madzag

A Minneapolis Star Tribune szerkesztői – követve több napilap példáját – kivették a nyomtatott kiadásból a tőzsdei árfolyamok jegyzékét. Az adatok az online kiadásban elérhetők, sőt ott mindig frissek és részletesebbek is. Vagy hatszáz olvasójuk reklamált náluk: szeretnék, ha az információ visszakerülne a lapba.

Egy sajtótermék rendszeres olvasóinak jórésze nem örül, ha változtatni kényszerül szokásain. A változásokhoz azonban előbb-utóbb alkalmazkodni lehet, nyilván így tesz majd a tiltakozók többsége is. De biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok is, akik nem tudják legyőzni hiányérzetüket.

A napilap ugyanis világmodell. Az élet minden területét felöleli, a teljesség érzetét nyújtja, nem a tartalmával (akár fontos dolgok is kimaradhatnak belőle), inkább a rendezettségével. Zárt, átlátható, kezelhető (hacsak nem lepedő méretű) mikro makrokozmosz.

Nálunk, a hetente megjelenő városi lapban időjárás-jelentés van. Lehet, hogy hiányozna.

(via CyberJournalist)

Valahogy nincs előttem a kép, amint kezüket tördelő EP-képviselők azt kérdezgetik Szájer Józseftől, nem lett-e az országból banánköztársaság. Már csak azért sem, mert SzJ már 1996-ban is emiatt aggódott, akkor még a saját nevében. Aztán a narancsköztársaság idején nyilván eltűntek gyötrő rémlátásai, most meg megint előjöttek.

És részben igaza is van. Tényleg béköztársaságokat idéz az, hogy a két forduló között az volt a pártok (legtöbbször na melyik?) fő témája, hogy a másik milyen válogatott választási csalásokat tervez; vagy hogy szembesülnünk kellett azzal a szomorú ténnyel, hogy aki nem a győztesre szavaz, az magával szúr ki.

Azért Magyarország mégsem banán. Inkább datolya: a közepe egy rohadt kemény mag, amin alig van valami emészthető. Vagy citrom: ha cukorba mártogatjuk, meg lehet enni, de azért húzzunk a szánkat közben. Esetleg kókuszdió: föl-földobáljuk, hogy összetörjön és végre megtudjuk, mi van benne.

Vagy mindez együtt.

Kompótország, na.

Csak a penészt kéne valahogy ügyesen lehalászni róla egy kávéskanállal. Meg kiszedegetni néhány nagyobb darabot a tetejéről. A besavanyodottakat balról meg a megbuggyantakat jobbról.

Hát nem megelőzött az Uj Péter a kompótországgal…

A Kőbányai út egyik buszmegállójából figyelem, hogy vonulnak a bölények, tőlem pár méterre két sápadtarcú testvérem eregeti a füstöt. Az egyik szórakozottan gyűrögeti az üres cigisdobozt, majd elejti. – Ej ezek a cigányok… – néz fejcsóválja a másikra. – Mindent összeszemetelnek, mi? – mondja az félmosollyal.

Ímé egy ajtó nyíla meg a mennyben, s azon csak úgy ömlik nyakunkba az államadósság. Nem tudom, mitévők legyünk, hölgyeim és uraim, talán a költségvetés romjaival kellene eltorlaszolni az útját, de a gazdák nem tudnak nekünk segíteni, mert falfehéren, kivéreztetve fekszenek a szérűn. A Demokrácia Központba több jelzés is érkezett egy román titkosügynökről, bizonyos Tepesről, aki egyesek szerint karóval jött, mások szerint megszorító csomaggal. Akárhogy is: ellenfeleink kimutatták foguk fehérjét, ezért legyen nálunk esernyő, kedves barátaim, de vigyázzunk, ki ne forduljon a nagy ellenszélben. -

Nem lennék meglepve, ha a Fidesz négy lovast is felbérelne, hogy nyargalásszanak az országban, ha már magától nem jön semmilyen katasztrófa, ami őket támogatná (bezzeg a Fletót!). Persze, semmi gond a sötét színekkel: ez a dolga az ellenzéknek egy kampányban, aztán ha kormányra kerülnének, hónapok alatt elsasszéznánk a szakadék széléről, azt borítékolom. Amivel viszont gond van, az a szintek egybecsúsztatása: a „Nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálnunk. Az ellenfeleink kimutatták a foguk fehérjét” szembeállításokkal meg a „Fiatalok! A hazátoknak [nem ám a Fidesznek] szüksége van rátok, gyertek el!” rész-egész megfeleltetésekkel. Meg a másik oldalon a köztársaság önjelölt barátainak paranoiás szókép-értelmezéseivel.

Azzal viszont nincs gond, hogy Mikola doktort levették a műsorról; bizony, valószínűleg ő volt a siker Mohácsa. Mi szóltunk.

A környékünkön, lent a főutcán működött egy mozi. Csak néhány rajzfilmet láttam ott gyerekkoromban, mert kilencvenegyben vagy kilencvenkettőben bezárták. Egy ideig omladozott, aztán megvette egy cég (nem tudom, milyen, nem tettek ki semmilyen táblát), és raktár lett belőle. Az udvart és az épületet nagyjából rendbe tették, és biztos használták is, bár én nem láttam ott se embereket, se teherautókat. Ahogy az üvegajtón keresztül ki tudtam venni, az előtérben falnak támasztott matracok voltak; hogy a nézőtéren mit tartottak, nem tudom.

Bent a belvárosban, ahova gimnáziumba jártam, nem volt filmszínház, a művelődési központban voltak vetítések. Két-három havonta egyszer mentem oda, később még ritkábban. A központ nagyterme nem szerette a filmeket, jobban tetszett neki, amikor néptáncosok ugráltak, rézfúvósok recsegtek, meg polgármesterek ünnepélyeskedtek.

Mivel nyilvánvaló volt, hogy ifjúkorom fele anélkül fog eltelni, hogy moziba járnék, elővettem a gyerekkori emlékeimet, és azokat színezgettem, alighanem egy sosemvolt rajzfilmet is kitaláltam közben.

Az épület körül továbbra sem volt mozgás, de az udvart takarították, az üvegtáblákat is lemosták – hogy mikor és kik, nem tudom, igaz mindig ugyanabban a két időpontban láttam csak, a buszból: kora reggel meg a délután közepén.

Aztán egy nap, a MOZI felirat Z betűje leesett, a műanyag búra összetört a lépcsőkön. Pár napra rá eltűntek a darabjai. Valószínűleg leszedik majd a többit is – gondoltam –, amilyen fene pedánsak; kicsavarják az égőket, lefeszítik a foglalatokat, egy ház lesz csak a sok közül. Vagy két hétig maradt így (ahogy gyerekkoromban kiolvashattam – jutott eszembe), majd – kiegészült. Az új Z egy kicsit feketébb volt, a búrája egy kicsit világosabb fehér, de ez csak az alapos szemlélőnek tűnhetett fel.

Az ötödik űrturista, a magyar származású Charles Simonyi kapcsán ismét előkerült első, az űrben soha nem járt űrhajósunk, Magyari Béla, aki ezen címével szerintem legalább annyira emblematikus figura, mint Farkas Berci. „Ő az, aki nem jutott el oda” – mondják róla, akik még oda se jutottak el, ahova ő, akiknek a fülében kitüntetései máshogy csengenek, akik a Magyar Népköztársaság Űrhajósa köré fránya idézőjeleket gondolnak. Ha valaki, hozzám hasonlóan, nem szereti ezt a lesajnálós magyar virtust, biztosan örül a napokban tudomásomra jutott, városi legenda gyanús történetnek, mely szerint Magyarit egy kisvárosban rövid ideig valódi hősként ünnepelték.

Tudnivaló, hogy két asztronautánk egyaránt kitűnő erdeménnyel zárta a kiképzést, az utolsó pillanatban sem lehetett tehát tudni, melyikük lesz a Szojuz-36 utasa. Csillagváros a döntést a magyar szervezőkre bízta, akik – nem tudni, milyen indokkal – Farkast választották. Ezt a magyar közvélemény a start után nem egész két órával tudhatta meg a Magyar Rádióból, voltak azonban, akik más forrásból tájékozódtak – vesztükre.

A Szabad Európa Rádió már korábban tudni vélte, hogy Magyarit fogják fellőni. Az infó alapján Kapuváron már a kilövés napján elkezdték díszíteni az utcákat a két változatban előre elkészített plakátok-transzparensek közül a megfelelőkkel.

A baki miatt a párt néhány helyi vezetőt sürgősen le is váltott.

(Szerintem nem igaz, de ha valakinek vannak hiteles értesülései, ne habozzon megosztani velünk.)

Nem lenne hülyeség, ha az index.hu/valasztas cím alatt az idei választási híreket lehetne elérni, nem a négy évvel ezelőttieket.

Egyébként az első stimmel: Állandósuló dugók várhatóak a metróépítések miatt.

A pénteken érkező jégkrémesautó és az *-ugor barkácsáruház katalógusa mellett találtam a postaládában a MIÉP-Jobbik-Kisgazdák formáció húsvéti szórólapját, mely egyszerű és szerény kéréssel indít (lécci, lécci, szavazz ránk), majd azzal a meghökkentő kijelentéssel folytatódik, hogy a kétpártrendszer rosszabb, mint az egypártrendszer. Jó lett volna, ha a szavazólap kitöltési útmutatót elhagyják, és kifejtik ezt egy kicsit bővebben is…

Az ikon egyébként bizánci mester alkotása, keletkezési ideje ismeretlen.

Ha valakinek a MaNcs átsárgulása se lenne elég bizonyíték arra, hogy a színek is meghatározóak lehetnek egy-egy kommunikációs üzenet értelmezésében, íme egy másik példa:

Az eredeti kampánytermék itt van.