Nem tudom, miniszter úr ismeri-e a micsoda különbség! poénra végződő viccet?
Eco A hamisság ereje* című írásában ilyen-olyan okból hamisított szövegek történelemre gyakorolt hatásáról mesél. Az ismertebbekről (Constantinus adománylevele, János pap levele, a rózsakeresztesek, Cion bölcsei) úgyis lehet olvasni eleget, nézzük inkább azt, ami kevésbé ismert, s amely így továbbra is életben tart egy kulturális előítéletet.
„Kérdezzünk meg egy átlagembert, hogy szerinte mit akart bebizonyítani Kolumbusz, amikor nyugatra hajózva akart eljutni Napkeletre, és mit tagadtak olyan makacsul az utazását ellenző salamancai bölcsek.” – Nos, kedves átlagolvasó? Hát, hogy a Föld gömbölyű, nyilván azt, mert amikor kint ülnek a parton a filmben, akkor mutatja a fiának, hogy a hajó egyszercsak eltűnik a horizont alatt, és az azért van, mert nem lapos a felülete, és nem azért, mert elért a szélére és lepottyant.
A tudós férfiak (akiknek szája a filmben – úgy rémlik – habzik is kicsit, amint eretneket hörögnek) valójában azért kötöttek bele a tervbe, mert az ő számításaik szerint a Föld kerülete jóval nagyobb volt, mint azt Kolumbusz feltételezte, s úgy vélték, hogy a Portugália és Japán közötti hatalmas óceánt a korabeli hajókkal átszelni képtelenség. És tényleg: ha nincs ott az Újvilág, a felfedezők még az út fele előtt éhen-szomjan pusztulnak, kísértethajóik pedig a nem létező kontinens nem létező prérijén bolyonganak, amíg el nem süllyednek.
Honnan tudták a derék salamancaiak, hogy mekkora a Föld? Nyilván hallottak Eratoszthenészről, aki már az i.e. 3-2. században kiszámolta egy pofonegyszerű kísérlettel. Bizonyára a „hajósnak remek, de csillagásznak csapnivaló” Kolumbusz is hallott róla, de úgy döntött, fontosabb az, ami a fejében van, mint az, amit a bizonyítékok mutatnak. A történet szereplői közül tehát inkább őt nevezhetjük tájékozatlannak, makacsnak, szűklátókörűnek.
Miért gondoljuk mégis azt, hogy a salamancai, sőt az összes középkori tudós laposnak tartotta a Földet? Egy szervezetlenül, szétszórtan kezdődő, de később igen hatásossá erősödő propagandának esünk áldozatul. Természetesen valóban voltak olyan egyházi szerzők az ó- és a középkorban, akik az oltáriszentség tárolására szolgáló tabernákulum mintájára a földet-eget is egyfajta doboznak látták, vagyis laposnak és szögletesnek. Még olyanok is akadtak köztük, akik ezt nem szimbolikus, hanem szószerinti igazságnak gondolták, a felvilágosodás és a 19. század antiklerikális gondolkodói pedig aztán különösen így olvasták a szövegeket. A téves elképzelés a darwinizmus által kiváltott vitákat körülvevő érzelmi légkörében vált kedveltté, és a 20. század szakirodalmának egy részébe is átmentődött. Eco említ olyan könyvet, mely csak néhány jelentéktelen laposföld-hívő szerzőt említ, mégis arra következtet, hogy ez volt az általános elképzelés. Valójában a jelentékeny tudományos elmék (Órigenész, Albertus Magnus, Aquinói Tamás, Rober Bacon sat.) mind gömb alakúként említik a bolygót.
* La Mancha és Bábel között, Bp., Európa, 2004, 407-449. o., ford. Barna Imre; Ugyanezen írás ugyanezen szakaszában van egy másik érdekesség a világképekkel kapcsolatban, arról majd egy másik cikkben.
Kevés film keltett annyira jó kritikai visszhangot tavaly, mint Az ember gyermeke. Cuarón filmjének nagy odafigyeléssel kidolgozott és részletgazdag képi világától, a lélegzetelállítóan összerakott akciójelenetektől mindenki le van nyűgözve – mi is. Ha az alkotók a forgatókönyv megírásának is hasonló figyelmet szenteltek volna, az egyik legkitűnőbb negatív utópiáról beszélhetnénk; így azonban csak sajnálkozunk a kiválóan kivitelezett felszín és az összegányolt mögöttes ellentétén.
Részletgazdagság: A Battersea Erőműben játszódó jelenet alatt ott lebeg a kémények között a disznó az Animals borítójáról. (Egyébként az 1984 filmváltozatában az erőmű a Szeretetminisztérium.)
*
2027-ben vagyunk, a Föld legfiatalabb lakói tizennyolc évesek. Valamely ismeretlen okból az emberi faj terméketlenné vált, közel húsz éve nem született egyetlen csecsemő sem. A kormányok összeroppantak, zavargások, háborúk törtek ki mindenhol, kivéve Angliát, ahol egy félig-meddig diktatúrába hajló rendszer még képes fenntartani az államszervezetet és a normális életkörülményeket. Ezen egyedüli menedéket bevándorlók tömege árasztja el, akiket a hatóságok gyűjtőtáborokba zárnak, majd kitoloncolnak.
Theo (Clive Owen) egyszerű hivatalnok a Cityben, a kávét két cukorral és fél deci whiskyvel issza. Egy kormányellenes csoport (a Halak), melynek vezetője Theo húsz éve nem látott exneje (Julianne Moore) elrabolja, és arra kéri, szerezzen papírokat egy menekültnek, akit egy dél-angliai kikötőbe akarnak eljuttatni, hogy elhagyhassa az országot. Mint később kiderül a menekült lány terhes, ezért egy Human Project nevű tudóscsoport gondjaira akarják bízni.
Itt meg is állhatunk, mert aki nem látta volna, az még nem tud túl sokat, de annyit már igen, hogy áttérhessünk a sztoriban tátongó lyukakra.
*
Mindenekelőtt: elég hülyén veszi ki magát, hogy a jófiúk a Föld egyetlen, biztonságosnak nevezhető országából igyekeznek kicsempészni a kismamát (majd az anyát és az újszülöttet). Vajon miért kéne megakadályozni, hogy a gyerek a kormány kezére kerüljön? Igaz, hogy egy bevándorlótól született (a forgatókönyv alapjául szolgáló regényben nem), de ez miért jelentené azt, hogy el fogják titkolni az így megismert megoldást a meddőségre? Miért van jobb helyen a Human Project nevű szervezetnél, amiről egyébként az égvilágon semmi nem derül ki, azon kívül, hogy tényleg létezik (merthogy eleinte még ebben sem vagyunk biztosak)?
Hogy a Halaknak miért van szükségük a gyerekre, az kicsit világosabb, de logikusnak nem mondható: azért, hogy felkelést robbantsanak ki, mondván, a meddőség leküzdhető, nincs többé szükség a szabadságjogok korlátozására, és a bevándorlók elleni szigorú fellépésre. Azt valahogy elfelejtették (mind a Halak, mind a forgatókönyvírók), hogy az egész világ a civilizált élet úgy-ahogy álló utolsó bástyájába, Angliába szeretne bejutni, vagyis több tíz-, ha nem százmillió ember. Hát hol van annyi teáscsésze? és a buszokat is legalább négyemeletesre kéne cserélni.
A legzavaróbb válasz nélkül hagyott kérdés, hogy miért lett egyik pillanatról a másikra steril az emberi faj? Erre a regényben sincs értelmes magyarázat: a férfiak spermiumszáma ismeretlen okból nullára csökken, ugyanakkor a lefagyasztva tárolt örökítőanyagok is alkalmatlanná válnak a megtermékenyítésre (wtf?).
Ha már kiindulópontnak olyan katasztrófát választunk, ami biológiailag alátámaszthatatlan, ellenben méretével és váratlanságával felidézi az egyiptomi csapásokat, ráadásul történetünk fő szála egy gyermek kimenekítése a veszélyből, könnyen adódna a lehetőség, hogy egy elvontabb értelmezési síkot is működtessünk – az írók azonban ezt sem használják ki. Az alatt a jelenet alatt, amelyben a harcoló felek abbahagyják a lövöldözést, és szájtátva figyelik, amíg a gyereket kiviszik közülük, inkább érezhetjük, hogy egy logikátlan forgatókönyvírói megoldásnak vagyunk a szemtanúi, mint egy csodának.
*
Egy (anti)utópia lényege épp az lenne, hogy minél nagyobb mélységben bemutatja a társadalmi-politikai környezetet, a kialakulásához vezető eseményeket, azok mozgatórugóit. Érthetetlen, miért kell (bármily kiváló) akciójelenetek rovására ezeket elhanyagolni, főleg, hogy P. D. James regénye nem teszi ezt. (A könyvet egyébként nem olvastam, csak a Wikipédia tartalmi összefoglalójából okosodtam ki róla: nagyon sok ponton eltér.) Ráadásul a történetmesélés idejével sem kell takarékoskodni: egy film, ami ennyire képes vizuálisan lekötni a nézőt simán lehetne két-két és fél órás.
Tényleg Róma volt az ókori világ közepe, a civilizáció világítótornya a barbár hordák sötét tengere felett? Nos, a rómaiak mindenképp így gondolták, és mivel történeti munkák jórészt csak tőlük maradtak fenn, ez volt a általánosan elfogadott vélemény a közép-, az új- és még a legújabb korban is. Terry Jones színész-rendező tavaly készült négyrészes sorozata azt mutatja be, hogy a barbár jelzővel illetett népcsoportok közül sok jóval fejlettebb, műveltebb, sőt békésebb volt, mint a rómaiak.
The Primitive Celts – A különböző kelta törzsek például a Római Birodalomhoz mérhető területet laktak, központosított államszervezet nélkül, de számos jelentős várossal. Az általuk kiépített úthálózat még fejlettebb is volt, mint amivel Róma bírt akkoriban (i.e. 2-1. sz.), a két társadalmat pedig egy napon se lehet említeni: a kelta nők például elválhattak férjüktől, és az sem volt kivételes, hogy magas pozíciót töltöttek be. Hogy Julius Caesar mondvacsinált okból támadta meg őket, elég világos (egy vándorló kelta csoporttól, a helvétektől kívánta megvédeni a többi keltát), és a valódi okot sem nehéz kitalálni: a kelták szerte Európában mintegy négyszáz aranybányát műveltek.
The Savage Goths – Nem is kellett sokat várni (úgy kétszáz évet) és a történelem máris ismételte önmagát: Traianus császárnak szintén költőpénzre volt szüksége, amit innen a szomszédból, a Kárpátokból szerzett be, miután kiirtotta a helyi népességet. Traianus azért volt ilyen véresen alapos, mert nem akart úgy járni, mint P. Q. Varus tábornok, akinek három légióját (húszezer ember) i.sz. 9-ben a teuton erdők mélyén a Hermann által vezett germánok mind egy szálig lekaszabolták. A történet érdekessége, hogy Hermán, a germán barbár római polgár volt, és valószínűleg az ókor egyik legnagyobb (de mindenképp legravaszabb) stratégája.
The Brainy Barbarians – E békésebb részben a szirakuzai görögök (igen, a rómaiak szemében ők is barbárok voltak) szolgálatában álló Archimédész harci masináival ismerkedünk meg, illetve kiderül, hogy nem is a májzsugor az alkohol legszörnyűbb mellékhatása. Kiruccanunk továbbá Mezopotámiába, ahol az önbizalomhiányban nem szenvedő rómaiak csúnya vereséget szenvednek a multikulti párthusoktól, akik amellett, hogy nehézlovasságuk mind páncélzatában, mind a harcosok és az uralkodó közötti vazallusi viszonyban a majdani lovagság intézményét idézi, az építészet és más művészetek és tudományok terén is Róma előtt járnak.
The End of the World – The Attila, the Hun Show! (I want you kids to get a-head!) Megismerkedünk Bálint bácsival, az aranybotos kanásszal, feltűnik Osztyapenkó kapitány, megtudjuk, hogy a hunok irányítása alatt álló germánok a csecsemők koponyájának hosszúkássá deformálásával igyekeztek hasonlítani rájuk (persze az ebből adódó nyilvánvaló következtetést, hogy a hunok a szürkék leszármazottai, a sorozat nem meri levonni). Kiderül, hogyan járult hozzá Attila (tudtán kívül) a pápaság megerősödéséhez, valamint (szintén nem szándékosan) hogyan segítette egy másik nép, a vandálok boldogulását, akik – miután nevük eredeti jelentéséhez méltóan végigvándorolták fél Európát és Észak-Afrikát – pont akkor foglalták el Róma éléskamráját, Kartágót, amikor a birodalom serege északon volt lekötve a hunok elleni harcokban. Azon már meg sem lepődünk, hogy a vandálok – egyáltalán nem voltak azok, mert bár ki kirabolták Rómát, de nem dúlták fel, nem rombolták porig, nem gyújtották fel, mint a… kik is? na igen, például a rómaiak Karthágót pár évszázaddal korábban.
(A 2. és a 4. részben van egy – nehezebben, illetve könnyebben észrevehető – Python egg.)
