektárnyi ültetvényről ír (ez a világ ópium-mák termőterületének 82%-a), amelyen több mint félmillió háztartás (tehát legalább pár millió ember) dolgozik. A piac ellehetetlenítése őket is sújtja majd, és ki tudja, van-e az UNODC-nek használható elképzelése a jövőjükkel kapcsolatban – a búza nem tűnik annak, mivel annak ára október óta 30%-ot esett, és a segélyszállítmányokban érkező mennyiség miatt egyébként sem lehet feljebb tornászni.

A gabona termesztéséhez működő infrastruktúrára van szükség (öntöző csatornák, művelésre kialakított teraszok, tároló létesítmények), a mákéhoz jóformán semmire. Gyakran még piacra sem: sok vevő előre meghitelezi a megrendelt mennyiség árát, amit a gazdák kénytelenek leszállítani. A máktermesztés nem csak stabil szektora a mezőgazdaságnak, de kimozdíthatatlan sarokköve a termelők életének. Sokak megtakarított vagyonát a két évig elálló száraz ópium jelenti, amit az el nem adott feleslegből spóroltak össze, arra várva, hátha egy-két éven belül magasabb áron tudnak megszabadulni tőle.

Egyes szervezetek – mint az International Council on Security and Development (ICOS) – azt javasolják, hogy ha már így virágzásnak indult a mák termesztése Afganisztánban (2001-2007 között folyamatosan nőtt), kár lenne szétverni, inkább el kellene téríteni a terrorszervezetek irányítása alól, és jó célra, morfium gyártására fordítani. Az ENSZ gyógyszerekre és drogokra vonatkozó egyezményeinek betartását ellenőrző szerv, az International Narcotics Control Board (INCB) 2005-ös becslése szerint – idézi a New York Times 2007 szeptemberi cikke – hat ország (Egyesült Államok, Kanada, Franciaország, Németország, Egyesült Királyság, Ausztrália) lakói fogyasztják a világ morfiumtermelésének 79%-át. Az alacsony és közepes vagyonnal rendelkező országok lakosainak (a Föld népességének 80%-a) mindössze 6% jut. Az ICOS szerint Afganisztán egyedül képes lenne ellátni az egész harmadik világot, ráadásul a fájdalomcsillapító ára a megnövelt kínálattal a felére csökkene.

*

Afganisztánban a drogfogyasztók száma az 1990-es években, a szovjet megszállás után kezdett emelkedni. [pdf] Sokan sebesülttekként szoktak rá, sokan a menekülttáborok életkörülményeinek elviselhetetlensége miatt. A háború elpusztította a mezőgazdasági infrastruktúrát (lehetetlenné téve a gabonatermesztést) és meggyengítette a kormányzati ellenőrzést. A talibán uralma alatt 1996-99 között a termelés duplájára nőtt, de a rezsim 2000-ben betiltotta az ópium előállítását (a kereskedelmét nem), így az a következő évre jelentősen visszaesett. Aztán az amerikai invázió kezdetétől ismét növekedésnek indult.

A Google Föld egyelőre kissé elfogult képet ad bolygónkról: mindent ugyanabból a szemszögből mutat, de nem ugyanakkora részletességgel. A fontosabb helyekről már kristálytiszta, de a félreesőkről még felhős-ködös képet kapunk. És persze akadnak hibák is: rosszul összeillesztett képek, a felvételek ideje közötti eltérés miatt megváltozó időjárás és sok más egyéb pontatlanság.

(kép Jeroen Wandemaker)

Mi történne, ha a dolog fordítva működne? Ha az adatrögzítés közben keletkező hibák a valóságban is megjelennének? Helmut Smits Halott pixel c. műve humoros és elgondolkodtató. Sok, a természetre vagy az épített környezetre katasztrofális hatással lévő változtatás születik egy tervezőasztal (-szoftver) virtualitásában elkövetett hiba, átgondolatlanság, figyelmetlenség, vagy épp rossz szándék miatt. Az Appalache-hegység elsimításának csak egy virtuális világban lehet értelme, a gázai urbicídiumot és ellentétét, a ciszjordániai zsidó telepek építését végső soron az ótestamentumi történelem/fikció világba erőltetése hajtja.

*

Akár konceptuális művészet is lehetne… A kínaiak országuk egy kis szeletét egyszerűen eltörölték a Föld színéről, és a kínai-indiai határ egy vitatott szakaszának méretarányos modelljét építették fel rajta. Nyilván katonai célokat szolgál (mi másra költenének ennyi pénzt?), de a kínaiaknál sosem tudni. Talán vidámpark lesz.

Shane Cooper Feed* c. installációjában rossz fényviszonyok között is megélő páfrányok növekednek. Felettük – olyan távolságban, hogy a kifejlett példányok ne férjenek el – lehalkított tévékészülékek, más-más csatornára kapcsolva. A növények a képernyők fényében nőnek fel, akárcsak a gyerekek, az üvegfalnak ütközve megtörnek, magukba fordulnak és elfonnyadnak.

Cooper egy újabb alkotása, a Life Support növényei csak akkor jutnak mesterséges fényhez, ha látogató tartózkodik a közelükben.

* a feed szó egyszerre utal az élő szervezet élelemmel és a televízió adatfolyammal való táplálására

(kép Simon Jung; via Next Nature)

Az iraki háború kezdetétől a George Bush elnök és a hadügyminisztérium legfelsőbb vezetői által naponta kézhez kapott hírszerzési jelentés borítóján Amerika fegyverei és katonái tűntek fel az első öbölháború televíziós közvetítései óta jól ismert romantikus-erotikus stílben ábrázolva: a naplemente vöröslő hasadékába döfő tank, fegyverüket átkulcsolva imádkozó gyalogosok, Szaddám lekonyuló szobra. A képekhez társítva idézetek a vérontásra eltökéltek évezredes irodalmi kincsestárából, a Bibliából.

Hogy egy súlyos döntéseket száraz adatokkal, óvatos következtetésekkel előkészítő dokumentumnak miért van egyáltalán szüksége illusztrált borítóra, nem tudom. Azon viszont nem lepődhet meg senki, aki csak egy kicsit is elmélyült a terror elleni háborúk miértjeiben, hogy az ötletgazda, Glen Shaffer tábornok, az egyesített vezérkar és a hadügyminiszter mellé kirendelt hírszerzési összekötő tiszt miért pont a Bibliából idézett és nem – teszem azt – az emberi testben a haslövéstől a halál beálltáig lezajló folyamatokat részletező orvosi könyvből. A GQ magazin által felfedezett borítók csak újabb (már-már szükségtelen) adalékot szolgáltatnak a háborúért felelős amerikai (és brit) politikai vezetés egyes tagjainak világképét uraló vallási eszmék felderítéséhez.

A háborúk persze elsősorban bonyolult gazdasági vállalkozások vagy politikai-stratégiai játszma kellékei (mint Irak) vagy annak a széles körben elterjedt optimista vélekedésnek a kivetülései, mely szerint fegyveres összecsapással hatékonyan lehet rendezni egy konfliktust (mint Afganisztán). A vallás talán nem volt jelentős tényező Amerika háborúinak kirobbantásában, de annál fontosabbá vált azok elbeszélésében. A valóságos gonosz elleni harc nem (csak) történelmi konfliktus, nem fejthető vissza egy kezdőpontig, mint a nacionalizmus által fűtött konfliktusok (az orosz-grúz adok-kapok történetében a felek megtalálhatnak egy eredeti agressziót, s ezzel az elbeszélésük átírhatóvá válik) – a jó és gonosz harca a történelmen kívülről ered (legalábbis a benne hívő vallásos elme számára, egyébként emberi találmány az is), és nem kérdőjelezhető meg. A Bush (és Blair és Shaffer tábornok és sokan mások) számára az apokalipszis felé haladó világtörténelem eseményei csak idézetek az Isten által előre megírt forgatókönyvből, s ahogy Joyce tisztelői járják be az Ulysses dublini helyszíneit, Bush gondolatban úgy járja be Babilont, olvasmányélményeivel eltelten, csak épp nem szappannal, hanem gránáttal a zsebében.

A bibliai idézetek használata ellen Shaffer tábornok több munkatársa is tiltakozott, egyikük szerint ha már akkor kiszivárogtak volna, ugyanolyan botrányt okoztak volna, mint Abu Ghraib. A rosszallásukat (persze csak zárt ajtók mögött) hangoztatók legtöbbje nyilván szintén keresztény volt, csak épp a Bibliát nem olvasták szó szerint, és nem gondolták, hogy Isten által elrendelt keresztes hadjáratban vesznek részt. De vajon milyen élesen áll szemben a visszafogottabb hívők világnézete Bush extrémizmusával? Bush kertelés nélkül kimondta, hogy az emberiség két részre oszlik: azokra, akik „velünk” vannak és azokra, akik „ellenünk”. Moderáltabb hívők általában nem ilyen nyersek, gondolom, érzik, hogy van valami felháborító abban az (egyáltalán nem szélsőséges, hanem alapvető keresztény és muszlim) tanításban, hogy az Utolsó Ítélet nevű kirakatperben csak azt veszik majd figyelembe, a vádlott elfogadta-e az adott ideológiát vagy nem. Aztán: A visszafogottabb hívők ugyan nem gondolják, hogy Isten a világtörténelem minden mozzanatát személyesen felügyeli, de nem fosztják meg teljesen az irányítástól, úgyhogy mégiscsak politikai tényezővé válik, a hatalom megfellebbezhetetlen és kiismerhetetlen végpontjává, akinek nézőpontjából az emberi moralitás számára elfogadhatatlan tettek is állítólagos értelemmel bírnak.

A vallásos illusztrációkkal ellátott elbeszélés ugyanúgy be- és elfogadhatóvá, kezelhetővé teszi a háború parttalan, véres ostobaságát, mint ahogy a televíziók videójátékokat idéző képei. Mindegyikből hiányzik az áldozatok valódisága: az egyikben a gonosz sötétségében rejtik el őket, a másikban az éjszakáéban. A célpontjához közeledő robotrepülőgép kamerájából isteni a kilátás, a távolról mutatott fehér villanások pedig mi mások lennének, mint a hatezer évvel ezelőtti ősrobbanás szerény utánzatai.

A televíziót könnyű kikapcsolni vagy figyelmünk hátterébe utasítani, az isteni elbeszélőt sokaknak egyszerűen lehetetlen. Pedig ahhoz, hogy a vallásos fikcióval átszőtt konfliktusok véglegesen lezárhatóak legyenek nem csak a szélsőségesektől kell megszabadulni – ahogy azt Tony Blair képzeli –, hanem a szélsőséges vallási ideáktól, mint a kettéosztott túlvilág és a politikailag aktív, az emberek iránt érdeklődést mutató, mitöbb jelentős irodalmi tevékenységet is kifejtő Isten.

Ötven, vallással kapcsolatos idézet Bushtól (egyben a kép forrása).

(via Daylight Atheism)

1899-ben, Párizs közelében egy belga gyártású versenyautó a világon elsőként átlépte a 100 km/órás sebességhatárt. Nem bőgve, zörögve és kattogva, hanem viszonylag csendesen, ugyanis elektromos motor hajtotta. A múlt század első évtizedeiben kezdődő motorizálódás fordulópont a környezetszennyezés történetében, a gyorsuló közlekedésnek azonban kíméletesebb géptársaik, az elektromos járművek adták az első lökést.

Mint sok más technikai újítás, az elektromos autó is több feltaláló kisebb-nagyobb ötleteiből állt össze. Az első, elektromossággal működtetett kocsit álltólag a skót Robert Anderson készítette 1832-1839 között. Nem csak hogy a dátumban nem lehetünk biztosak, de semmilyen más részletet nem találni róla – kivéve, hogy sínen futott, mivel az 1820-30-as években megszaporodó, gőzzel hajtott járművekből a falusi népeknek Britannia-szerte elege lett, és minden hasonló szörnyeteget kitiltottak az útjaikról. 1834-ben az amerikai Thomas Davenport is egy sínautót hajtott meg egyenáramú motorral, amit 1837-ben szabadalmaztatott. Miután az előző évben gőzzel hajtott járművükön sikeresen végigpöfögtek Groningen utcáin, 1835-ben egy holland vegyész, Sibrandus Stratingh és mérnök társa, Christopher Becker az elektromos meghajtással is elkezdett kísérletezni, de csak egy működő, kicsinyített modellig jutottak (lásd a képet).

Az első modellek és kezdetleges járművek hiába működtek, rendszeres használatukra még nem lehetett gondolni, mivel az elemek kicsik voltak és nem lehetett őket utántölteni. Ezt az akadályt két francia hárította el: Gaston Planté, aki 1859-ben feltalálta az utántölthető ólom-savas akkumulátort, és C. A. Faure, aki 1881-ben jelentősen megnövelte a kapacitását. Ettől kezdve Franciaországban és Nagy-Britanniában beindult az elektromos járművek gyártása; az Egyesült Államok 1890-ben kezdett felzárkózni: William Morrison autója – sűrűn küllőzött kerekekkel, egyedi alvázzal és fogaskerekes kormányművel – 22 km/órás sebességre volt képes 13 órán át, és talán elsőként bizonyította, hogy az elektromos autó a többi közlekedési eszköz komoly kihívója. A századfordulón a gőz-, gázolaj és elektromos meghajtású járművek már egyenlő arányban osztoztak az amerikai piacon.

Az elektromos autók első nagyobb léptékű kereskedelmi alkalmazására a New York-i lovastaxi flotta lecserélésével került sor, 1897-ben. A váltás fő oka – ki gondolná – környezetvédelmi volt: a nagyváros utcáiról még az 1900. évben is 15 ezer kidőlt állat tetemét kellett elszállítani, 1134 tonna lószart kellett eltakarítani, a csatornáknak pedig 227 125 liter lóhúgyot kellett elvezetni.

*

Az elektromos járművek háttérbe szorulása sok tényező összejátszása miatt következett be.

• 1904-ben a 2 millió mérföldnyi amerikai úthálózat 97%-a még földút volt, de az 1920-as évekre javult a helyzet: az 1921-ben elfogadott Federal Highway Act szövetségi támogatást biztosított az útépítésre (az utakat addig csak a vasúthálózat függelékének tekintették, és a települések saját költségvetéséből tartották fenn őket, már ha jutott rájuk).* Kényelmesebben lehetett tehát hosszabb utakat megtenni, az elektromos autók azonban akkoriban inkább városon belüli közlekedésre készültek, vidéki utántöltő állomásokat még nem kezdtek kiépíteni.
• 1901-ben a kelet-texasi Spindletop-olajmező felfedezése után özönleni kezdtek az olajfúrók a térségbe, az üzemanyag egyre megfizethetőbbvé vált.
• Henry Ford a futószalaggal megnyitotta az utat a tömegtermelés előtt, a kisebb, elektromos autókat is készítő vállalatok nem tudták felvenni a versenyt. Ford járművei 500-1000 dollárba kerültek, elektromos autót nem sokat lehett kapni ennyire olcsón. Sok korai elektromos autó a tehetősebbeknek tervezett hintószerűség volt, egyszerűbb, gyorsabban összeszerelhető konstrukciók nem nagyon voltak.
• A kényelmetlen kurblit Charles Kettering jóvoltából 1912-ben felváltotta az elektromos gyújtóberendezés.

1912-től az amerikai elektromosautó-gyártás gyors hanyatlásnak indult, hogy aztán a század második felében lassan, nagy ellenállással dacolva visszaküzdje magát jelenlegi helyére: mint az elnökválasztási kampányban kiderült, mindkét politikai erőtől komoly támogatásra számíthat.

* A jó minőségű utak kiépítésében egyébként nem az amerikai autósoknak, hanem a kerékpárosoknak volt nagy szerepe. Lásd John Stilgoe érdekes írását: Roads, highways, and ecosystems + egy ide nem kapcsolódó, de szintén érdekes interjú a szerzővel.

Források: The Electric Shock: Electric Cars Pre-Date the Civil War! / History of Electric Vehicles (about.com) / Electric Vehicle History – Electric Auto Association / A Brief History of Electric Vehicles – Vancouver Electric Vehicle Association [doc]

A 10. század második felében, valószínűleg Konstantinápolyban egy írnok pergamenre másolta Arkhimédész hét matematikai értekezését, Hüpereidész i.e. 4. századi szónok két beszédét és Alexandros Aphrodisiensisnek (i.sz. 2-3. század) az arisztotelészi kategóriákról írt magyarázatát. A 13. század elején (1229 előtt) egy görög szerzetes a kódexet szétszedte, a lapokat félbehajtotta és saját átgondolatlan bizonyításaival és hibás közelítéseivel – imádságokkal – írta tele. A következő évszázadok során sok mindent átvészelhetett, még ha talán el sem hagyta a várost. 1906-ban Johan Ludvig Heiberg dán filológus egy isztambuli templom könyvtárában fedezte fel, és örökítette meg lapjait a fotográfiának nevezett modern eljárással. Rögtön ezután nyoma veszik, ismeretlen és gondatlan gazdái négy lapjára középkori rajzokat hamisítanak, hogy a könyvecske értékesebbnek tűnjön. 1930-ban egy francia amatőr régiséggyűjtő jut hozzá, szintén Isztambulban; 1998-ban árverésre bocsátják, új tulajdonosa a baltimore-i Walters Art Museumnak adományozza. Több ország (köztük hazánk) kutatói a Heiberg kora óta sokat fejlődött képrögzítési eljárások segítségével az eredeti szövegek minden információdarabkáját összegyűjtik, s szakmai folyóiratok után 2008 októberében a Google Könyvkeresőjében is közzéteszik az Arkhimédész Palimpszesztnek nevezett, pótolhatatlan dokumentumot.

*

Arkhimédész művei több mint két évezrede kapaszkodnak kitartóan a pergamenbe, az 1976-ban a Marson járt Viking-szonda által gyűjtött adatok egy része azonban elveszett. 1990-ben egy kongresszusi vizsgálat kiderítette, hogy a NASA 1,2 milliós mágnesszalag-gyűjteményének egy részét elfogadhatatlan körülmények között tárolja. A digitális adathordozók a nyomába sem érnek a pergamennek: még a védett helyen tárolt cédéink sem bírják tíz évnél tovább.

Sok, évtizedekkel ezelőtt rögzített információ még megvan, de hozzáférhetetlenné vált a számítástechnika rohamos fejlődése miatt. A NASA programok adatai mellett a Védelmi Minisztériumnak a vietnámi háborúban hadifogolyságba esett vagy ütközetben eltűnt személyeket tartalmazó adatbázisa és az 1960-as amerikai népszámlálás eredményei is a mai gépek számára olvashatatlan formátumokban rejtőznek, amiknek dokumentációja elveszett vagy el sem készült; a programozók tehát kénytelenek valahogy feltörni 60-70-es évekbeli kollégáik kódjait. Reverse engineering mint a történelem segédtudománya.

Egy átgondolatlan, a jövőbeli fejlődést figyelembe nem vevő archiválási eljárás pénzkidobás – mondja Jerome P. McDonough, az Illinois-i Egyetem oktatója –, a jól megtervezett archiválás azonban elengedhetetlen. „Klasszikus példa az e-mail: a modern üzleti világ és a kormányzatok működésében egyaránt pótolhatatlan, ha ez az információ elveszik, korunk eseményeinek fontos nyoma veszik el.”

Igyekezzünk nyílt szabványokat használni – tanácsolja McDonough –, és próbáljuk értelmes keretek közé szorítani a másolásvédelmet. „Ha azt akarjuk, hogy az általunk létrehozott tartalmak túléljenek minket, kerüljük azokat a formátumokat, amik egy adott hordozóhoz kötöttek. A kereskedelmi forgalomban kapható, különféle védelmi mechanizmusokkal ellátott DVD-ket a könyvtárak legálisan nem másolhatják át új adathordozókra. Az elöregedett média halálával az információ is elpusztul.”

(a kép forrása: pbs.org | NOVA)

Dél-afganisztáni tájkép, Nir Rosen felvétele

Az előző bejegyzésben idézett Nir Rosen hiába szervezte meg alaposan látogatását a talibánok ellenőrizte Dél-Afganisztán Ghazni tartományába, a helyi parancsnokok közötti rivalizálás miatt vendégből kémkedéssel gyanúsított fogollyá vált, s csak telefonhívások és üzenetek bonyolult hálójával sikerült megmenekíteni. Riportja az „Afganisztáni Iszlám Emirátus” földjéről változó és megosztott, vallási ideológiájában talán gyengülő, de egyre erőszakosabb talibánt mutat be, amely egyértelműen különválasztja magát a határokon átnyúló terrorszervezetektől.

Az afgánok közötti összetartás, úgy tűnik, egyesek szerint a szigorú vallási előírások betartásánál is fontosabb:

Egyes parancsnokok a teljes hatalomátvétel után Mohammed Omar, az ország invázió előtti vezetőjének visszatérését várják, de mások már nem ragaszkodnak hozzá – ez szintén a keményvonalas politikától való eltávolodás jele. A megengedőbb szemlélet térnyerésének azonban egyelőre nyoma sincs a lakosság elleni fellépésben. Ennek fő oka, hogy a fiatalabb generáció a törzsi politika íratlan törvényeit már nem tartja tiszteletben. Rosen szerint az iraki felkelők taktikáit eltanuló talibán „jóval brutálisabb”, mint a hatalmon lévő talibán volt.

Nem tudni, a megosztottság olyan mértékű-e, amit hatékonyan ki lehetne használni. Ha így is lenne, ahhoz el kellene érni, hogy a talibánok nem könyvelhetnek el katonai sikereket, vagyis növelni kellene a megszálló csapatok számát. Rosen szerint ez csak elodázná a visszavonulást, de egyértelmű győzelemhez nem vezetne: „Több katona több összecsapást jelent az ellenséggel, a földi egységeket segítő légicsapásoknak több civil áldozata lenne, így az afgánok még ellenségesebbé válnának.” Az egyetlen, a civil lakosságot megkímélő megoldásnak a talibánok de facto hatalmának elismerése látszik.

*

Az idei év áldozatai – A két nagy amerikai katonai bázis, Bagram és Kandahár közötti autópálya a Bush-adminisztráció retorikájában a kezdődő afganisztáni újjáépítés jelképe volt. Ma, főként Kabultól délre tartó szakasza, a hosszú háború elnyúló emlékműve, roncstemető, út menti bombák által hasított gödrökkel. Ez év júniusában Salar közelében, Kabultól 80 km-re délre egy szállítókonvoj 54 teherautójából 51 pusztult el, szeptember elején 29 jármű jutott hasonló sorsra.

A nemzetközi koalíció és az Afgán Nemzeti Hadsereg elleni támadások a tavalyi évhez képest 44%-kal nőttek; míg 2007-ben 117 amerikai katona halt meg, idén októberre már 135. (A védelmi minisztérium friss adatai szerint a háborúban eddig 546 amerikai vesztette életét.) A talibán milíciák segélyszervezetek munkatársait is egyre gyakrabban támadják meg, a legutóbbi áldozat a Kabulban tegnap reggel lelőtt brit Gayle Williams volt. Az ENSZ szerint idén augusztusig 1445 afgán civil halt meg, 40%-kal több, mint 2007-ben – 800-an a felkelők, 577-en a szövetséges erők fegyvereitől (közülük 395-en légicsapásokban).

*

Sebastian Junger Visszatérés a halál völgyébe c. írásában a másik, északi fronton harcoló amerikai katonák életét mutatja be.

(via MeFi)

Mivel mindkét amerikai elnökjelölt egyetért abban, hogy az USA-nak több figyelmet és erőforrást kell fordítania az afganisztáni helyzetre, a sok szerző által egy ideje már „elfeledett”-nek nevezett konfliktus egyre több teret kap a hírekben. A mai Independentben David Davis, brit konzervatív képviselő, árnyékbelügyminiszter tíz napos látogatásának tapasztalatairól ír. (Davis nyáron, miután a parlament a vádemelés nélküli fogvatartás idejét 28-ról 42 napra emelte a terrorizmussal kapcsolatos ügyekben, lemondott mandátumáról, majd a kiírt választáson kizárólag „az alapvető brit szabadságjogok megfojtása” ellen kampányolva fölényes győzelmet aratott.)

A jelen lévő nemzetközi erők egyelőre nem is gondolhatnak arra, hogy enklávékba szorítsák vissza a talibánokat, sőt inkább ők maguk köröznek tanácstalanul páncélozott konvojaikban egy-egy város utcáin, míg a környező vidéket a szélsőségesek uralják, „mintha nem is lennének amerikaiak az országban”. Ezt már Nir Rosen újságíró mondja, aki szerint a talibánok hatalma „Kabul hátsó udvaraiig” terjed. Davis szerint a britek Helmand tartományban öt várost tartanak kézen, a többi terület a talibánoké. Az emberek nem bíznak a kormányban és legalább annyira félnek a rendőrségtől, mint a milíciáktól. Mind Davis, mind Rosen beszámol arról, hogy az egyetlen működő igazságszolgáltatás az országban a talibánoké; Davis szerint Dél-Afganisztánban még a nem-talibán területek lakói is sokszor inkább hozzájuk fordulnak vitás ügyeikben, jóllehet a büntetések sokszor kegyetlenek. „Egy öregasszonyt felakasztottak, mivel egy külföldi fejlesztési hivatalnokkal beszélt. Az ellenük forduló vagy a NATO-t segítő embereket a városközpontokban fejezik le.”

Az Afgán Nemzeti Rendőrség felszámolása, vagy állományának alapos kigyomlálása, a helyi igazságszolgáltatás megszervezése a törzsek öregjeiből verbuvált tanácsokból, az országos szintű igazságszolgáltatási szervek megtisztítása, hadurak és korrupt tisztviselők ellen fordítása Davis szerint alapvető lépések lesznek a helyzet rendezésében; új, határozottabb katonai parancsnoki struktúrát kell felállítani, rövid távon valódi harcoló alakulatokra lesz szükség, hosszú távon pedig nagyobb afgán hadseregre.

A pénzügyi világválságok közül a legismertebb, legtöbbször (gyakran furcsa nosztalgiával) felidézett a „nagy”-nak nevezett 1929-es, nem csoda hát, hogy a sajtó a jelenlegi helyzet leírásához is ennek emlékezetéből kölcsönzi a borút. A nagy világválságot azonban más gazdasági problémák okozták, mint a mostanit. Pontosabb párhuzamért 1873-ba kell visszatekintenünk. Angolul több cikket is találni erről, a legtömörebb és közérthetőbb talán Scott Reynolds Nelson történészé (College of William and Mary).

Nelson szerint (mint a cikk címe: A valóban nagy válság is utal rá) az 1873-as pánik utáni válság nem csak hosszabb volt, mint az 1929-ben kezdődő, de talán még mélyebben is vágott a gazdaság húsába. (Egyik legfontosabb következménye az lett, hogy a nagyvállalatok – amik garantált szerződésekkel rendelkeztek és még bizonyos engedményeket is adhattak nehéz helyzetben lévő üzletfeleiknek – potom pénzért felvásárolták a kis- és középvállalatokat.)

*

Még valami, és erről sem magyar sajtótermék világosított fel, hanem a Slate gazdasági blogja. A le-fel ugráló tőzsdeindexeket nézni nagyon izgalmas, a hitelválság alakulásának azonban nem ezek a legfontosabb mutatói, hanem az ún. TED spread. A rövidlejáratú (3 hónap) amerikai kincstárjegy (Treasury bill, T-bill) az egyik legbiztonságosabb értékpapír. Minél nagyobb mértékben tér el ettől a kereskedelmi bankok egymásnak nyújtott hiteleinek kamata (a londoni bankközi kínálati kamatláb, LIBOR), annál rizikósabbnak tartja a bankközi hiteleket a piac.

Egy banknak hitelt nyújtani természetesen mindig kockázatosabb, mint az amerikai kormánynak, a különbség általában 50 bázispont (fél százalék). Ez 2007 augusztusában, amikor a subprime jelzálogok miatti problémák érzékelhetővé váltak, 100 bázispont fölé ugrott, az október elején elfogadott Emergency Economic Stabilization Act környékén már 300 fölött volt.

Az amerikai elnök- és alelnökjelöltek vitáinak végighallgatása – szerdán lesz az utolsó – megerőltető feladat. Modulokból összerakosgatott válaszok, a konkrétumok kerülése, a tettrekészség és más személyiségvonások előtérbe állítása, mintha ezek jelentenének megoldást egy-egy problémára, az ideológiai álláspont megfogalmazása helyett a voksolási statisztikák felemlegetése annak bizonyítására, hogy valaki támogat egy ügyet és a többi – jól megszerkesztett unalom. A jelöltek közötti ellentétek csak mintegy mellékesen bukkannak fel: szükség van-e deregulációra a hitelválság kezelésében?, mennyi esélyt kell adni a diplomáciának a konfliktusok feloldásában? – a második vitában ezeken kívül nem is volt élesen kirajzolódó ellentét.

Aki csak (magyar) újságcikkekből tájékozódik a vitákról, talán napirendre tér felettük azzal, hogy a politika unalmas, nincs ebben semmi különös. De mit jelent az, hogy egy politikai vita unalmas, hogy haszontalan fecsegés és visszafogott fröcsögés? Azt – s ennek a súlya csak e másfél órákat végigszenvedve érezhető igazán –, hogy a demokratikus államgépben, ami a szavazatokat politikai hatalommá alakítja akadozik, kijár, zörög valami. A jelöltek visszautasítják, hogy megfogható álláspontokat foglamazzanak meg, amiknek összeütközéséből esetleg valami olyasmi születhetne, amire egyikük sem gondolt; az egész vita, az egész kampány nagy ívben kikerüli azt a leghétköznapibb demokratikus elképzelést, hogy beszélgetni – lehet.

*

Számtalan, sokszor felmérésekkel megalapozott írást olvashatunk arról, hogy a választókat mennyire nem érdeklik tények és érvek. Andrew Halcro, korábban republikánus képviselő, 2006-ban függetlenként indult Sarah Palin ellen az alaszkai kormányzóságért. Az alelnökjelölti vita előtt írt cikkében egy akkor talán mellékesnek tűnő mozzanatra emlékszik vissza:

A jelöltek közül Palint érdekli a legkevésbé a beszélgetés mint demokratikus intézmény. Aki végignézte a Katie Couricnek adott interjúit, az tudja mire gondolok, aki nem, annak csak egy példa. A kérdés nem lehetne egyszerűbb: Milyen újságokat, magazinokat olvasott rendszeresen, mielőtt alelnökjelölt lett? Palin erre sem képes konkrét választ adni, csak annyit mond, „bármit, ami elém került”, a védekezésből pedig rögtön átmegy támadásba, és azt mondja, Couric arra célzott a kérdésével, hogy Alaszka elmaradott térség, ahova még a világ hírei sem jutnak el.

Palinnek, mint minden fundamentalista hívőnek, komoly problémái vannak a demokratikus alapelvekkel, mindenekelőtt azzal, hogy nem kinyilatkoztatásokkal találjuk fel, hanem rákérdezéssel találjuk meg az igazságot. A vita során megjegyezte, hogy a média szűrője nélkül kívánna szólni az amerikaiakhoz, ezért nem válaszol úgy a kérdésekre, ahogy azt Biden vagy a moderátor várja. A váratlan kérdések csak összekuszálják az önmagáról rajzolt kép vonalait.

*

A képét, ami már eleve karikatúra. A Saturday Night Live írói egy az egyben átemelhettek egy hosszú mondatot a Couric-interjúból az azt parodizáló jelenetbe. Újabb bizonyíték Poe törvényére (a fundamentalizmus bármely paródiája – legalább egyesek számára – megkülönböztethetetlen lesz ez eredetitől).

Állítólag Palin maga is fel fog lépni az SNL-ben. Az USA-ban semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy politikusok talkshow-kban és más humoros programokban lépjenek fel. Ez két dolgot is jól mutat: hogy a politika a szórakoztatóipar egyik ága, amely a világról szóló elfogadható narratívák kidolgozása helyett leginkább sablonos karakterek megalkotásával foglalkozik, valamint hogy a média szűrője igencsak szakadozott, ha megengedi, hogy politikusok tegyék be a lábukat oda, ahol a nyilvános képüket megpiszkáló szatírák készülnek, ezzel mintegy jóváhagyva őket, s felvizezve komolyságukat.

Ajánlott olvasnivaló Matt Taibbi írása Palinről.