madzag

Immár hetedik éve Kína vezeti a legtöbb újságírót bebörtönző országok, rang(?)listáját, 32 fővel. A Committee to Protect Journalists 2005-ös jelentése szerint a második Kuba (24), a harmadik Eritrea (15), a negyedik pedig Etiópia (13). A szervezet összesen 125 fogva tartott szerkesztőt, újságírót és fotóst tart nyilván, akik közül 78-at állam elleni bűntettekkel (felforgató tevékenység, államtitkok nyilvánosságra hozása, az állam érdekeivel ellentétes cselekmények) vádolnak, legtöbbüket Kínában és Kubában.

Az egyetlen nyugati ország a listán (nem fogsz meglepődni) az USA. A négy Irakban és az egy Guantanamóban fogva tartott újságíró elleni vádakat nem hozták nyilvánosságra.

A teljes lista itt található.

via unmediated

Úgy látom, Steven Soderbergh ésszel figyeli a dolgokat: a (néhány fesztiválon már vetített) Bubble című filmjét ugyanazon a napon (jan. 27.) fogják bemutatni a mozikban, kábelcsatornákon, és adják ki DVD-n. Szerinte öt éven belül minden filmmel így lesz, mert ugye árral szemben ezevni nehéz:

Az elmúlt négy évben készült minden jelentősebb film elérhető volt minden formátumban már a megjelenésükkel egyidőben – kalózkiadásban. A Lord of the Rings, az Ocean’s Eleven és az Ocean’s Twelve – mindet láttam a Canal Streeten a bemutató napján. A szimultán kiadás már itt van – mi csak megpróbáljuk a kezünkbe venni.

A Wired interjújában Soderbergh beszél még arról, hogy a copyright sokszor az alkotás gátja – Danger Mouse Grey Albumát hozza fel példaként –, valamint arról, hogy mivel sokszor erős késztetést érez rá, hogy filmjeit átszabja (mint az épp készülő The Good German címűt), az első verzió bemutatója után szívesen összevágna egy másodikat is. A mindössze néhány hét különbséggel megjelenő filmek (film?) ötletének pozitív fogadtatásáról nem vagyok meggyőződve, de érdekes kérdéseket vet fel, megér majd egy másik bejegyzést.

A release window az az idő, ami egy film mozibemutatója és a különféle adathordozókon, ill. a tévécsatornákon való megjelenése között eltelik. A manhattani Canal Street pedig olcsó üzleteivel, utcai árusaival a kalózkiadványok egyik fő lelőhelye.

A HírTV gazdasági magazinja. Nem tudom, szándékos volt-e, vagy nem, de mindenképp jár a pont.

Ha meghámozunk egy megasztáros zenei produkciót, és lerágjuk róla a könnyen emészthető részeket, mi marad? A legtöbbször semmi. – Ajánlott zeneirodalom következik a kereskedelmi rádiókon felnövő tizenéveseknek.

A videón (.wmv), amit találtam nektek, két bácsi zenél. Nem színpadon vannak, hanem valami rendetlen szobában; van ott egy radiátor, mellette csövek, a hátsó falon egy pokróc, mögötte csíkos tapéta – nem látni jól, mert elég gyatra a megvilágítás. Azért próbálkoznak valami fénytechnikával, vagy az csak a karácsonyi díszítés?

Szóval az egyik bácsi dobol, őt Tommy Ufkesnek hívják, a másik pedig basszusgitározik, ő Bill Clements. Ennyi az egész. Illetve van még valami. Biztosan feltűnik majd, hogy Bill jobb keze helyén valami olyasmi van, amit a Hook című filmben láthattatok, vagy akkor, amikor Schwarzenegger bácsi levágta a bőrt az alkarjáról. Bill ezzel a kezével nem is játszik, csak a másikkal.

Billnek nincs szüksége azokra a felesleges dolgokra, amiket ti a zene körül megszokhattatok. Sőt még egy látszólag nélkülözhetetlen dologra sincs szüksége. Bill zenész. És viszonyítási pont.

A videóra Amanda néni nagyszerű vlogján, a Rocketboomon keresztül akadtam. Itt hallgathattok meg részleteket Bill idén megjelent albumáról.

Kínai vállalkozások virtuális jövedelemből csinálnak valódi pénzt – de nem a könyvelésükkel ügyeskednek, hanem a hálón játszható többszereplős játékokkal (MMOG – massively multiplayer online games). Bérjátékosokat fogadnak fel, akik eljuttatnak egy karaktert egy bizonyos szintre (vagyis fizetőeszközt, fegyvereket és más eszközöket gyűjtenek neki), amit aztán eladnak olyanoknak, akiknek nincs idejük-kedvük alsóbb szintű harcosokkal küzdeni.

Mindez persze illegális, de a 24 millió kínai játékos között megtalálni a (talán 100 ezer) megélhetésit nem könnyű. A kínai városokban az átlagos munkanélküliség majd’ 10%, a játék pedig nem fizet rosszul: a NYT riportere által megkérdezett srác 12 órás műszakokban dolgozik, a hét minden (!) napján, és havi 250 dollárt kap (52 ezer HUF). (Pekingben a 2004. évi átlagjövedelem 1900 USD volt.)

…Valamikor a nem túl távoli jövőben talán már a World of Warcraft alsóbb szinteken tengődő szereplői is felfogadhatnak majd saját virtuális-kínaiakat, akik a valódi világban elkészítenek nekik egy tehetségesebb játékost.

via if:book

Ron Wood (Rolling Stones) a Guitar World Magazine körkérdésére; via zenebuzi

Nagy lépés egy díjnak, kis lépés a médiának: 2006-ban a Pulitzer-díjakra mind a 14 kategóriában lehet jelölni olyan tartalmat, aminek van online összetevője.

A közszolgálati kategóriában már 1999 óta elfogadnak bármilyen fornátumú webes anyagot (szöveg, kép, adatbázis, multimédiás bemutató sat.). Az új kiírásban most még két olyan kategória lesz, amelyekben kizárólag online publikált tartalom is jelölhető (breaking news reporting és b. n. photography). (Valószínűleg főként ebben a döntésben játszott szerepet az, hogy a New Orleans-i újságok a Katrina után csak online kiadásban jelentek meg.)

A többi tizenegy kategória jelöltjei közé azonban csak akkor kerülhet online publikáció (és az is csak szöveg vagy kép lehet), ha az nyomtatásban megjelent anyaghoz kapcsolódik. Így például akár egy lap blogjának bejegyzéseit is lehet nevezni, de csak a szerzőnek a nyomtatott változatban megjelent írásaival együtt.

Sig Gissler, a bizottság adminisztátora azt mondta a WSJ-nak, hogy mindez az „online tartalom növekvő fontosságának és az újságok fejlődésének” visszajelzése. Az online zsurnalizmus tehát kizárólag az „evolution of newspapers” keretén belül értékelhető és értékelendő? Végső soron milyen indokkal is zárják ki a nyomtatott háttérrel nem rendelkező webes forrásokat? Úgy tűnik, hagyománytiszteletből: Gissler szerint a bizottság tartani kívánja magát Pulitzer József eredeti rendelkezéseihez, ezért továbbra is csak a legalább heti rendszerességgel megjelenő újságokat díjazza, s ha változtat is a szabályokon, csak óvatosan teszi. (Csak úgy mellékesen: a negyvenes évek elején a – nyilván kevésbé óvatos tagokból álló – bizottság Pulitzer zeneszerzők számára alapított ösztöndíját beemelte a többi díj közé.)

A kommentárok jó része természetesen azt rója fel, hogy az elismerés az újságírónak jár, nem pedig a nyomtatott sajtó újságíróinak. A sok reakcióból csak John Burke-ét (Editors Weblog) emelném ki: John egyrészt azt nem érti, miért korlátozzák a jelölhető webes tartalmat szövegekre és képekre, miért nem értékelik, hogy sok cikk mellett hang- és videó is segíti az olvasó jobb és részletesebb tájékoztatását; másrészt pedig azt, hogy a – közszolgálati (public service) díjat kiemelten fontosnak tartó – bizottság miért nem tesz lépéseket a civil újságírás elismerése felé.

Bal kezemet a könyv borítójára tettem, és a hüvelykujjammal, mely szinte a mutatóujjamra tapadt, kinyitottam a kötetet. Hiába volt minden: a címlap és a kezem közé mindig bekeveredett egypár lap. Úgy nézett ki, mintha a könyvből sarjadnának.

Borges egyik elbeszélése ihlette Mariano Sardón installációját, melyben homokkal borított üveglapokra vetít a netről összehalászott html-kódokat. A jelsorok csak akkor válnak láthatóvá, amikor valaki elsörpi a homokot a felületről.

A web Borges végtelen lapból álló Homokkönyvének legjobb megközelítése: dinamikusan változó tartalmú, nincs eleje, se vége (na jó: vége azért több is van), lapjainak nincs sorrendje. Sardón megfogalmazásában: „A web a legnagyobb, legösszetettebb, legdinamikusabb és legkiszámíthatatlanabb szöveg.”

Lehet, hogy csak túl sokat olvastam mostanában erről, de a html-kódokat mozgásba hozó, az installáció tartalmát alakító kezek szerintem utalhatnak a web 2.0 használóból közreműködővé, alakítóvá váló netezőire is.

A Homokkönyvtől tulajdonosa végül megszabadul. Vajon a webet is szándékosan ott felejtjük majd egy polcon?

via we make money not art

Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma, Bp., Balassi, 1998, 112. o.

A mai Népszabadságban jelent meg Kardos Gábor elgondolkodtató, ám igencsak egyoldalú írása a flash mob-ról. Kardos szerint „a flash mob még rejtett szándékaiban sem művészet, hanem közönséges divatjelenség”. – Persze, divatnak mindenképp divat, de elvitatni tőle azt, hogy jelentős művészeti vagy társadalmi célú megnyilatkozás eszközéül szolgálhat, nem lehet.

Az esernyőnyitogatás vagy a párnacsata kétségtelenül nem túl kreatív ötlet, elég sok városban meg is csinálták már őket. Az ezekhez hasonló szimpla mobok nem utalnak semmire, nem kacsintanak ki az utca emberére, kimerülnek a részt nem vevők figyelmének megragadásában, esetleg a meghökkentésben: ez valóban unalmas és öncélú. Azok a mobok lehetnek igazán érdekesek és fontosak, amelyek kapcsolódnak ahhoz a (társadalmi) közeghez, amiben végrehajtják őket.

Az első (sikertelen) és a második (sikeres) mob szervezője, „Bill” a Stay Free!-nek adott interjújában arról beszélt, hogy ötletének hátterében a puszta szórakozáson és a mindenkiben élő alkotásvágyon kívül ott van a New York-iak jellegzetes mentalitásának kigúnyolása is: nem maradni ki semmilyen eseményből, különösen olyanból, aminek híre csak informális csatornákon terjed. Bill nem üzenethordozóként tekintett a mobra, de „követői” hamarosan társadalmi-politikai kérdésekkel kapcsolatos vélemények kifejezésére kezdték használni; ez a tendencia Bill szerint már a kezdetekkor is megjelent, hiszen minden olyan mobbal, amelyet valamilyen üzletben, áruházban tartottak nem rendeltetésszerűen használták a fogyasztói társadalom tereit.

Kardos meglehetősen sötét végkövetkeztetése szerint a mobok résztvevői közösségi fantáziáikat elégítik ki egy virtuális pótlék segítségével. – Én úgy látom, hogy a mobnak ugyan a közösségi élmény a lényege, de egy mob soha nem állítja magáról, hogy közösséget kívánna létrehozni (ellentétben például a szintén tartalmatlan politikai gyűlésekkel) – az összejövés és az egyszerre cselekvés élménye minden feleslegtől letisztulva jelenik meg benne.

Egyébként a cikkben lefestett, a totális marketing ideológiáját fanatikusan követő szinglik csoportjai bennem óhatatlanul a főként Kanadában népszerű zombi mobokat idézik fel. Lehet, hogy ezek pont az ilyen túldimenzionált és egyben leegyszerűsítő elméletek kritikájaként jöttek létre? :)

Érdemes még elolvasni az LA Weekly Billel készült interjúját.