madzag

Az ígéretkampány elől már a föld alá se menekülhetünk: a 3-as metró állomásain mától nem azt mutatják az órák, hogy mikor ment el a legutóbbi szerelvány, hanem hogy (nagyjából) mikor érkezik a következő.

Ez a technikai apróság Gy. Németh Erzsébet (bp-i MSZP frakcvez) szerint nem (mondjuk) logikusabbá vagy kényelmesebbé teszi az utastájékoztatást, hanem korszerűbbé (bizony, a matematikai alapműveletek felett eljárt az idő), sőt az európai normákhoz igazítja, így eggyel kevesebb barbár szokásunk miatt kell szégyenkeznünk a kőfallal körülvett nyugati városok előtt.

Figyeljetek jól, ha tömegközlekedtek, hátha összefuttok az Aba Botond üdvözlésére érkező háromkirályokkal vagy pásztorokkal, a BKV-nál ugyanis új időszámítás kezdődött. (A híradó.hu szerkesztői még ki is emelték ezt a félmondatot, nyilván ez bír a legnagyobb hírértékkel.) Persze, mikor, ha nem a választások előtt 18 nappal.

Közöttük élek, úgyhogy sokat figyelem a könyveket. Nem csinálnak azok semmit, csak állnak a polcon, vagy fekszenek; hagyják, hogy beporosodjon a tetejük, hogy kifakítsa a gerincüket a nap. Maguktól képtelenek visszatalálni a helyükre, még a könyvtárban is, pedig ott a számok és a betűk is eligazítanák őket.

A sok foszladozó hulla mellett azonban van néhány élő és öntudatos könyv, mint a Borges-novella elbeszélőjét megőrjítő Homokkönyv vagy a Barnabást magába szippantó Végtelen Történet.

Állítólag ilyen könyv ez a Cselekvő nemzet programja is.

Ennek a könyvnek feltett szándéka, hogy új korszakot nyit a nemzet történetében, és sikerülni is fog neki. Hogy miért, kedves barátaim, tisztelt kongresszus? Nos azért, mert ebben a különleges iratban, ebben a majd’ kétmegányi pdf-fájlban hárommillió-kétszázezer ember akarata manifesztálódik. Ez a szavak és mondatok mögött feszülő erő egyszercsak kicsap a képernyőből, s mint a szélvihar Barnabást, magával ragad minket Fantáziába.*

Nagy N. Péter Orbán Viktor évértékelője kapcsán figyelte meg, a Fidesz retorikája hogyan csúszik át időnként a transzcendensbe, hogyan kerül kívül téren és időn. OV kongresszusi beszéde most nem vitte tovább ezt a vonalat, nem úgy az újdonsült miniszterelnök-helyettes, Mikola István, aki a következő tudományos igényű fejtegetésben foglalta össze nemzetorvosi teendőinek alapját:

Új tudat formálásra, a nemzettudat formálásra van szükség. És nem árt, hogyha az ember végiggondolja a tudományoknak a megállapításait, eredményeit, az új nemzettudat csak akkor tud kialakulni, hogyha abba[n] a bizonyos nemzetlélekben, a kollektív tudattalanban elegendő energiatömeg, energiamennyiség van. […] Ma energiahiányos a kollektív tudattalan, vissza kellene valamilyen módon töltenünk ebbe az energiát, erőforrásokat kellene nyernünk ahhoz, hogy elindulhasson egy új, olyan [?] nemzettudat kialakulása. És ennek részeként egészségtudatosság jöhessen létre, ami a jövőnk szempontjából alapvetően fontos.

Borzongató érzés a tudatformálás kifejezést hallani egy hatalmi pozícióba törekvő személytől. Az meg egyenesen borzalmas, amikor ezzel kapcsolatban az egészség szó is megjelenik. – Hogy ki számít egészségesnek? Természetesen ezt is a népgyógyító fogja megmondani: egészséges az, aki családban él („a szingli, önmegvalósító, lélekhámozott [sic!] életmód, amiben az ember sérülékennyé válik, senkinek nem jó”); egészséges az, aki „mer bízni a jövőben” (Pesszimista? Szedjen Szómát!); sőt igazán egészséges a vallásos ember („ő egy olyan képességgel bír, amivel a nem hívő nem, ő az imájával, fohászával be tud avatkozni a sokszor megváltozhatatlannak vélt világfolyamatba”). Aki nem egészséges, az magára vessen, hiszen mindenki „felelős a teste, lelke épségének a megőrzéséért, sőt annak a fejlesztéséért”, aki ezt nem teszi, az nem szolgálja kellőképpen a kommu közösség ügyét.

Szerencsére ezeket nem találtam a programban, úgyhogy valószínűleg Mikola doktor egyéni elképzelései. Nem tudom, OV hárommillió-kétszázezer szerzőtársa közül hányan örülnének annak, ha a tapasztalataikat, vágyaikat és világmozgató akaratukat összesűrítő szöveg a hipochonder lélekvezetőt is az ország irányítói közé sodorná.

Lecke? Talán ez: Minden párt szívesen helyezi magát az „emberek” oldalára, mossa el a politikai pozíciót betöltők és a többiek közti határokat, tesz úgy, mintha társadalmi igényeket fogalmazna meg, hozzáadott párt- és egyéni érdekek nélkül. A határoknak azonban létezniük kell, kell lennie olyan kérdéseknek, amelyekbe a hatalom nem nyúlkál bele: nem jó hatalmi szóval kialakítani társadalmi normákat, hétköznapi és tágabb értelemben vett szolidaritást, nemzeti identitást.

Ha majd az ezeket tárgyaló könyvet írjuk, figyelni kéne rá, hogy ne párt-, hanem szerzői kiadás legyen.

Mellékesen: úgy tűnik, korábbi sejtésemmel ellentétben, a lélekről egész pontosan lehet tudni, hogy micsoda: „A lélek nem más, mint az önmagam szubjektív észlelésének a képessége.” (MI szíves közlése)

* „A nagy tojás héja valami szörnyű erő hatására darabokra esett, miközben tompa mennydörgést lehetett hallani. Azután szélvihar zúgott elő a messzeségből, és kicsapott a Barnabás térdén fekvő könyv lapjai közül, úgyhogy azok vadul verdesni kezdtek. Barnabás a hajában és az arcában érezte a viharos szelet, amelytől szinte elállt a lélegzete. A hétágú gyertyatartó lángjai táncba fogtak és vízszintesen elnyúltak. S akkor egy második, még erősebb szélvihar csapott a könyvbe, és a fények kialudtak.” (ford. Hárs Ernő)

Az embert csak negyven évre tervezték – mondja félkomolyan Wahorn Fábrynak a San Francisco-i utcán –, nekünk már rég meg kellett volna halnunk. – A Cadillac Drive-ot meg csak tizenkét hétre tervezték – fűzhetjük tovább –, de már a második után beállt nála a hullamerevség.

Fábry és Wahorn tényleg olyan turisták, akik több ezer kilométert utaznak azért, hogy a saját autójuk előtt lefényképezzék magukat. Amikor a Showderben beharangozták a műsort, az jutott eszembe, hogy az amerikai és kanadai városok után vajon mivel töltik majd ki a 3 fő/nkm népsűrűségű Szibériában játszódó részeket? Nos, semmi gond, meg fogják oldani: a CD ugyanis kizárólag róluk szól, hiszen ők sokkal érdekesebbek, mint a bennszülött népek a maguk furcsa kultúrájával. Wahorn ugyan foglalkozna az emberekkel, bemutatná nekünk a híres magyar rajzfilmproducert meg a friscói hippiket, ha lenne rá tere, és lenne hozzá partnere, de sajna nincs: Fábry nem egyszerűen „felülről, fikázva közelíti az ámerikai dolgokat” (mint sixx69 írja a tévémaci blogon) – nem közelít ő sehogy semmihez, még csak nem is figyel arra, ami körülötte van.

Fábry, bárhol is legyen, a stúdiója színpadán áll a közönsége előtt, vagy inkább ott szeretne állni, mert az ismeretlen utcákon és épületekben zavarban van, ezért beszél, sőt sokszor kiabál hevesen gesztikulálva, vagy ha épp csendben van, ezért jár hátratett kézzel, maga elé bámulva. Wahornnal ellentétben Fábry a tárgyakban merül el: azok nem reagálnak az elhangzó értelmezésre, nem zökkentik ki a maga panelrengetegében bóklászó showmant.

Életem eddigi leghosszabb külföldi utazásán, tizenegykét éves koromban nem értettem, hogy képesek a felnőttek az ismeretlen, különös hangulatú külföldi városok bámulása helyett tökugyanazokról a dolgokról beszélgetni, mint otthon. A Sanyi bácsi is ugyanezt csinálja, de őt már értem; ő már berendezte magának a világot, ne piszkáljon abba bele senki. A világ – sóderkupac; nem téglarakás, kiömlött malterfolt vagy oltottmész-domb, pláne nem hasított fa.

No sebaj, a CD miatt felszabadult óráinkban megnézzük majd negyedszer is a Palin-sorozatokat (a könyveket is el kéne már olvasni), meg talán a Világfalut is ismétlik valamikor.

A tévémaci korábbi cikke, Tóta W. az első részről, -jepe- írása a cspv-n, annak, aki valami pozitívat is akar olvasni.

Ha hideg áprilisi nap lenne és az órák is tizenhármat ütnének, teljes lenne az élmény.

Vajon a szobanövényeket megkérdezte valaki?

via MH, Sárközy György felvétele

[upd] A PuTu is fényképezett és méricskélt.

[upd:04.05.]Orbán egy árnyékos tűzfalról figyel, Debrecenben.

Többször rendeltem már könyvet (gond nélkül) a Bookline-tól, amely 2005-ben megcsípte „az év internetes kereskedője” címet. Megcsípte – mondom, mivel ezzel a webáruházzal idén már nem lenne esélye.

2006-ban a kategóriákra lebontott és 35KB-onként felszabdalt napi hírlevelek helyett (vagy legalább mellett) elkelne például néhány rss-csatorna is. Jó lenne, ha a böngésző bezárásával nem léptetne ki – vagy, ha ez a biztonság miatt van, akkor legalább hadd lőjjék ki azok, akik egyedül használják a gépüket. Annak is örülnék, ha belépéskor a kosaramban lévő könyvekre nem egy felugró ablak figyelmeztetne.

Ezek – és a nehezen töltődő oldalak – azonban csak zavaró apróságok, az igazi gond a kategóriarendszerrel van, melynek elnagyoltsága és átgondolatlansága nagyon megnehezíti a nem adott szerzőt vagy könyvet kereső, hanem csak nézelődni akaró dolgát.

Az irodalomtörténet / esszé alatt például majd’ 700 könyv van, ennyit nézzen végig tízesével (mert ezt sem lehet állítani) az, akit nem anya szült.

A vadászat, a gasztronómia, az ezoterika a főkategóriák között van, míg a nyelvészet az egyébbe került. A történelmi regényeknek valamiért az irodalomtörténet alatt van a helyük. A legmókásabb pedig a filozófia, ennek két alkategóriája van: anekdoták és esztétika. Namost valami miatt a szülőkategóriákba nem tudnak pakolni semmit, csak azokba, amik nem bomlanak tovább, így ami nem esztétika, az az anekdotákba kerül – például Az Út és az Erény könyve.

Az év kereskedőinek sem szégyen másoktól tanulni: az Anima Könyvesbolt (via tekatana) egyszerű, tiszta site-jának üzemeltetői nem csak kategorizálnak, de címkéznek is, sőt a vásárlóknak is lehetővé tették ezt a nem hierarchikus rendezési lehetőséget. A kulcsszavak közé több szerző neve is belekerült, nekik talán jobb lenne egy külön felhő, ill. van néhány könyvcím is, azokat törölni kéne, hiszen itt semmi értelmük; egyébként minél részletesebb és bővebb lesz a címkegyűjtemény, annál több hasznát vesszük majd.

Üdvözlet a Médiablogról érkezőknek, és köszönet Pollnernek, hogy a szélesebb nyilvánosság elé tuszkolt.

Elmondanám eddigi és leendő olvasóimnak, miért forog olyan lassan a gép. Hát nem azért mert az alkotó pihen. Ellenkezőleg: az alkotó ugyanis iskolába jár Budapesten, lakni viszont egy szebb napokat látott ipari városban lakik. A hetem így két darabba törik: az egyikben a suliban ülök 6-8, illetve utazom 2-3 órákat, a másikban pedig írom a házifeladatokat (most meg majd a szakdolgozatokat), próbálok követni néhány tévésorozatot, olvasok, és ha épp úgy jön ki, akkor pötyögök ide valamit.

Eredetileg nem is akartam belekezdeni addig, amíg nem költözöm Pestre, de a nem annyira jómunkásembereknek több mint fél éves késéssel sikerült felhúzniuk a társasházat, amiben örökcellát vettem. Most már csak az áramot kell bevezetni, szurkoljunk nekik, hogy még ebben a hónapban meglegyen! -

Hamarosan tehát kicsit rendszeresebbé válnak a bejegyzések. Akiknek tetszettek az eddigiek, az őrizze meg a blogot az emlékezetében meg az rss-olvasójában.

A csodálatos Scarlett Johansson és a nemkevésbé csodálatos Keira Knightley a Vanity Fair magazin februári különszámának címlapfotója kedvéért meztelenül feküdt, illetve ült a kamera elé. Már ez is épp eléggé megdobogtatta kifacsarodott szívünket, hát még az, amikor a fotózásról, pontosabban az előtte és utána történtekről készült videón Ms. Johanssont egy Police-os pólóban láttuk.

A címhez ezt kell ismerned. A videót itt nézheted meg. (YouTube)

Pár évvel ezelőtt gyakran megfordultam a veri fémösz Eötvös Loránd* mai magyar nyelvi tanszékén, és biztosíthatok mindenkit, nem plazmakapun vagy féregjáraton keresztül lehet bejutni, nem forog kacsalábon, és fej nélküli lovasok sem trappolnak a folyosóin, egyszóval a mi világunkban található, akárcsak a sarki közért.

Néha azonban az ott dolgozók kutató tekintete – s kié nem? – elkalandozik, és különös, távoli összefüggésekre bukkan. Balázs Géza például úgy találja, hogy a Danubius** hallgatóközönsége a lázadó fiatalság.

Egész pontosan azt mondja, hogy az országos kereskedelmi „rádióknak a műsora lázadás a hivatalos kultúra és túlszabályozott életmód ellen”. – Hivatalos kultúra alatt alighanem a közszolgálati médiát érti, vagyis a jelenlegi piac perifériáját (vagy finomabban: nem túl befolyásos részét), amivel szemben elég röhejes lenne fellépnie hazánk szoc ifjúságának. Lázadozni inkább a többséggel szemben szokás, azt viszont épp a mainstream kerrádiók képviselik, amiket hallgatva nem csak a változatos és árnyalt nyelvhasználat iránti igény nem alakul ki a magyar polg fiatalokban, de a zenei ízlés csírái sem ütik fel fejüket, azoknak ugyanis nem tesz jót a trágya.

(Amúgy – ha én is művelhetem egy kicsit a tanár úr nyelvét -: ne tessék használni a hivatalos kultúra kifejezést, nincsen már olyan, szerencsére.)

* gyk: Emil.RuleZ: Hello.Tourist!
** vics iz e river end olszó e rédió (lásd uott)

Nyilván csak újszülötteknek új az a vicc, hogy az indiánt azért temetik a hegyre, mert ott van a temető. Mint ahogy az is csak a horror műfajában járatlanokat lepi meg, hogy egy kísértetjárta ház alatt rézbőrűek alusszák nyugtalan álmukat. Csak Stephen King könyvei közül vagy tíz abból indul ki, hogy a halott indián mégsem jó indián.

Kicsit találékonyabb is lehetett volna Andrew Douglas, ha már úgy döntött, hogy karrierjét egy remake-kel indítja be, ráadásul egy olyan filmével, aminek „valós” alapsztoriját önjelölt és igazi szakértők alaposan szétkutatták. Már az is sokat jelentett volna, ha nem Scott Kosar írja a forgatókönyvet: A gépész (a tavalyelőtti év egyik legnagyobb csalódása) írója, úgy tűnik, szívesen rontja el a filmeket a végükre aggatott klisékkel – mint abban az „ó, a fenébe, több személyiségem is van!” vagy ebben a „jaj, az alagsoromban kínzókamra volt!”. Meg persze az a rózsaujjú tetves hajnal is meg kell, hogy érkezzen a tó fölé, amikor a család megmenekül a borzalmaktól…

Hogy mi lett volna jó húzás, Andrew-tól és Scott-tól? Ha nem horrorfilmet csinálnak, hanem thrillert. Kifogtak két olyan színészt (Ryan Reynolds, Melissa George), akik képesek valami pszichológiát vinni a rettegésbe, erre melléjük pakolnak foszladozó hullákat meg lyukas fejű kislányokat. Mivel az amityville-i eseményekről már kiderült, hogy nincs valós alapjuk, érdemes lett volna kimenteni ebből a sokszor feldolgozott sztoriból a – ha nem is hihető, de – átélhető lélektanit, a kádból kinyúló kezeket, a papot ellepő legyeket meg az indiánokat halálra kínzó újvilági Mengelét pedig meghagyni a B-kategóriásoknak.

Azoknak, akik nem járatosak Amityville-ben: a ház korábbi lakói, a DeFeo család lemészárlásáról a Crime Library összefoglalója; az utánuk pár hónappal beköltöző Lutz család által állítólag tapasztalt paranormális események (a legteljesebb leírásuk talán itt) ehhez kötődnek; Lutzék sztorijában mindig is több pontatlanság volt, és bár George Lutz nem ismeri el, biztosnak tűnik, hogy az egészet azért találták ki, hogy némi pénzhez jussanak (lásd a snopes.com cikkét).