madzag

[az univerzum története nagy tűzlabdák az első világ az alakok a sejt a jelölő majom a civilizáció és annak fogyatékosságai]

[vázlatok egy vadász albumából folyók és hegyek agancsok a lombok közt futó kutya néhány fa eltűnő állatok]

[hogyan írjunk nagyon rossz verseket bámuljuk az eget fejtsük fel a világ eredetét]

[diszlexia 57 októbere 75 októbere]

Nina Katchadourian: Sorted Books

Könyvgerinc mint verssor, egy kötet kötéséből kilógó cérna mint egy történet mellékszála, borítókon talált tárgyak, szövegek, amiknek egy-egy sora mögött egy életmű áll, a könyvespolc mint a végső jelentés hordozója, Dewey rendszere mint a káosz eszköze. Válogatott művek mint műfaj (javasolt műszó: stóc).

(via Your Daily Awesome)

A Kelet-kínai-tengerben, 15 km-re délnyugatra Nagaszakitól fekszik Hashima szigete, a 19-20. század ipari fejlődésének sötét emlékműve.

*

A közeli Takashima szigetének lakói évszázadokon át a felszínen talált szenet használták háztartásaikban, és időnként el is adogatták ennek-annak. Amikor a 18. század elején a tengervíz sójának kinyeréséhez elhasznált fenyőfaállomány a végét járta, és a lepárlóknak más tüzelőanyag után kellett néznie, a terület földbirtokosa, a Fukahori család felismerte a lehetőséget, és átvette az üzlet irányítását a helyiektől.

A kereslet tovább nőtt, amikor a 19 század közepén Japán megnyitotta kapuit a világ előtt (az USA épp a szénhez való hozzáférés miatt kényszerítette Japánt a nyitásra): a Kínához legközelebbi kikötő, Nagaszaki rövidesen hemzsegett a telhetetlen bendőjű gőzhajóktól. A takashimai bánya már a Fukahorikat magába foglaló Nabeshima [v. Saga] klán fejének, Naomasának az érdeklődését is felkeltette. Thomas B. Glover skót kereskedő segítségével brit mérnököket és eszközöket szerzett, és beindította Japán első mélyfúrással művelt bányáját. A növekvő igényt kielégítendő, a környék szigetein is körülnéztek, ekkor akadtak rá a hashimai szénkincsre, amit 1887-ben kezdtek kitermelni. Három év múlva az 1873-ban hajózási vállalkozásként indult Mitsubishi megvette a bányát (a takashimait már 1881-ben megszerezte).

A japán-kínai és a japán-orosz háborúkban aratott győzelem után a szigetország ipara növekedésnek indult, a Mitsubishi tovább bővítette a bányát, és a sziget felszínét is átformálta: a kitermelt kővel és salakanyaggal kiegyengette a felszínt az épületek számára, a partot pedig fallal vette körül, részben a hullámok elleni védekezve, részben újabb beépíthető területeket nyerve így (ezzel alakult ki a sziget csatahajóra emlékeztető sziluettje, melytől a nem hivatalos, de közismertebb Gunkanjima nevet nyerte).

Az aknákat évente 150 ezer tonna szén hagyta el, 1916-ban a lakosság háromezer fölé nőtt, a szigeten rövidesen harminc lakóépület emelkedett (Japán első jelentős betonépülete itt készült, a következő, kilenc emeletes komplexum pedig az ország akkori legmagasabb épülete volt); még a II. világháború alatt is épültek újabb házak.

1941-ben a termelés elérte a 410 ezer tonnás csúcsot, de rettenetes áron: a frontokon harcoló japánok helyére a kormány kínaiakat és koreaiakat vezényelt, akik közül a háború végéig ezerháromszázan vesztették életüket a hullám- és betonfalakkal övezett munkatáborban, főként betegségek, az alultápláltság és a kimerültség miatt, és csak részben bányabalesetekben.

A hashimai szénre a háború utáni újjáépítésben és a koreai háborúban is szükség volt, a sziget (immár szabad munkásokból – persze ez relatív – álló) lakossága 1959-ben érte el az 5259 főt, amivel valószínűleg ez volt a Föld legsűrűbben lakott területe: egy hektáron 835 fő élt (ha csak a sziget 60 százalékát kitevő lakókörzetet számítjuk 1391 fő/hektár, azaz 139 ezer fő/négyzetkm). Kisebb város alakult ki, iskolákkal, templomokkal, kórházzal és üzletekkel; a sziget ellátása ugyanakkor teljesen a külvilágtól függött, hiszen nem volt megművelhető föld vagy vízforrás. (A lakóknak 1963-ban sikerült elérniük, hogy a házak tetejét talajjal fedhessék be, és zöldségeket termesszenek.)

Az 1960-as évek végére az energiahordozók között a kőolaj vette át a vezető szerepet, az ország szénbányáit bezárták, a lassan ki is merülő hashimait 1974-ben.

*

A sziget egykori lakója Dotoku Sakamoto szeretné elérni, hogy Hashima felkerüljön az UNESCO világörökség listájára, hogy a rövidtávú érdekeket szem előtt tartó fejlesztés környezetre és emberekre gyakorolt hatásának mementója a jövő nemzedékei előtt is ott tornyosulhasson a Nagaszaki-öböl bejáratánál.

További linkek: galéria (fekete-fehér); galéria (színes); a flickr-en is vannak róla képek; bldgblog-cikk; Thomas Nordanstad dokumentumfilmje [myspace], Dotoku Sakamotóval

Ha nagyon akarjuk, már az Ószövetségben felfedezhetünk szívmasszázzsal és lélegeztetéssel végzett újraélesztést, a Királyok I. (17:21-22) és II. (4:34-35) könyvében. Ami bizonyosnak tekinthető: a középkorban a szájból szájba lélegeztetés ismert gyakorlat volt, 15. századi itáliai dokumentumok szerint a bábák levegő befújásával tisztították meg az újszülöttek légutait. Paracelsus és Andreas Vesalius – valószínűleg arab kollégáikat utánozva – fújtatókkal kísérletezett, előbbi embereken és sikertelenül, utóbbi kutyákon és (állítólag) sikerrel.

A 18. század közepére újabb és újabb esetleírások nyomán közismertté és elfogadottá vált a fuldoklók lélegeztetéssel való megmentésének módszere. (Egy 1766-os svájci kormányrendelet szerint a vízből kimentett ember nem tekinthető halottnak, amíg nem próbálták újraéleszteni.) Számos társaság alakult, mely az eljárások tovább fejlesztését és minél szélesebb körben való elterjesztését tűzte ki céljának.

Ezek egyike volt az 1774-ben Londonban alapított Society for the Recovery of Persons Apparently Drowned (e konkrét elnevezést később az általánosabb Humane Society-re cserélték), amelynek egyik tagja, bizonyos Mr. Squires minden jel szerint elsőként alkalmazott egy kezdetleges defibrillátort. A páciens a hároméves Catherine Sophie Greenhill egy emeleti ablakból esett a járdára, és úgy tűnt, meghalt. Squires úr húsz perc múlva érkezett a helyszínre, és a szülők beleegyezésével elektrosztatikus generátor segítségével kezdte sokkolni az élettelen testet. Több ponton is próbálkozott, míg a mellkashoz ért, és észrevette, hogy megindult a szívverés. (Persze, elképzelhető, hogy valójában nem is állt le, de a felismerés szempontjából ez lényegtelen.)

Az esetet a társaság másik tagja Charles Kite írja le (An Essay on the Recovery of the Apparently Dead, London, 1788), és saját, hasonló eszköze ábráját is mellékeli:

A jobb felső sarokban lévő elektrosztatikus generátor feltölti a rá függesztett leydeni palackot, a kisülés a lenti elektródák végén lévő gombok között történik.

Kite (valamint Benjamin Franklin és mások) biztosra vették, hogy az elektromos impulzus alkalmas a szív újraindítására, hiszen „ha az izmokat képes oly nagy erővel ingerelni, a jóval érzékenyebb szívet is újra mozgásra tudja bírni”.

A felfedezés nemcsak az orvoslásban, de a közgondolkodásban is messzemenő következményekkel járt: az élet és halál közötti határ bizonytalanná vált, az élve eltemetéstől való félelem tömeges méreteket öltött (főleg, hogy gyakori irodalmi témává is vált). Az elektromosság erejét már pár évtizeddel később tovább misztifikálta Frankenstein doktor története (bár a regényben a filmekből ismert villámcsapás nem szerepel, azért az életadó szikra vélhetően abban is elektromos).

A 19. század elejétől az újraélesztési eljárások szinte kizárólag a szívmasszázsra koncentráltak. A fújtatók használatát azért hagyták el, mert sokszor okoztak velük kárt a tüdőben, a szájból szájba lélegeztetést pedig azért kezdték haszontalannak tartani, mert a kilélegzett levegő kevesebb oxigént tartalmazott. Az elektromosság orvosi haszálatát két ok is visszavetette: a mindenféle betegséget galvánozással gyógyító álmedicina, és az, hogy Westinghouse és Edison működése nyomán az áram egyre félelmetesebbé vált (melyre a legegyértelműbb példa a villamosszék megalkotása). A újraélesztés három technikája csak az 1950-es években állt össze egységes gyakorlattá.

(Mindez csak szerény ismertetése Steven B. Harris The Society for the Recovery of Persons Apparently Dead című cikkének.)

A fenti kép nem egy űrkert látványterve, még csak nem is látványterv, hanem fénykép a madridi Atocha pályaudvar csarnokáról.

A spanyol főváros első vasútállomása, a Mediodía 1851-es megnyitása után pár évtizeddel tűzvész martaléka lett. 1888-92 között az Eiffel-tanítvány Alberto Palacio és Saint James angol mérnök építették újjá, az akkori trendnek megfelelően nagy, fémvázas csarnokot emelve a vágányok fölé.

Egy évszázaddal később a nagysebességű vonatok forgalomba állításával és a helyiérdekű vasúthálózat kiterjesztésével szükségessé vált a bővítés. A Rafael Moneo és munkatársai által tervezett felszíni és földalatti terminálok lehetővé tették, hogy a régi épületet kivonják a használatból, és hatalmas váróteremmé alakítsák át, boltokkal, kávézókkal, szórakozóhelyekkel és – egy négyezer négyzetméternyi trópusi kerttel, melyben ötszáz növény- és állatfaj egyedei élnek. (Persze semmi tigris vagy óriáskígyó, inkább csak teknősök és halak.)

Arra gondolsz, hogy a budapesti kormányzati negyed építése miatt úgyis megbolygatott Nyugati pályaudvarral is meg lehetne tenni ugyanezt? Szerintem is – és ami fontosabb: Bálint Imre, a Budapesti Építész Kamara elnöke szerint is.

(via TreeHugger)

A nagyvárosokat nyaranta sújtó hőség a legjobb esetben csak kellemetlen, a legrosszabban halálos. A hatékony védekezési mód kézenfekvő: növelni kell a zöldterületek nagyságát, akár a földfelszínen, akár a háztetőkön. (A növények egyrészt több napfényt nyelnek el, mint a betonfelületek, másrészt a leveleiken keresztül elveszített vízzel párásítják-hűtik a levegőt.)

A Manchesteri Egyetem kutatói kiszámították, hogy az iparvárosnak mennyire kis erőfeszítésébe kerülne megvédeni a lakosságot a melegedő klímától: ha a sűrűn beépített városközpontban 10 százalékkal több zöldterületnek tudnának helyet szorítani, a beton- és fémdzsungel hőmérséklete 4 fokkal csökkenne. Mindez az energiaszámlákon és az emberek egészségi állapotán is meglátszana (beleértve a pszichikait is).

Azonban még a megnövelt növénytakaró sem tudna megbírkózni az előrejelzések szerint 50 százalékkal növekvő téli csapadékmennyiséggel, így a város vízelvezető és -gyűjtő rendszere fejlesztésre szorul; az eltárolt vízzel aztán a száraz hónapokban meg lehetne oldani a parkok öntözését.

A kutatás jól illusztrálja Peter Kareiva véleményét, miszerint az emberi életkörülmények őrzése-javítása (ebben az esetben például a növényzet helyi klímára gyakorolt hatásával) a természetvédelem egyik kiemelt célja kell legyen.

Platt Fields Park, Manchester (pic by Andrew Dunlop)

Madagaszkár egyszerűen a biodiverzitás aranybányája – mondta némi képzavarral egy természetvédő szervezet elnöke, miután a szigetország kormánya majd egymillió hektárnyi területet nyilvánított védettnek. – Ez teszi igazán fontossá e területek védelmét globális szempontból.

Egyes ökológusok nem értenek egyet a fenti kijelentéssel. Amelett érvelnek, hogy a bolygó kiemelten védendő területeinek kiválasztásánál hiba volt kizárólag a biológiai sokféleségre (annak is elég szűken vett fogalmára) támaszkodni. A „mentsünk meg minél több veszélyeztetett fajt!” első ránézésre nemes célnak tűnik, ám nem veszi figyelembe az ökológiai rendszerek összetettségét, így részeredményekhez vezet, sőt akár káros következményei is lehetnek.

Egy kis szelet diverzitás, Langkawi esőerdő, Malajzia, Sundaland biodiverzitási hotspot (pic by Kevin Day)

Szó szerint forró pontok

1988-ban Norman Myers brit tudós tíz trópusi esőerdőre hívta fel a figyelmet, amelyekben mind a kizárólag ott előforduló (endemikus) növényfajok száma, mind a természetes élőhelyek eltűnésének mértéke igen magas volt. Két év múlva újabb négy trópusi és négy mediterrán térséget is ezen hotspot-ok (forró pontok) közé sorolt. A Conversation International természetvédő szervezet Myers nyomán a következő kritériumokat fogalmazta meg: hotspotnak minősül az a terület, ahol legalább 1500 endemikus szövetes növényfaj él, és ahol a természetes élőhely eredeti kiterjedésének legalább 30 %-ára csökkent.

A feltételeknek a Föld 34 régiója felel meg, főként a trópusi és a meleg mérsékelt övekben. Miért kell ide koncentrálni a természetvédelemre rendelkezésre álló forrásokat? A CI fő célja minél több faj kipusztulásának megakadályozása, ezt pedig a legköltséghatékonyabban e területeken lehet elérni. De valóban ez kell legyen a fő cél?

Lepkegyűjtők és ökológusok

Peter Kareiva, a Nature Conservancy főmunkatársa szerint: aki csak a fajok számát tartja szem előtt, úgy gondolkodik, mint egy gyűjtő vagy egy múzeumi kurátor, nem mint egy ökológus. A természetvédelem sikerességének nem mértéke a megmentett fajok száma, hiszen a kipusztulás továbbra is részben természetes folyamat.

A megmentendő fajok körének meghatározásánál kevésbé lényeges szempont egy térség nagy biodiverzitásának fenntartása, jobb lenne olyan fajokra koncentrálni, amelyek különleges élőhelyekhez alkalmazkodtak; a jegesmedve vagy az extrém hideg vízben megélő halak elvesztése nagyobb baj, mint akár ötszáz, származását és morfológiáját tekintve egymástól szinte megkülönböztethetetlen esőerdei bogárfajé. Az olyan különleges élőhelyek, mint a sarkkörök, a barlangok vagy a lápok azonban nem felelnek meg a CI kritériumainak. (E szelektív közbeavatkozásnak még a genetikai sokféleségre is lehet valamicske hatása.)

A biodiverzitás, az endemikus fajok száma és az élőhelyek pusztulásának mértéke mellett (részben helyett) Kareiva számos további jellemzőt venne figyelembe a kiemelten védendő területek kiválasztásánál: ökológiai folyamatok, a tápláléklánc, a ragadozók és táplálékaik egyensúlya, a fauna érintetlensége, víz- és talajminőség, a helyi klímára gyakorolt hatás sat. (Egyébként maga a biodiverzitás is valójában jóval tágabb fogalom, mint a fajok sokfélesége, lásd ezt a rövid írást [pdf] a ttsz.hu-n.)

A természetvédelem célja szerinte működő ökoszisztémák fenntartása, a változatosság és a bennszülött növény- és állatfajok lakóhelyének megőrzése. Fontos lenne annak tudatosodása, hogy a természet védelme az emberi életkörülmények védelmét is jelenti. (A 2004-es délkelet-ázsiai cunami idején azok a partszakaszok, amelyekről a mangróveerdők nem pusztultak ki, kisebb károkat szenvedtek.) A hotspotok rendszere a Föld különböző tájainak lakosait sem kezeli egyenlően, hiszen a Mongóliában vagy a tundrán élőknek – még ha kevesebb faj is él a környezetükben – ugyanúgy joguk van a természeti értékek megőrzéséhez.

*

Aki az elvek mellett a statisztikákra is kíváncsi: Gerardo Ceballos és Paul R. Ehrlich emlősfajok elterjedtségi adatait elemezve arra jutott, hogy a fajgazdagság, az endemizmus és a veszélyeztetettség szempontjából hotspotnak számító területek csak nagyon kis mértékben fedik egymást. „Ha a fajgazdagságot vesszük fő tényezőnek, [az így kapott területeken] nem fogjuk megvédeni se az endemikus, se a veszélyeztetett fajokat – nyilatkozta Ceballos. – Szélesebb körű elemzésre van szükség, ami a hotspotokon kívül élő fajokat, valamint az emberi tevékenység és az éghajlatváltozás miatti elvándorlásokat is figyelembe veszi.”

Mindenki hallott a sivatagi városról, ahol az utcáknak nincsen neve. Van egy tó melletti város is, ahol ugyanez a helyzet, méghozzá nem egy vadnyugati porfészek, mint a U2-dalban, hanem Nicaragua 1,4 milliós fővárosa, Managua.

Neve az őslakosok nyelvén a víz közelségére utal, a város azonban sajnos valami máshoz is közel esik: a Közép-amerikai árokhoz, a Kókusz- és a Karibi-lemezek találkozási zónájához. 1844 és 1968 között kilenc komolyabb, a várost vagy környékét érintő földmozgást jegyeztek fel. Aztán, a többszáz házat megrongáló 1968-as rengés után mindössze négy évvel, 1972. december 23-án a korábbiaknál pusztítóbb katasztrófa következett. Az áldozatok számáról (főként mert a járványveszély miatt sokakat tömegsírokba kellett temetni) különböző adatokat találni: a BBC 10 ezer áldozatról és 15 ezer sebesültről tudósított, az USGS közlönye ugyanennyi sebesültről, de kevesebb, 3000-7000 halottról tud, Jay Mallin beszámolójában a halottak száma 4000-6000, a sebesülteké 20 ezer.

A rengés epicentruma a városközpontban volt, az épületek háromnegyede romba dőlt vagy lakhatatlanná vált; az akkori lakosság fele, 250 ezer ember maradt lakás nélkül, ők a nagyjából épen maradt külvárosokba költöztek. A városszerkezet megbomlott (13 négyzetkilométernyi beépített terület vált a földdel egyenlővé), és még három évtizeddel később sem állt helyre, mivel az állandó rengésveszély miatt az elpusztult kerületekben nem kezdtek nagyszabású építkezésekbe. (A főváros más helyre költöztetése is felmerült.)

Managua széttöredezett utcahálózata nem volt alkalmas a tájékozódásra, így a helyiek különféle természetes vagy mesterséges tájékozódási pontokat és iránymegjelöléseket kezdtek használni. Az ideiglenes rendszer annyira elterjedté és kidolgozottá vált az évek során, hogy ha az önkormányzat elhatározná, hogy a névtelen közterületeknek nevet ad, és ahol csak tudja, előírja ezek alkalmazását, a helyiek komoly bajban lennének (ellentétben az idelátogatókkal). Néhány utcának ugyan van neve, többen még a házakat is számozzák, de ezeket senki nem használja.

Hogy hogy hangzik egy managuai útbaigazítás? Egy példa a Toronto Star cikkéből: „Onnan, ahol a kínai étterem volt két tömbbel lejjebb, majd fél tömbnyire a tó irányába, amellett a ház mellett, ahol a sárga autó áll.” (Miután az illető, akinek ezt mondták, megkérdezte: mi van, ha nincs ott a sárga autó, azt válaszolták neki: mindig ott van.) Ha ennek alapján nem tudnánk kitalálni, merre kell mennünk, és megkérnénk a segítőkész managuait, hogy az égtájakat használva magyarázza el az utat, nem lennénk kisegítve, hacsak nem tudjuk, hogy a nyugatot a lefelé, a keletet a felfelé, az északot a tó felé, a delet pedig (igencsak zavaró módon) a dél felé kifejezésekkel jelölik. Jól jön továbbá, ha ismerjük a vara nevű, spanyol és portugál területeken a 19. századig használt mértékegységet (0.847 m), mert a távolságokat meg leginkább abban szokták megadni.

(via Dark Roasted Blend)

Amerikai kutatók egy olyan közismert jelenség „felfedezéséből” szertnének meggazdagodni, amellyel minden olvasni tudó ember tisztában van, és amelyet webdizájner és tördelőszerkesztő tanoncok a nulladik leckében tanulnak.

A rövidebb sorokba tördelt szöveget gyorsabban tudjuk olvasni.

A minnesotai Walker Reading Technologies nevű vállalkozás munkatársai tíz évi kísérletezés után rájöttek, hogy miközben egy szöveg egy adott sorát olvassuk, látómezőnkben zavaró tényezők, az eggyel feljebbi és az eggyel lejjebbi sorok is jelen vannak. Horizontálisan ugyanilyen kiterjedtségű szövegrészt látunk be, vagyis egy pillantással a mellékelt ábrán látható kör alakú területről gyűjtjük be az információt. A csak több, oldalirányú szemmozgással befogható hosszabb sorok olvasásakor agyunknak a környező sorokban lévő (egyébként ugyanolyan élesen érzékelt) információt állandóan szűrnie kell. Egyszerűbb lenne a dolgunk – mondja a WRT –, ha egy-egy sor csak olyan széles lenne, hogy nem lóg ki a fókusz köréből, és agyunk nyugodtan tudomást vehetne a felette-alatta lévő szövegről.

Olyan alkalmazást fejlesztettek tehát ki, amely a „hagyományosan” tördelt szöveget rövidebb sorokban rendezi újra. Hm…

Azért van egy dolog, ami talán némi elismerésre érdemes: a program nem esetlegesen szabdalja szét a mondatokat, hanem igyekszik az összetartozó szavakat meghagyni egymás mellett. (Aki elég gyakorlott olvasó, az tapasztalhatta, hogy nem csak szavanként, hanem több szóból álló blokkonként pásztázzuk végig a szöveget. Csak egy példa: Csokonai Vitéz Mihály nevén gyorsabban túljutunk, mint egy hasonló hosszúságú, de először látott karaktersoron.) Nem csak vizuálisan tagol tehát, hanem nyelvtanilag is (Visual-Syntactic Text Formatting).

Amennyire ebből a részletesebb tanulmányból kitűnik, a legfontosabb felhasználási lehetőségnek a bonyolultabb mondatokból álló szövegek feldolgozhatóbbá tételét tartják, mind a felnőttek (szakszövegek), mind az olvasás tanulásában már haladónak számító (és az olvasást már a tanulás eszközeként is használni kezdő) gyerekek esetében.

Ez a cikk ugyan azt is említi, hogy e-könyvek, blogok, újságok és más online tartalmak szerkesztőivel is szeretnének üzletet kötni (az USA oktatási minisztériuma már támogatásáról biztosította őket), de én nem látom, miért lenne szüksége bármelyik tartalomszolgáltatónak ilyesmire. A webes szövegek eleve rövidebb sorokkal készülnek (ha esetleg mégsem, mint pár magyar tudományos folyóiratnál, a böngészőben meg lehet oldani), de nem nagyon rövidekkel, mert egy cikknél mindig fontos az is, hogy át lehessen szkennelni az egészet, ami a Majakovszkij-versekre emlékeztető sorfolyamokról már nem mondható el. Szintén nincs szükség a vizuál-szintaktikus formázásra pl. irodalmi szövegeknél (a weboldalukon lévő egyik mintaszöveg a Moby Dick), mert azokat meg épp lassabban szeretjük olvasni.

Szóval nagyon talán nem fogják magukat megszedni a derék WRT-sek, de akkor is: miért nem nekem jut eszembe ilyen pofonegyszerű pénzkeresési mód?

(via /.)

- Ide hallgasson – mondta ma délután W*** gróf a kaszinóban –, mit ír a Kurucz Lap a tegnapi tüntetőkről: „Ismét bebizonyosodott, hogy a fotelnemzetiek nem vezetik ki hazánk szekerét a kátyúból, erre csak a bátor, tojásdobáló hazafiak alkalmasak.”

- Találva érezzük magunkat – mondtam, visszatettem a konyakos poharat az asztalra, és kényelmesen hátradőltem a bőrfotelben.

- Részint az, de figyelje ezt a rétorikai sületlenséget: bátor, tojásdobáló hazafiak.

- No, az valóban sületlenség, dehát nyersen nagyobb piszkot lehet vele csinálni.

- Ne elméskedjen, érti maga, mire gondolok: a tojásdobálást a bátorság meg a hazafiság nagytetteként tüntetni fel komikusan hat, az író célzatjával ellentétben. Ha Szathmhárhy gróf itt lenne, meg tudná mondani nekünk, hogy nevezi az ilyet Aristoteles.

- Miért akarja maga elvenni a bátor hazafiságot tőlük? Talán Eger vár védőitől se volt honfiúi a forró leves?

- Forgassa csak, ahogy tudja, de maga se gondolja, hogy jó hírét kelti az országnak ez a piaci hadviselés. Olyanok vagyunk, mint a tortadobáló komédiások azokon a mozgófényképeken, amikért a Fanni kisasszony úgy rajong.

- Már miért ne kelthetné? Az ántipártiak majd felszerelkeznek paradicsommal, zöldpaprikával – mégiscsak jobb lesz lecsó-, mint banánkirályságnak lennünk a külföldi publicisták tollán.