Ha nagyon akarjuk, már az Ószövetségben felfedezhetünk szívmasszázzsal és lélegeztetéssel végzett újraélesztést, a Királyok I. (17:21-22) és II. (4:34-35) könyvében. Ami bizonyosnak tekinthető: a középkorban a szájból szájba lélegeztetés ismert gyakorlat volt, 15. századi itáliai dokumentumok szerint a bábák levegő befújásával tisztították meg az újszülöttek légutait. Paracelsus és Andreas Vesalius – valószínűleg arab kollégáikat utánozva – fújtatókkal kísérletezett, előbbi embereken és sikertelenül, utóbbi kutyákon és (állítólag) sikerrel.

A 18. század közepére újabb és újabb esetleírások nyomán közismertté és elfogadottá vált a fuldoklók lélegeztetéssel való megmentésének módszere. (Egy 1766-os svájci kormányrendelet szerint a vízből kimentett ember nem tekinthető halottnak, amíg nem próbálták újraéleszteni.) Számos társaság alakult, mely az eljárások tovább fejlesztését és minél szélesebb körben való elterjesztését tűzte ki céljának.

Ezek egyike volt az 1774-ben Londonban alapított Society for the Recovery of Persons Apparently Drowned (e konkrét elnevezést később az általánosabb Humane Society-re cserélték), amelynek egyik tagja, bizonyos Mr. Squires minden jel szerint elsőként alkalmazott egy kezdetleges defibrillátort. A páciens a hároméves Catherine Sophie Greenhill egy emeleti ablakból esett a járdára, és úgy tűnt, meghalt. Squires úr húsz perc múlva érkezett a helyszínre, és a szülők beleegyezésével elektrosztatikus generátor segítségével kezdte sokkolni az élettelen testet. Több ponton is próbálkozott, míg a mellkashoz ért, és észrevette, hogy megindult a szívverés. (Persze, elképzelhető, hogy valójában nem is állt le, de a felismerés szempontjából ez lényegtelen.)

Az esetet a társaság másik tagja Charles Kite írja le (An Essay on the Recovery of the Apparently Dead, London, 1788), és saját, hasonló eszköze ábráját is mellékeli:

ősfibrillátor rajza Charles Kite könyvéből

A jobb felső sarokban lévő elektrosztatikus generátor feltölti a rá függesztett leydeni palackot, a kisülés a lenti elektródák végén lévő gombok között történik.

Kite (valamint Benjamin Franklin és mások) biztosra vették, hogy az elektromos impulzus alkalmas a szív újraindítására, hiszen „ha az izmokat képes oly nagy erővel ingerelni, a jóval érzékenyebb szívet is újra mozgásra tudja bírni”.

A felfedezés nemcsak az orvoslásban, de a közgondolkodásban is messzemenő következményekkel járt: az élet és halál közötti határ bizonytalanná vált, az élve eltemetéstől való félelem tömeges méreteket öltött (főleg, hogy gyakori irodalmi témává is vált). Az elektromosság erejét már pár évtizeddel később tovább misztifikálta Frankenstein doktor története (bár a regényben a filmekből ismert villámcsapás nem szerepel, azért az életadó szikra vélhetően abban is elektromos).

A 19. század elejétől az újraélesztési eljárások szinte kizárólag a szívmasszázsra koncentráltak. A fújtatók használatát azért hagyták el, mert sokszor okoztak velük kárt a tüdőben, a szájból szájba lélegeztetést pedig azért kezdték haszontalannak tartani, mert a kilélegzett levegő kevesebb oxigént tartalmazott. Az elektromosság orvosi haszálatát két ok is visszavetette: a mindenféle betegséget galvánozással gyógyító álmedicina, és az, hogy Westinghouse és Edison működése nyomán az áram egyre félelmetesebbé vált (melyre a legegyértelműbb példa a villamosszék megalkotása). A újraélesztés három technikája csak az 1950-es években állt össze egységes gyakorlattá.

(Mindez csak szerény ismertetése Steven B. Harris The Society for the Recovery of Persons Apparently Dead című cikkének.)