madzag

A civil újságírásnak is megvannak a maga korlátai a valóság feltérképezésében, hisz sokszázmillióan vannak, akiknek nincsenek meg a technikai eszközei nézőpontjuk rögzítéséhez és nem férnek hozzá a csatornákhoz, amiken eljuttathatják hozzánk a munkáikat. Ilyen embereknek segít a photoessay.com InsideOut elnevezésű projektje: harminc Szingapúrban élő (indonéz, thai és fülöp-szigeteki) vendégmunkásnak tanították meg a fényképezőgép kezelését. A felvételeikből összeállított sorozatokat kéthetente teszik közzé a lapon.

Ugye vannak tévécsatornák, amikről automatikusan továbbkapcsolsz, mert sose nézed őket? A szolgáltatók tetszésük szerint kötegelik és csomagoják az általuk kínált sokféle terméket, s így azokért is fizettetnek velünk, amelyekre nincs szükségünk. Mennyivel jobb (és ésszerűbb) lenne, ha mi magunk választhatnánk ki, mi jusson el hozzánk a kábelen.

Az USA Szövetségi Hírközlési Bizottságának elnöke, Kevin Martin november végén a kereskedelmi bizottság előtt azt mondta, (.pdf) hogy a hatóság támogatná az ún. a la carte modell minél szélesebb körű használatát, vagyis azt, hogy az előfizetők egyedi csomagokat állíthassanak össze. Az oly egyértelmű lépés megtételének szükségessége a gyermekek védelme kapcsán került elő. Martin szerint tarthatatlan, hogy a kábeltársaságok a családinak nevezett csomagjaikba is belevesznek a tematikába nem illő csatornákat, amelyeket a megrendelő esetleg egyáltalán nem szeretne a gyermekei számára elérhetővé tenni.

Szóval, ha kerülőúton – a gyerekekkel szemben gyakorolt cenzúrán keresztül – is, de végre lehetőséget kapnak a tudatos médiafogyasztók – mint például Matthew Gilbert (Boston Globe) –, hogy ne költsék arra a pénzüket amire nem akarják. Gilbert cikkében nemcsak a szabad választás lehetőségének fontosságát és előremutató voltát hangsúlyozza, hanem felvázolja a majdani következményeket is: mivel a fogyasztók jó része nem kényszerül rá, hogy olyan csatornákat támogasson anyagilag, amelyeket nem néz, a kisebbek közül néhány tönkremehet. Ő tematikus csatornákat említ, amihez azért hozzá kell tennünk, hogy a nagy amerikai piacon pusztán azért nem fog tönkremenni egy tévé, mert rétegigényt elégít ki – ahhoz még rossznak is kell lennie. Kisebb országokban nyilván más a helyzet. Remek észrevétel Gilberttől, hogy mivel a csatornák a jövőben nem fognak csak úgy kéretlenül beesni az ember otthonába, nagyobb figyelmet kell fordítaniuk önmaguk reklámozására, aminek fő terepe nem annyira az általa felvetett mintacsatorna (sampler channel) lesz, hanem inkább az internet.

Persze az a la carte csak egy opció lesz, a kényelmesebbeknek továbbra is rendelkezésére áll majd a csomagolt változat, amely a Rebuilding Media blog egyik szerzője, Ben Compaine szerint jobb, mint a szabad választást biztosító modell. Compaine azt mondja, hogy ha a nézők csak az érdeklődésük, ízlésük szerint összeszedett csatornákat nézik, soha nem futnak bele olyasmibe, amiről nem gondolják, hogy érdekelné őket. A csomagolás szerinte a változatossággal egyenlő.

Az általa felhozott párhuzamon azonban érdemes elgondolkodni. Compaine ugyanis azon élcelődik, hogy akkor a Boston Globe is legyen szíves neki csak az őt érdeklő rovatokat postázni: a helyi és az üzleti híreket, ill. a sporthírek közül a philadelphiai vonatkozásúakat – a teljes ár töredékéért. Compain példája annak megmutatására jó, hogy a csak bizonyos témákban tájékozódni kívánó más témákban tájékozatlan maradhat, mivel azok (saját kérésére) el sem jutnak hozzá. Meg sem említi azonban az újság online kiadását, amelynek kezdőlapja teljes áttekintést ad mindenről, és lehetőséget a válogatásra, és szintén nem szól az olyan aggregátor site-okról, mint a MemeOrandum vagy a CommonTimes, amelyek a tájékozódás valódi kiindulópontjai. Az ugyanazon témát feldolgozó forrásokat összegyűjtő oldalak azt az újfajta fogyasztási lehetőséget mutatják, ami előbb-utóbb a televíziózásban is meghatározó lesz, és amihez az a la carte modell csak egy lépés. A szerkesztettség nemcsak a csatornák csomagokba rendezésének szintjén tűnik el (a sajtóban ez nem jellemző, talán a lappal mindenképp megvásárolandó mellékleteket kivéve), hanem az egyes csatornák szintjén is, amelyek nem (csak) előre elrendezett műsorfolyamot kínálnak majd, hanem magukat a műsorokat is, amiket tetszés szerint tölthetük majd le és nézhetünk meg, amikor csak akarjuk.

A Boston Globe szeptember végén két Pulse Point elnevezésű wifi-hotspotot állított fel, amikről az adott környéket érintő aktuális információkat és más tartalmakat lehet elérni egy zárt hálózaton belül (internetezni tehát nem lehet rajtuk keresztül, a sebességük viszont 50 MB körüli). Az egyik ötletgazda, a Globe technikai rovatának vezetője, D. C. Denison szerint ez az első kizárólag lokálisan elérhető tartalmat biztosító vezeték nélküli hálózat.

Hogy mire használják, és mire lehetne használni? Azt írják, hogy az egyes pontokon a környék történetéről és nevezetességeiről, az ottlakókról, az üzletekről lehet informálódni – ez pont olyasmi, ami inkább a turistáknak lenne jó, nekik viszont nagyon. Képzeld el, hogy egy szál laptoppal mászkálsz egy városban, és a wifin keresztül nézegeted a térképet, böngészed a jó „vastag” multimédiás útikönyvet, keresel éttermet, sőt még asztalt is foglalsz a kiválasztott helyen.

A lakosoknak inkább a helyi eseményekkel, közlekedéssel, programokkal sat. kapcsolatos hírek érdekesek – amiket egyelőre csak a napilaptól kaphatnak meg, egymástól nem. „The sites are designed to be interactive – visitors can explore the area, play games, and add their own content to the site through discussion forums.” Vagyis: fórumokra lehet írogatni (és később üzenetküldő szolgáltatás is lesz), de újságírni nem lehet. Kíváncsi leszek, ha kiterjesztik a hálózatot és minden kerületnek, sőt neighbourhoodnak lesz saját Pulse Pointja, tudják-e majd nemprofi zsurnaliszták segítsége nélkül működtetni.

Bár egyáltalán nem biztos, hogy érdekelné őket egy helyi kábeltévének megfeleltethető hálózat. Ha valaki kimondottan a városa vagy a kerülete lakóinak szóló dolgokat is ír, fényképez vagy filmez, miért ne tenné lehetővé bárkinek, hogy ezeket elérje? (Igaz, hogy a sebesség nagyságrendekkel nagyobb, de ez a szövegek és a képek esetében nem igazán számít.) A net épp arra jó lehetőség, hogy a helyi ügyeket ne csak helyi ügyekként kezeljék.

via rocketboom

A tavalyi év egyik legjobb scifije, a Serenity valószínűleg soha nem fog eljutni a hazai mozikba (bár állí­tólag volt róla szó, hogy vetí­tik). Joss Whedon első egészestés filmje a Firefly (2002) folytatása, amely minden valódi és belemagyarázott hibája mellett is az egyik legérdekesebb sorozat a műfajon belül. (Ha valaki hirtelen nem tudná hova tenni Joss Whedont: ő a Buffy és az Angel cí­mű horrormatinék megalkotója.)

A Firefly, jórészt a FOX csatorna hülyeségei miatt, csak egy szezont ért meg, de í­gy is viszonylag jelentős, és igen aktí­v rajongótábort szerzett. Tavaly sikerült összeszedni 40 milliót a Universaltól, és elkészí­teni a Serenity-t, amely a többségében jó kritikák mellett is elég alacsony nézőszámot és bevételt hozott. A DVD megjelenése azonban kellemes meglepetést tartogatott: a Serenity jelenleg 2. az amazon.com eladási listáján, közvetlenül utána pedig ott a Firefly, amely a 2005-ös összesí­tett listán 16. lett – szép ugrás egy hároméves kiadványtól.

Rövid bevezetés azoknak, akik nem ismerik a sorozatot, a haladóknak pedig pár szó filmről:

Miután az emberiség felélte a Föld természeti forrásait, elhagyta a Naprendszert és más bolygókon telepedett le. A kivándorlás a két szuperhatalom, az USA és Kí­na vezetésével történt. Valószí­nűleg ennek a két politikai erőnek az egyesülésével jött létre a Szövegtség, amely mindent az ellenőrzése alá kí­vánt vonni. Az ún. Egyesítési Háborúban a központi kormányzat ellen lázadók vereséget szenvedtek, és a Szövetség hadserege által már csak nehezen ellenőrizhető külső bolygókon települtek le, általában elég nehéz körülmények között.

A leginkább helyi hadurak által irányí­tott külső bolygók világához Whedon a Vadnyugat kliséit vette alapul. A scifi és a western keresztezése elsőre meredeknek tűnhet, de valójában nem olyan vészes. Azért sok helyen vissza lehetett volna belőle venni: nyilván a sok romantizáló előkép miatt a western-elemek sokszor kevésbé reálisak, mint a tudományos-fantasztikusak.

És ha már előkerült a szó: a Firefly több méltatója is a realista (sőt naturalista) jelzőt használja, nem is alaptalanul – már amennyiben nem a (film)művészeti realizmust, hanem a szó általános jelentését értik alatta. Nem tudom, a futurológusok mit tippelnek a 26. század elejére, de alighanem még a legföldhözragadtabbak is magasabb technikai színvonalat képzelnek el, mint amit Whedon (különösen a külső bolygókon). Az űrhajók nem képesek fénysebességű helyváltoztatásra, megannyi scifitől eltérően nincsenek se idegen fajok, se időkapuk, se száz métereket fel-leugráló ipsék foszforeszkáló kardokkal.

A főszereplők (részletesen lásd őket itt) egyik munkáról a másikra élő csempészek. Whedon szerint a Firelfy története nem szimbolikus alapokra épül, kisemberekről szól, akiket hétköznapi indí­tékok mozgatnak. Egy film azonban más felépí­tésű történetet kí­ván, amelyben a szereplők személyiségeinek mélyebb vonatkozásai is előjönnek.

spoiler Whedon jó irányba lépett tovább a sorozathoz képest sötétebb hangulatú Serenity-vel. Szinte teljesen kiszedegette a vadnyugati elemeket, a humorból is rengeteget visszavett, jóval több, kidolgozottabb és durvább akciót vitt a történetbe. Eddig mindig elsiklottam a nyilatkozataiban afölött, hogy őt minden munkájában (még a démonos-vámpí­ros Buffy-ban is) az emberek érdeklik, itt azonban érdemes előszedni ezt a közhelyet, a Serenity ugyanis valahol a háttérben, kissé határozatlanul az emberi határaival foglalkozik.

Mindenekelőtt a központi alakká előlépő Riveren, a kormány által félig már agymosott gyilkológéppé alakí­tott, pszichikai képességekkel rendelkező kislányon keresztül, akiben a belézsúfolt reflexek között korábbi személyisége is ott bújkál; de fontos ebből a szempontból a háborút végigharcoló Mal is, sőt idekapcsolhatók a fosztogatók (Reavers) is, akiknek kilétére a Firefly-ban még nem derült fény. A fosztogatók a Szövetség kí­sérleteinek eredményeként jöttek létre: egy Miranda nevű holdon olyan gázt kevertek a légkörbe, amely csökkentette az emberek agresszivitását. (Mindez ahhoz is jó adalék, hogyan képzeli a Szövetség az utalma alatt élők irányí­tását.) A dolog olyan jól működött, hogy a létfenntartáshoz szükséges akaraterejüket is elvesztették, mozdulatlanul feküdtek vagy ültek, amí­g éhen-szomjan nem haltak. Az anyag a lakosok egy kis százalékára azonban épp ellenkező hatással volt: minden gátlásukat elvesztették.

A fosztogatók eredetének felfedésével vagy River előtörténetének tovább árnyalásával a Serenity választ ad néhány, a félbemaradt Firefly után nyitva maradt kérdésre, de továbbra sem kapunk nagyobb betekintést a másik oldalra. A mirandai kísérletből és abból, hogy a Szövetség tagadja a fosztogatók létezését sejthetjuk, hogy egy többé-kevésbé kiépí­tett diktatúra működik a belső bolygókon (amit megrendí­thet a Mirandán talált üzenet közzététele), de ezek világát nem ismerjük. |

Hogy lesz-e folytatás? Olvashattunk biztató és elszomorí­tó dolgokat is. Whedon lekerekí­tett történetet í­rt (a trilógiával kapcsolatos hí­resztelések nem voltak igazak), de természetesen folytatná, ha kapna rá pénzt: A filmnek vége, a történet el lett mondva. A világ nincs lezárva. Van még mesélnivaló, de mint mindig, most is másoktól függ, hogy megkapom-e a lehetőséget a továbbiakra.

Interjúk JW-nal: chud.com, comcast.net

A film reklámkampányának részeként elkészítettek néhány videót Rivernek egy pszichológussal (Joss Whedon játssza) folytatott beszélgetéseiről, innen tölthető le (.mov, 20 Mb)