A maják – talán mert szerették a szimmetriát – tizennyolc húsznapos hónapból álló kalendárt használtak. Hogy mi volt a maradék öt nappal? Ezek kívül estek az idő folyásán, nevet sem kaptak. A wayebnek nevezett nemidő alatt az embereken bizonytalanság és félelem lett úrrá, egyesek ki se jöttek a házukból, mások épp ellenkezőleg, az utcákon randalíroztak; az elöljárók pedig nem felügyelték a rendet, hiszen nem is volt rend, a névtelen, feljegyezhetetlen napokra a közösség mindennapi történelme megszakadt, s vele a törvények is alapjukat vesztették. Miután kiengedték a gőzt, annál könnyebb volt visszatérni a nehézkes szabályoktól uralt életbe.

A real life szerepjátéknak, ami jó hónapja zajlik e kukalángoktól ölelt kis városban a résztvevői is a történelembe akarnak visszakapaszkodni. Hogy jó helyen vették-e fel az elbeszélés fonalát? Igen is meg nem is.

Az intézményekben, a társadalomban, az egyes emberekben lappangó idejétmúlt reflexekről, világszemléletről és a konvertált kommunistákról, valamint az elmúlt ötven (sőt száz) év fekete-fehér történelmi elbeszéléseinek színes, szélesvásznú feldolgozásairól már könyvtárnyi irodalomnak kellene szólnia. Rég napirenden kellene lennie azoknak a politikai kommunikáció erkölcsi alapjaival foglalkozó kérdéseknek, amikkel a maga módján mind a bal-, mind a jobboldali sajtó foglalkozott az őszödi beszéd kiszivárgása után. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az az ósdi módszer, ahogy Gyurcsány Ferenc, miniszterelnök és retorikai csúcsteljesítő kezelni gondolta a helyzetet: saját felelősségét áttolva mindenkire, aki csak él és mozog. Ha már eleget beszéltünk volna róla, meg sem próbálkozhatna ilyesmivel.

Az állami berendezkedést az ötvenhatos forradalom korhű jelmezekben való újrajátszásával (magyar nemzeti) hip-hop megváltoztatni gondolók azonban olyan hajó után futnak, ami már a láthatár mögött füstölög. Egy történet utcai színpadra állításával kísérleteznek, és csodálkoznak, hogy a világ, amibe patetikus mondanivalójukat beleírnák, nem fogadja azt olyan simán, mint a papírlap. A huszadik század összetettsége az egyszerű, jólszerkesztett elbeszélések hitelességét igencsak kikezdte, nincs mindentudó narrátor, nincs egydimenziós hős, nincs megnyugtató végkifejlet. Örüljünk, ha központozás van helyenként.

És figyeljünk az áthallásokra, az összefüggésekre, amik megmutatják, miért szorulnak véget nem érő korrektúrára történeteink:

Megyeri Dávid Gyurcsány szavaiban: „nem keverem össze a Kossuth téren tüntető százakat vagy ezreket a magyar néppel” észreveszi, hogy „evvel nem mondott mást, mint hogy a kormányfői hazugságok és átverés-sorozatok ellen demonstrálókat expressis verbis nem tekinti a magyar nemzet részének”. Valóban. És hát Orbán Viktor sem mondott mást a Várban 2006. április 10-én: „Nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálnunk.”

*

A „felkelők”, akik úgy vélik, történelmi időket élnek, épp a névtelen napok idejébe zökkentek ki. Ami nekik időn kívüli káosznak tűnik, az a történelem.