madzag

Haszontalan jószág a beszéd. Kitúr minket saját magunkból. Ha meg túlságosan elkanászodik, mint a Rengetegben, már élni se hagyja az embert.

Fliegauf Benedek elsőfilmjének hét epizódja, monológ felé közelítő párbeszédek, állítólag valami ki nem mondott körül forognak, egy mélyen rejtőző, elfojtott, megfoghatatlan, titokzatos micsoda körül, amit a próféták léleknek neveznek, a tudós doktorok pedig tudatnak, vagy pszichének, ha épp náthásak. Hogy ez a rejtélyes akármi hol található a testünkben, nem tudni, azt is csak sejtjük, hogy huszonegy gramm súlyú, fehér szárnyai vannak és nagyon fényes. (Földes András szerint a gardrób felső polcán van, ahova gyerekkorunkban tettük.)

Ez a szavakkal leírhatatlan izé nagyon idegesíti az embereket, mert szörnyű belegondolni, hogy van egy olyan részünk, ami hozzáférhetetlen, aminek mégcsak egy szimpla parancssoros felhasználói felülete sincs, ami semmilyen inputot nem fogad el és semmilyen outputot nem bocsát ki. Nem lehet tudni, hogy ez a mi szótlan főbérlőnk mit is akar tulajdonképpen, hogy szívesen van-e itt, vagy csak a halálunkat lesi, hogy elhúzhasson végre.

Kifejezhetetlen, megismerhetetlen, tikokzatos: többek között ezek a kulcsszavai a Rengetegről született kritikáknak. (pl. Báron, Stőhr) A sejtelmes, sötéten romantikus hangulat valóban része a filmnek, de a jelképek erdeje mellett érdemes a nyelv, a beszéd szerepének problematikáját is végiggondolni, mert ebből a szempontból mintha minden egyes jelenetben más és más vetődne fel.

Az egyik legjobban sikerült (bár a kelleténél hosszabb) epizódban jelenik meg legegyértelműbben a meg nem nevezhető körüljárása: fogalmunk sincs róla, hogy mit vett az a srác, aki az alagsorban beszélget róla a haverjával, az sem világos, hogy élőlény-e vagy nem. (Jó csavar, hogy közben tulajdonképpen minket néznek.)

Érdekes, hogy pont az a jelenet, amely egy történetre (nem pedig egy szituációra, személyre) koncentrált (az öt év óta el nem fogyó hal) tartalmazza a legtöbb fiktív elemet. A mesélőt társa állandóan figyelmezteti, hogy úgy mondja el, ahogy valójában volt, a történetek azonban önműködő képződmények, őrzik saját integritásukat, s a mesélő ezt minden bizonnyal nagyobb tiszteletben tartja, mint a valóságot.

A rendező által kiemelt téma, a valódi problémák elkendőzése (”nem merünk szembenézni a válságainkkal, önhazugságokkal kendőzzük e kríziseket”) a vérfertőzésre hajló apán keresztül bomlik ki, de jelen van a nagymamája szigorú nevelési módszereit magyarázó lánynál is.

Én utóbbi jelenetet (mely mintha képi megjelenítésében elütne kissé a többitől) tartom a legfontosabbnak, mivel ebből olvasható ki a legkönnyebben a szereplők végeérhetetlen szócséplésének a lelket és efféléket zárójelbe tevő magyarázata: az, hogy a személyiség nyelvi konstrukció, az állandó (újra)elbeszélésben létezik. A lány számára halott nagymamája nem kevésbé létező, mint életében; a gyerekkori traumák elszenvedője továbbra is működteti azok forrását, ám önmagáról leválasztva, külön személyiségként jeleníti meg.

A rengeteg beszéd nem pótcselekvés, nem a csendet tölti ki, hanem magát a személyiséget, amelynek egységessége így természetesen veszélynek van kitéve (lásd a vérfertőző vágyait be nem valló apát).

A film alapjául szolgáló elbeszélések bizonyára olvashatatlanok, a sok élőnyelvi fordulathoz kellenek az élő szereplők, de a film hasába bizony lyukat beszélnek, szinte minden epizódból el lehetett volna hagyni pár percet. A filmnyelvi eszközök minimális alkalmazása miatt a forgatókönyvet egy az egyben színpadra lehetne vinni, nagyon jó kis darab lenne belőle – de fordított esetben nem biztos, hogy ezt mondanám…

Kedvenc rovatom a helyi lapban a rendőrségi hírek, ahová – mivel nálunk sose történik semmi – már azzal be lehet kerülni, ha valaki nekitolat egy oszlopnak.

Pár hónappal ezelőtt két ittas polgártársunk randalírozott az áruház mögötti parkolóban. Visszapillantó tükröket törtek le, riasztókat indítottak be, az üres üvegeket a falhoz vagdosták. A rendőrség – írta a lap – öt percen belül a helyszínen volt és elfogta őket.

Hisz ez remek! – mondják önök ott a nagyvárosban. – Milyen gyors és hatékony őrei vannak ott a rendnek.

Mi azonban csak hümmögünk: az áruház mögötti parkoló ugyanis a rendőrség épületétől két perces sétára van.

A képen a Police tagjai láthatók, kezükben az iPod korai modelljével. Copeland és Summers csak hallgatja, de Sting beszél is bele, mert be van szívva.

A So Lonely klipje (1978) a Google Videón.

Magyarországon gyakorlati emberekként tekintünk a politikusra, nem várjuk tőle, hogy összefüggően és értelmesen nyilatkozzon egy-egy kérdés hátteréről, vagy saját ideológiájáról. A politika sorverseny nálunk, ahol újabb és újabb problémák kerülnek (kerítődnek) elő, a megoldásukkal pedig mindenki pontosan tisztában van. Sehogy sem sikerült még elcsípnem egyetlen politikust sem egy gondolkodási folyamat kellős közepén, amikor több lehetőséggel is számol, mérlegel, bizonytalankodik. Persze a sajtótájékoztatók, a tömeggyűlések, lakossági fórumok és a politikai reklámipar egyéb eseményei nem is erre valók, de kimondottan erre való – a blog.

Gyurcsány Ferenc is érti ezt, azt mondja, azért kezdett naplóírásba, mert „mindenkinek joga van tudni, hogy mit gondolok nagy közös történetünkről, az életünkről, Magyarországról, hogy látom az előttünk álló kihívásokat és lehetőségeket”. A Gyurcsány-blog azonban nem ezek, és nem is a politikus-is-ember vonalon érkező piszlicsáré családi ügyek miatt fontos olvasmány, hanem a borzalmas stílus miatt.

Elintézhetnénk az egészet azzal, hogy a szerző számára ismeretlen közegben próbál kommunikálni, ezért ez a szerencsétlenkedés, de attól tartok, többről van szó. Amikor elindult a blog, többen azt pedzegették, hogy esetleg nem is ő írja, vagy legalábbis a kampánystábból is átnézik páran. Utóbbi biztos, hogy nem igaz, ezek nem olvasószerkesztett szövegek, előbbi pedig jól mutatja a megdöbbenést, ami az ilyen mondatok olvastán lesz úrrá az emberen:

Tegnap este újságíró bálra voltunk hivatalosak. Jó sokan voltak. Inkább azt mondanám, hogy rengetegen.

Én az esetek túlnyomó többségében elfogadom azt, amit ők javasolnak, csak bólintok, hogy akkor ez így rendben van.

Mindenkinek megvan a maga véleménye, ráérünk azt a döntés előtt gyorsan megbeszélni, hogy ki mit gondol.

Ma nem főzök, ma inkább futok. Délután talán megnézzük a sajtófotó kiállítást, vagy moziba megyünk Klárával. Még nem tudom. Este barátok jönnek.

Ezek (és még több tucat társuk – kigyűjtésüket az olvasóra bízom) nem egyszerűen a beszélt nyelv lazaságát utánozni kívánó, töltelékekkel zsúfolt, közvetlennek szánt megnyilatkozások – ezek Kovács Pistike Nyári élményeim című dolgozatának mondatai. A végenincs szövegekben nyoma sincs koncentráltságnak, ökonómiának, szerkesztésnek, egy bejegyzés húsz egymással össze nem függő dologról szól (több más mellett főként emiatt nem nevezhető ez az akármi blognak).

Nem azt mondom, hogy egy vezető politikus egyben író is legyen, mint Árpi bácsi, de azért tudjon már értelmesen és összefogottan írni egy témáról. Ha csak ennyi telik tőle, inkább ne erőltesse, maradjon a pódiumon, a mikrofon mögött, papírokkal a kezében; ne adjon nekünk betekintést abba, mi jár a fejében, ne vezessen el minket nyelvének határaihoz, mert kétségbeejtő belegondolni, hogy azok egyben világának is határai. (thx Ludwig)

Lásd még: Szily az Indexen; Pollner egy, kettő