madzag

Fidzsi: nemcsak békés ellentétek

Aki az elsőtől az utolsó betűig elolvassa az újságot, talán hallott róla, hogy a Fidzsi-szigeteken épp katonai puccs zajlik. Számunkra nem túl fontos külpolitikai esemény egy viszonylag ismeretlen térségben, nem is akarunk róla naponta olvasni, de ha már olvasunk – pl. a Népszabadság MTI-n alapuló cikkét – örülnénk, ha valamit megtudhatnánk a konfliktus okairól is, hogy a szereplők ne csak üres háttér előtt ágáljanak. Az MTI sajnos csak egy (részben pontatlan) bekezdést szán erre:

Szóval Fidzsin indiaiak vannak – gondolom sokan ezt sem tudták –, de vajon mit keresnek ott és hogyan kerültek oda? A bevándorlók nagyon leegyszerűsítő kifejezés – valójában, mint oly sok etnikai konfliktus, ez is a 19-20. századi nagyhatalmaknak miatt alakult ki, amelyek milliós népcsoportokat hurcolásztak, taszigáltak és lökdöstek ide-oda határok és kontinensek közt.

A történet a 18. század végén kezdődik, amikor a rabszolgakereskedelmet vallási alapon elítélő londoni kvékerek tiltakozó petíciót juttatnak el a törvényhozáshoz. Hamarosan, anglikánok bevonásával, egy csoport is alakul, aminek két évtized alatt sikerül jelentős támogatást szereznie a Parlamenten belül, mely 1807-ben elfogadja a rabszolgakereskedelem eltörléséről szóló törvényt. Bár a rabszolgákat szállító hajókat a haditengerészet úgy kezelte, mint a kalózokat, nagyjából ugyanolyan hatékony is volt velük szemben. A rabszolgakereskedelem ugyanis nem túl költséges üzlet, művelői hatalmas veszteségeket is megengedhettek maguknak. Egy jamaicai brit hivatalnok szerint ha négyből egy hajó elér a rendeltetési helyére, a kereskedő befektetése megtérül, vagyis ha csak 350 főt sikerül eladnia, még akkor is nyereséges lehet, ha további 2475-öt útközben elveszít. (Mivel a büntetés rabszolgánként száz font volt, az üldözőbe vett hajók kapitányai igyekeztek minél többüket a tengerbe vetni, így csökkentve a kárt.)

Az egyre bővülő lobbi nyomása a részsiker után csak erősödött: 1823-ban újabb társaság alakult, már a rabszolgaság eltörlését tűzve ki célul, melyet 1833-ban sikerült elérniük. A törvény betartatása azonban továbbra is igen nehéz volt: Lord John Russell egy leveléből tudjuk, hogy az 1845-től jelentős erősítést kapó (valamint az USA és Franciaország által is segített) rabszolgakereskedelmet felügyelő hajóraj az Afrikából kiinduló szállítmányok csupán négy százalékát fogta el, fenntartása pedig 650 ezer és 1 millió font közötti összeget emésztett fel. Ez azonban csak csak egy kisebb lépés volt a gazdasági katasztrófa felé.

Az ültetvényeseknek (a törvény rendelkezései szerint) négy éven keresztül minden hét egynegyedében fizetniük kellett a felszabadulófélben lévő rabszolgák munkájáért (azonnal csak a hat év alatti gyerekek váltak szabadokká) – ezt és az ingyenes munkaerő elvesztését a kormány kompenzálta, az erre fordított összeg 20 millió fontra rúgott. Ennek ellenére sok ültetvényes ment tönkre; azokat a szektorokat, amelyek teljesen az ingyenes munkaerőn alapultak, mint a cukornádtermesztés, komoly válság fenyegette. A rabszolgatartók a gazdasági kényszernek tehát legalább annyira voltak foglyai, mint rasszista ideáiknak – elkerülhetetlen volt, hogy a rabszolgaság intézménye – alig öt évvel eltörlése után – kissé más formában ismét megjelenjen.

A britek nem találták fel újra a rabszolgaságot, mint a témával foglalkozó dokumentumfilm címe mondja, hanem egy már létező foglalkoztatási formát kezdtek el tömegesen alkalmazni: a szerződéses szolgaságét. Az ültetvényesek alkalmazottai papíron nem voltak rabszolgák, hiszen egy szerződést láttak el kézjegyükkel – ami alatt leginkább az ujjlenyomatukat kell érteni –, bért azonban nem kaptak, hiszen először a szállításuk költségeit kellett ledolgozniuk, majd az ellátásukét, és bár alkalmazásuk ideje a szerződésben korlátozva volt, ezt a felhalmozódott állítólagos adósságaikra hivatkozva munkáltatóik tetszés szerint meghosszabbították. Ugyanott laktak, ahol a korábbi rabszolgák, és gyakran pontosan ugyanúgy is bántak velük.

A szerződéses (rab)szolgák legnagyobb brit szállítója Sir John Gladstone volt, akinek kiterjedt cukornádültetvényei voltak Jamaicában és a mai Guyanában. 1838-tól kezdve több százezer elszegényedett embert szállíttatott az éhínségektől sújtott Indiából Dél-Amerikába, a Karib-tenger szigeteire és Óceániába. Többek között az ő cégének hajóin kerültek a Fidzsi-szigetekre a ma is ott élő indiaiak elődei, úgy 60 ezer fő 1879 és 1916 között (bizony még a 20. század első két évtizedében is).

Az indiai származású lakosok aránya ma 37,6 százalék, korábban (az ötvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig) azonban valamivel többen voltak, mint a fijiek. Az első, 1987-es puccs oka egy olyan kormány megalakulása volt, melyben többségben voltak az indiaiak (bár vezetője fiji volt). Az ez után elfogadott alkotmány előírta, hogy az indiai származásúak nem lehetnek többségben a törvényhozásban és nem adhatják a miniszterelnököt. A 2000-es, a mostanitól eltérően erőszakos puccs egy indo-fiji párt által vezetett koalíció választási győzelmét követte. A kormányt megbuktató fegyveres csoportot a katonaság leverte, de Frank Bainimarama parancsnok nem a választások győztesének adta vissza a kormányfői posztot, és a köztársasági elnököt is leváltotta. A mostani puccs főszereplője szintén ő, és a konfliktus egyik kérdése épp a 2000-ben történtek rendezése.

Akinek van egy szabad délutánja, innen kiindulva szép hosszú Wikipédia-cikkeket olvashat Fiji zűrzavaros politikai helyzetéről. Tömörebb összefoglalót az utóbbi húsz évről sajnos nem találtam. – Akinek csak egy szabad órája van, és inkább a történelem érdekli, az nézze meg a Kulik: Hogyan találta fel újra a Brit Birodalom a rabszolgaságot című dokumentumfilmet, amiben egy közismert indiai ügyvéd, bizonyos Gandhi is felbukkan.

Itt éjszaka tevék, kenguruk és wombatok járnak…

Mi európaiak, akik leginkább egy hosszadalmas és költséges geodéziai eljárás, a háború segítségével rajzolgatjuk határainkat, irigyelhetjük néha Ausztália békés derékszögeit.

Ám egynest húzni a sivatagban nem is olyan egyszerű, mint azt a következő példa mutatja.

Nyugat-Ausztrália tartomány szárazföldi határa egyetlen töretlen vonalnak tűnik, azonban jó közelről szemügyre véve (például ezen a térképen) annál a pontnál, ahol az Északi Terület és Dél-Ausztrália közös határa belefut, látható, hogy valójában két párhuzamos vonalból áll, amelyet egy pár kenguruugrásnyi kelet-nyugati vonal köt össze.

Nyugat-Ausztrália határát már 1836-ban kijelölték, a keleti 129. hosszúsági kör mentén. A vonalat azonban nemhogy a valóságban, de még az íróasztalon sem lehetett meghúzni, hiszen a területről nem készültek részletes felmérések. 1922-ben a miniszterelnök, valamint Dél- és Nyugat-Ausztália kormányzói egyezményben erősítették meg a tartományokat elválasztó vonalat, ám nem csak a meridiánt nevezték meg, hanem két pontot is kijelöltek, amikhez viszonyítva a földmérőknek majd dolgozniuk kell: északon az Argyle-tónál, délen a Port Augusta-Kalgoorlie vasútvonal Deakin nevű állomásánál. A szerződésbe belevették, hogy a határ akkor is a két pont által meghatározott egyenes kell legyen, ha azok nem pontosan a 129. körön vannak, azzal azonban (úgy tűnik) nem számoltak, hogy a két pont hosszúsági koordinátája között is lehet némi eltérés.

Hogy valóban ez a helyzet, az csak a modernebb eszközökkel végzett földmérések során, 1963-ban derült ki (majd erősíttetett meg 1967-ben). Mint ezen a térképen látható, a határ déli szakasza egy fokmásodperccel keletebbre, az északi pedig három fokmásodperccel nyugatabbra fut a 129. hosszúsági körtől, ami 127 méteres különbséget jelent – ekkora tehát az Északi Terület és Nyugat-Ausztrália rövidke kelet-nyugati irányú hatátszakasza.

A különleges pontot a Főföldmérő sarkának (Surveyor-General’s corner) nevezték el. Ausztráliában tudniillik a tartományok vonalzóval húzott határainak találkozási pontjai mind nevezetes helyek, az őket összekötő úttalan utak pedig kedvelt kalandturista útvonalak. A Surveyor-General’s-t azonban sokan kihagyhatják, mert az ausztrál kormány földtudományi oldala szerint kevesebben jártak ott, mint a Déli-sarkon.

A Csendes-óceánon, annak is a legcsendesebbik részén, az Egyenlítő és az északi 50. szélességi kör között van a világ legnagyobb szeméttelepe. A négy, egymás farkába harapó áramlat által körülzárt területet a gyakori szélcsend miatt elkerülték, és jobbára ma is elkerülik a hajózási útvonalak; nagyobb termetű halak és tengeri emlősök híján a halászat sem jeletős. A szemét négyötöde nem is hajókon érkezik ide, hanem a hullámok hátán, egyenesen az amerikai és a japán partokról. Szemetelj lokálisan, szennyezz globálisan.

Mint a világtenger szinte bármely részén, a szemét 90 százaléka itt is műanyag.* A NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) a Hawaii környéki korallzátonyokat minden évben több tonnányi rájuk sodródott hulladéktól szabadítja meg, a civilizációtól távoli Midway-atollon születő albatrosz fiókák 40 százaléka pusztul el a lenyelt műanyagdarabkák miatt.** A kevésbé szembetűnő hatások még nagyobb léptékűek. A műanyagok útjuk során gyógyszer-pénzérme nagyságú darabkákra töredeznek. Az áramlásoktól nem zavart négyszögbe érve kétharmaduk lesüllyed, medúzák és más állatok megemészthetetlen és néha mérgező tápláléka lesz (egyes helyeken a műanyagtörmelék a plankton mennyiségének hatszorosa), tönkreteszi a tengerfenék élőhelyeit, a felszínen maradó harmad pedig az óceán hőháztartását zavarja meg.

A szemléletes képeknek mindig örülő újságírók szívesen emelik ki, hogy a szemétáramlat keleti ága (Kalifornia és Hawaii között) két texasnyi területet fed le, a szemét kiterjedését azonban nagyon nehéz megmondani, hiszen, ha helyenként lehet is látni a vízen lebegő zacskókat, az anyagok nagy része már apró darabokra töredezve a felszín alatt utazik.

Az USA már szövetségi szinten is foglalkozik a problémával, mindenek előtt a helyzetet fogják felmérni, hogy aztán kidolgozhassák az eltávolítás módszereit. A szigeteken már ma is zajló (szó szerint) felületi kezelésnél azonban nem fognak tovább jutni, nyilvánvaló, hogy a pár tíz méteres mélységet betöltő konfettit (vagy bizonyos anyagok esetén még kisebb szemcséket) az égvilágon sehogy se lehet eltávolítani.

A Csendes-óceán északi részén lévő a legnagyobb, de minden óceánban találhatók áramlatok által körülzárt, mozdulatlan víztömegek, és bennük mindenütt található műanyag és más szemét. A kérdéssel vagy tíz éve foglalkozó Charles Moore ijesztő becslése szerint a tengerek 40 százaléka érintett, vagyis a Föld felszínének negyede „olyan vécé, amit nem lehet lehúzni”.

* A Greenpeace szerint a kidobott műanyagmennyiség tíz százaléka köt ki az óceánokban.
** Az Észak-Hawaii-szigetek (köztük Midway) egyébként a legnagyobb tengeri természetvédelmi terület, másfél éve hozták létre.

(pic by smcgee)

1942. február 19-én hajnalban német bombázók tűntek fel a kanadai Winnipeg-tó északi partjainál. Rövidesen szárazföldi csapatok is felbukkantak Selkirk városkánál, és akadálytalanul nyomultak a tartományi székhely, Winnipeg felé. Hét órakor elérték az alig egy óra alatt felállított védelmi vonalat, mely utcát utca után feladva fél tízre ereje végére ért, s kénytelen volt letenni a fegyvert. Elkezdődött a történelem legfurcsább reklámkapmányának második szakasza.

A megszálló csapatok vezetője, Erich von Neuremburg letartóztatta a vezető hivatalnokokat és Winnipeg gauleiterének nevezte ki magát. Azonnali hatállyal kijárási és gyülekezési tilalmat vezetett be, a járműveket elkoboztatta, a mezőgazdasági termelőket áruik beszolgáltatására kötelezte, az ezt visszautasítókat vagy más módon ellenállókat statáriális bíróság ítélte halálra. A templomokat bezárták, a vallásos és kisebbségi egyesületeket feloszlatták, akárcsak a katonai vagy félkatonai szervezeteket. A kanadai dollár helyét a birodalmi márka vette át. A tiltólistán lévő könyveket a könyvtár elé hordták és elégették. A város új neve Himmlerstadt lett.

*

A távoli frontok hangulatából adott ízelítővel háborús kötvények vásárlására akarták ösztönözni a hátországban élőket. Hogy ki volt a bizonyára egyszerre szórakoztató és hátborzongató rendezvény kitalálója, az a Manitobai Történeti Társaság cikkéből nem derül ki; az ötlet egyszerre idézi a történelmi csaták kosztümös újrajátszását, és a hiányzó casus belli pótlására megrendezett áltámadásokat.

Okulva a Világok harca okozta pánikból az előadást természetesen előre bejelentették, a hadmozdulatok forgatókönyv szerint zajlottak, a végeredmény pedig igencsak reális lehetett. A csapatok aktív és tartalékos katonákból és önkéntesekből álltak, a kanadai hadsereg repülőgépeit és járműveit használták; a város határában vaktöltetet kilövő ágyúk adták a háttérzajt. A letartóztatottakat valóban a börtönbe kísérték, és az elégetett könyvek is igazi, kiselejtezett példányok voltak.

A német vezényszavakkal és fegyverropogással ösztönzött pénzgyűjtés olyan sikeresen zárult (a kitűzött 45 helyett 65 millió jött össze a tartományban), hogy Vancouver is elkezdett egy hasonló akciót tervezni, és az amerikaiak is érdeklődtek.

Az év során egyébként valódi támadások is érték Kanadát, nyáron egy japán, ősszel pedig egy német tengeralattjáró torpedói jutottak el a partig, és több kanadai hajó is az U-Bootok áldozata lett.

(via MeFi; plakát)

A hegyeket skalpoló fehér ember történetének folytatása.

Még tartottak az augusztus közepén bekövetkezett utahi bányakatasztrófa – melyben az elfogadhatónál veszélyesebbnek tartott termelési módszernek is szerepe volt – mentési munkálatai, amikor a belügy felszíni bányászatért felelős hivatala előterjesztette a hegytető eltávolításos bányászat (MTR) új szabályozását. A Bush-adminisztráció már 2002-ben is kisegítette a szénbányászati cégeket, a víztisztasági törvényben nem mérgezőnek minősítve a kitermelt és a folyókba hordott törmeléküket, most pedig azt a törvényt értelmezné át, amely megtiltja a bányászati tevékenységet a folyóvizektől 100 lábnyira (30,5 m) lévő területeken. (Mivel a lebányászott hegyekkel a köztük lévő völgyeket töltik fel, azokban pedig általában patakok is vannak az MTR a legtöbb helyen illegális.) A 60 napos nyilvános vita ideje a napokban járt le, de kongresszusi képviselők a 90 napos meghosszabbítását kezdeményezték.

Egy felmérés szerint az amerikaiak 65 százaléka nem ért egyet a környezetvédelmi szabályok ezen módosításával, és az először egyetértő 26 százaléknak majdnem a fele megváltoztatja a véleményét, miután képet kap az MTR jövőbeli hatásának mértékéről (a következő évtizedben 700 további hegy tűnhet el). (A lakosság tájékozottságának kérdéséhez tartozik, hogy a Union of Concerned Scientists hírhedt jelentése szerint az MTR-ről szakértői jelentéseket készítők ugyanúgy politikai nyomásnak voltak kitéve, mint a globális felmelegedéssel foglalkozók.)

Akinek van ideje, érdemes végignézni a vbs.tv ötrészes, Toxic West Virginia című sorozatát (részenként 5-8 perc). Különösen az első részt, melyben megcsodálhatjuk a robbantások hangját és a kialakuló tájképet lentről és madártávlatból is, valamint az ötödiket, melyben láthatjuk a kutakból nyert fekete színű vizet, ami egy-két nap alatt megkezdi feloldani a belé rakott pénzérméket.

Felismernénk-e egy másik bolygón lakó élőlényt, ha összefutnánk vele? Egyáltalán nem biztos – mondja Carol Cleland, a Coloradói Egyetem filozófusa. Az élet ókor óta bővülő definíciója talán még mindig nem elég tág, az ismertből kiindulva nem tudja megjósolni a még nem ismertet. Carl Zimmer The Meaning of Life című írása nem csak biológusoknak lehet érdekes. Részlet:

* It represents only a single data point, and blinds us to the possibilities of „weird life”.

1580. április 6-án este hat órakor a Csatorna mindkét partját hatalmas rengés rázta meg. Doverben sziklák és falak repedtek meg és omlottak össze, Calais-ban egy szökőár embereket és állatokat ragadott magával, az átkelőfélben lévő hajók fölé tizenöt méteres hullámok tornyosultak.

A földmozgásoktól ritkán zaklatott régióban (angol földön azóta sem volt ennél nagyobb rengés) a következő hetekben sorra jelentek meg a világvégét rikácsoló pamfletek, sürgetvén az istenfélőket, hogy csomagolják lelki szennyesüket és bűnök szerint rendeződjenek sorokba.

De vajjon az Úrnak műve-e a földalapzatoknak megrázkódtatása? A nehéz természete miatt kortársaitól meg nem becsült, ám kiváló cambridge-i retorikaprofesszor, Gabriel Harvey egy essexi barátja házában élte át a rengést, amelyről levélben számolt be kevés befolyásos barátja egyikének, Edmund Spensernek. A földrengések természetes vagy természetfeletti volta körüli vita Arisztotelész négy okából kiindulva szerinte könnyen feloldható:

Vagyis a Föld masinériáját ugyan Isten rakosgatta össze, de az azóta elforog-morog magában is. És hogy mitől is reng hát a föld?

(via Neatorama)

Élt pedig a tizenhetedik századi Edinburgh-ban egy öregember, aki annyi ocsmányságot tett, hogy azokon a történetét mesélők nemhogy bővítettek, ritkítottak inkább.

Thomas Weir katonai karrierjét őrnagyként bevégezvén évekig a város rendjét vigyázta, majd nyugalomba vonulta után prédikátornak állt, és igennagy megbecsülésnek örvendett a presbiteriánusok lakta West Bow utcában és környékén. Aztán hetvenegy évesen, 1670-ben egész életét összeomlasztotta a kórságként rátörő lelkiismeret. George Hickes püspök ilyesféleképp beszéli el Ravillac Redivivus (1678) című munkájában: Az egyik közös imádságon különös lázállapotba került, az éget szó hallatán a rémület rohamai ragadták el és a jelenlévők füle hallatára elkezdte elősorolni a bűnöket, melyeket az elmúlt évtizedekben elkövetett: tizenéves korától fogva rendszeres vérfertőző együttléteit Jane testvérével, mostohalánya megrontását, pajtabeli pajzánkodásait egy kancával, tehenekkel és más baromállatokkal.

A hatóságok előbb őrültnek vélték, ám az orvosok véleménye szerint gondolatai – már a förtelmességeket leszámítva – tiszták voltak. Április 9-én a bíróság vérfertőzés, házasságtörés, paráznaság és bestialitás vádjában bűnösnek találta, a jámbor életvitel színlelését súlyosbító körülményként róva fel, s az igazságszolgáltatás akkoriban zsírozottabban működő malmai két napra rá már meg is őrölték, képletesen, valamint megfojtották és máglyára vetették, valóságosan. A vérfertőzésben és boszorkányságban vétkes Jane a következő nap felakasztatott.

Az ügy remek anyagot szolgáltatott a presbiteriánusok elleni propagandát készítőknek, és a történet a nép száján is tovább élt. A szexuális útálatosságok azonban túl durvák voltak, helyettük nagyobb hangsúlyt kapott a boszorkányság (ami egyébként kizárólag Jane vallomásán alapult – míg a vérfertőzésnek testvérük, Margaret, a kancával való közösülésnek pedig egy ismeretlen volt szemtanúja –, s ha Hickes nem téved, az ítéletében nem is szerepelt); és később az elbeszélés a Weir szelleméről szóló beszámolókkal is kibővült.

*

Egy skót krimiíró, Ian Rankin szerint Weir őrnagy története volt az egyike azoknak az esti meséknek, amiket az Edinburgh-ban felnövő R. L. Stevenson hallhatott szerető dajkájától, s így (más mellett) ihlető forrása lehet Jekyll és Hyde különös esetének. (Érdekes, hogy Stevenson feleségének beszámolója szerint a regény egy rémálom után született.)

„Ám nem csak a Weir őrnagyhoz hasonló edinburgh-i figurák éltek kettős életet – teszi még hozzá Rankin – a város identitása is meghasadt”, a lerobbant Óvárosra (ahová Stevenson kurvázni járt) és a konszolidált Újvárosra.

(via ectoplasmosis; pic by Veronika)

A Föld éjjeli oldaláról készült műholdfelvételeken Afrika szinte eltűnik a szemünk elől. A kontinens közel egymilliárd lakosa a világ energiatermelésének négy százalékán osztozik, elég egyenetlenül: a Dél-afrikai Köztársaságnak, Egyiptomnak és az északi part többi országának 75% jut. Míg a guineai egyetemisták a repülőtér parkolójába járnak olvasni, a londoniak LED-ekből készült fényinstallációk alatt sétálgatnak. Azok a LED-ek világíthatnának épp Conakry házaiban is – vonhatta le a korábbi bejegyzésből a következtetést az olvasó; hát hogy, hogy nem a Világbanknak most pont ez jutott eszébe.

Az elektromos hálózatok kiépítése drága és lassan halad, a ritkán lakott területeken pedig valószínűleg nincs is sok értelme. Az áramhoz nem jutók petróleummal vagy gyertyákkal világítanak, esetleg beruháznak egy generátorra – mindegyik egészségtelen füstöt termel, az előbbiek tűzveszélyesek, az utóbbi pedig zajos. A mechanikusan működtetett eszközökkel újratölthető LED-ek használata gyors átmeneti megoldás, de a legeldugottabb helyeken akár teljesen kiválthatják a hagyományos energiaellátást. „A mobiltelefonok megérkezésével nem volt értelme a vidéki hálózatok tovább építésének – mondta Russell Sturm, az International Finance Corporation szakértője az Independentnek. – Alighanem a LED-es világításnak hasonló hatása lesz.”

Még ennél is fontosabb feladat azonban az üzleti szektor felvillanyozása. A gyakori áramkimaradások miatt a cégeknek generátorokat is készenlétben kell tartaniuk, az azokkal termelt áram költsége a hálózaton érkezőének tízszerese. A feljövőben lévő gazdaságok egyre több energiát igényelnek, a kormányok – már amelyek foglalkoznak ilyesmivel – főként a vízerőművekre koncentálnak (a Kongói Demokratikus Köztársaság akár egész Afrikát ellátná, ha felépülne a 39 ezer MW-os erőművük) , de vannak tervek alternatív energiaforrások kihasználására is.

Aki ráér, ismerkedjen meg a Malawiban élő William Kamkwambával, aki pár könyv útmutatása alapján házi szélerőművet épített.

Gondolom sokunk nagymamájának megvolt az a mosolyogtató szokása, hogy még egy ötcentis spárgadarabot sem dobott ki, mert még biztos jó lesz valamire. Merthogy bármikor lehet kevesebb, jöhetnek katonák a határon, jégeső a határban, vagy egy istentudjami. A mi generációnk meg épp azért nem szabadul meg semmitől, mert tudja, hogy mindig lehet több. Tárhely, tudniillik. A deletedimages.com-ra rosszul sikerült, bemozdult, homályos, sötét vagy épp túlvilágított digitális képeket lehet feltölteni, amiket egyébként törölnénk. Miért tartjuk meg őket mégis, miért foglaljuk vele a helyet? Mert elfelejtettük, hogy bizonyos dolgokat ki kell dobni.

Mayer-Schönberger Hasznos üresség: A felejtés művészete a mindent behálózó információs rendszerek korában című dolgozatában [pdf] a felejtés felszámolódásának elvont és valós költségeit vázolja fel. Milyen hatással van viselkedésünkre annak a tudata, hogy minden online megnyilvánulásunknak és ügyletünknek nyoma maradhat valahol? Mit gondolunk mi és mit gondolnak a politikusok a privát szféráról? Javaslata szerint sokkal komolyabban kell megvetnünk az „adatgazdálkodás” alapjait, mint eddig tettük, egyes érzékeny adatokhoz törvényben meghatározott lejárati időt kell rendelnünk, amelyeket az azokkal kapcsolatba kerülő szoftverek is felismernének. Persze a technikai lehetőségek (az információk másolhatósága) miatt ez sem működhetne tökéletesen, de nem is ez a legfontosabb: „A megoldás nem tökéletes technológián alapul. Leginkább azt szeretném, ha az emberek végiggondolnák a minket körülvevő információ élettartamát, és tudatosodna bennük a felejtés fontossága.”

*

Egy kis részlet a rövid tanulmányból:

(via clusterflock)