Folytatjuk az előző témát, aggódó tudósokkal, a világ legnagyobb tükrével, egy fényes szelek fújta lobogóval, valamint egy hűsítő kitérővel a hidegháborúba.

A New Scientist egy friss tanulmányról számol be, mely a Föld-árnyékolási megoldások lehetséges hatásait veszi sorra. (A legkönnyebben kivitelezhető és legolcsóbb a már ismert kén-aeroszol réteg, a bonyolultabb-drágábbat lásd lejjebb.) Damon Matthews (Concordia University, Montreal) és Ken Caldeira (Carnegie Institution’s Department of Global Ecology) számítógépes modellje szerint szabályozható így a klíma, pár évtized alatt akár a 20. század elején mért értékekig is vissza lehet vinni a hőmérsékletet. Csakhogy az egész bolygóra kiterjesztett védekező mechanizmusok az egész bolygóra veszélyt jelenthetnek, ha valami nem a számítások szerint alakul. Ha a napsugárzást szűrő-visszaverő ernyővel valami történne, nem lehetne teljesen kiépíteni vagy megfelelően karbantartani, a lecsökkent hőmérsékleti értékek hirtelen kezdenének emelkedni (a hűvösebb időben a növények több széndioxidot raktároznának el, ami a visszatérő meleg hatására nagy mennyiségben szabadulna fel, így az üvegházhatás is erősebb lenne). Ezért a globális napernyő ötletét csak végső esetben kell elővenni – mondják –, és akkor is alaposan végig kell gondolni.

Tükörháló

Míg két korábbi versenyzőnk, Wong és Izrael a Földön természetes körülmények között is működő erőkkel babrálna, az űrbe telepített tükör ötlete teljes mértékben az emberiség töretlenül fejlődő technológiai tudására támaszkodik. (Jelenleg ugyanis megvalósíthatatlan, ami nem igazán emeli egy vészforgatókönyv értékét.)

A Technology Review írása szerint a nyolcvanas években merült fel, hogy ha sor kerül majd a Vénusz terraformálására, egy a Nap és a bolygó közötti tükörpajzzsal lehetne védekezni az elviselhetetlen sugárzás ellen. 1989-ben James Early (Lawrence Livermore National Laboratory) már a globális felmelegedés elleni védelmi eszközként emlegeti, és ő az, aki a megfelelő helyet is megtalálja neki: az L1-es Lagrange-pontban, a Nap és a Föld gravitációs vonzásának holtterében, ahol minimális energiával is elérhető, hogy a hatalmas, 2000 km átmérőjű pajzs egyik égitest felé se mozduljon el. Összeszerelni – mondta Early – a Holdon kellene, mert 100 megatonna űrbe juttatása a földi gravitáció mellett jóval több energiát emésztene fel. A költségeket 1 és 10 trillió dollár közé tippelte.

A sugárzást elnyelő pajzs legújabb változata Roger Angel (University of Arizona) nevéhez fűződik. Ő annyival könnyítené a kivitelezést, hogy a tükör darabjait nem szereltetné össze, hanem pókhálószerűen rendezné el, az őket hordozó eszközök pedig napvitorlák segítségével tartanák a pozíciójukat. Ez ugyan energiatakarékos megoldás, a háló kiépítése azonban továbbra is dollártrilliókat emésztene fel.

mirrorland

Lámpa, gyújtogató

Napelemekkel ugyan nagyszerűen meg lehet oldani egy-egy épület áramellátását, de a tömegtermelés még várat magára.

A kilencvenes években orosz tudósok tették meg az első lépéseket egy Föld körüli naperőmű kiépítéséhez, rögtön a legnehezebb problémával, az energia Földre szállításával kezdve. A Znamja (a.m. zászló) műholdak első generációs kísérleti példánya 20 méteres naptükörrel rendelkezett, mellyel a napfényt a bolygó éjszakai felére irányítva egy 5 km átmérőjű területen a teliholdénak megfelelő erősségű világítást tudtak elérni. A második Znamja 25 méter átmérőjű tükre már 7 km átmérőjű foltot világított volna meg öt-tíz teliholdnyi erősséggel. Annál már lehetett volna Dosztojevszkijt olvasni, ám a műhold beakadt a Mir egyik antennájába, megsérült és nem tudták pályára állítani. A kudarc után a tervet lefújták.

A Znamja csak világítani tudott (ami persze önmagában is hasznos: emlékezzünk a kis olasz falura, ahol sosem süt a nap, vagy gondoljunk egy katasztrófasújtott területre, ahol éjszaka kisebb hatékonysággal lehet menteni, illetve az elegendő napfény híján nem megművelhető földekre), de továbbfejlesztett változatai lehetnek majd azok, amelyek a naperőművekből a felszínre juttatják a megtermelt áramot, mikrohullámok vagy akár fény formájában.

Az is felvetődött, hogy hasonló tükrökkel lehetne kellemesebbé tenni a marsi klímát.

*

Persze a fénylő műholdnak sötét oldala is van: az eredeti koncepciónak se a világításhoz, se a tiszta energiaforrásokhoz nem volt köze. A hatvanas években mind az amerikaiak, mind a szovjetek olyan nagyítót szerettek volna, amivel kedvükre szórakozhatnak a kommunista / kapitalista hangyákkal. (A katonai célú űrtükröt – sok más egyéb mellett – Hermann Oberth már a huszas években előre látta.)

(pic by Jan Tik)