madzag

Andreas Kocks

Peter Callesen: Half Way Through és The Short Distance Between Time and Shadow

Jen Stark: Triangle és Degrees of Lightness

Miért használjunk elektromos áramot ott, ahol nem feltétlenül van rá szükség? Egyre több környezettudatos vállalat váltja fel hagyományos légkondicionálóit… öhm… még hagyományosabbakra.

A Credit Suisse bank New York-i épületében, a Metropolitan Life Towerben jeget használó léghűtő rendszert építettek ki, amely évente 2,15 millió kWh áram-megtakarítást fog hozni. A megoldás nagyon egyszerű: az alagsori tartályokban lévő folyamatosan olvadó jég körül lehűlő levegőt keringetik az épületben, éjszaka pedig újrafagyasztják a vizet (ehhez kell valamennyi áram, de nem sok és nem a csúcsidőszakban). A tervező vállalat képviselője rátapint a lényegre: „A mechanikus dolgok elromolhatnak, de egy nagy jégtömbbel nem történhet semmi, azon kívül, hogy elolvad.”

Torontóban (már megint…) az Ontario-tó vizét használják a belváros toronyházainak hűtésére. A 4 fokos vizet 80 méter mélységből szivattyúzzák fel, és miután az üzleti negyed irodáit hűtő rendszeren keresztülment, az ivóvíz-ellátásba kerül, nem pedig (magasabb hőmérsékleten) vissza a tóba.

A Stanford Egyetem ökológiai tanszékének új épülete a legtermészetesebb légkondicionálót használja: a szelet. Az ötletet a rohamléptékben modernizálódó Dubai egy régi épülete adta, melyen egy minden oldalán és a tetején is nyitott torony található. A szél által keltett nyomáskülönbség az összegyűlő meleg levegőt felfelé húzza, helyére pedig hűvös levegő érkezik.

Hasonló széltornyok az arab országokban, Perzsiában és Indiában számolatlanul épültek annak idején, de természetesen a másik két módszer sem új. Az ókori rómaiaknak már kifinomultan megtervezett lég- és vízhűtéses házaik voltak, a jeget pedig a Közel-Keleten négyezer évvel ezelőtt is használták.

Az USA energiafogyasztásának egyébként egy hatoda a belső terek hűtésére használódik el, szóval ha van mivel takarékoskodni, hát ez az.

Az egy hónappal ezelőtt egy órára elsötétített London érdekes, az alternatív energiaforrások kihasználására figyelmeztető fényinstallációban gyönyörködhet: a Wind to Light (szélből fény) többszáz póznáján lévő LED-eket kis szélkerekek látják el árammal.

*

Guinea fővárosa, Conakry repülőterének parkolója estefelé könyvtárrá alakul – írja a Guardian. A világ egyik legszegényebb országának tanulói a vizsgaidőszakban kénytelenek ide járni olvasni, mert ez a város azon kevés pontjának egyike, ahol éjszaka is van világítás.

A vidéki gyerekek benzinkutakhoz vagy olyan házak ablakai alá vonulnak, ahol van áram.

A tízmillió guineai ötödéhez jut el a gyakori kimaradásokkal működő elektromos hálózat. Egy lakos átlagos éves fogyasztása 89 kWh, ez nagyjából annyi, amennyit egy légkondicionáló négy perc alatt használ el. Egy amerikai átlagfogyasztása ennek 158 szorosa.

Évente 70-140 ezer négyzetkilométernyi termőföld tűnik el a Föld színéről az erózió, az elsivatagosodás, az urbanizáció és más folyamatok miatt. Lépést lehet-e tartani a növekvő népesség élelemigényével újabb és újabb területek művelés alá vonásával, és milyen következményekkel járhat ez a terjeszkedés? Mégtöbb erdő letarolása, amikor épp a legnagyobb szükség lenne rájuk a szén-dioxid szintjének csökkentése miatt? A 2050-ig bekövetkező kb. 50%-os népességnövekedés Brazília méretének megfelelő új termőterületet kíván, ami – ha a becslések helyesek, és a megművelhető területek 80%-át használjuk jelenleg – valószínűleg már nem áll rendelkezésre.

Az extenzív gazdálkodás tehát zsákutcának tűnik, Dickson Despommier (Columbia University) professzornak azonban szerencsére van egy jobb ötlete: költöztessük a farmokat a nagyvárosok felhőkarcolóiba. 2050-re az emberiség 80%-a úgyis városlakó lesz (az idei év volt a fordulópont, a vidékiek száma már 50% alá csökkent), miért ne termelhetnék meg saját maguk, amire szükségük van. Persze nem olyan háztetőn lévő konyhakertekben, amiket egyre több vállalat telepít pihenőhelyként stresszes dolgozói számára, hanem többszáz méter magas modern függőkertekben.

A beltéri növénytermesztésnek számtalan előnye van: a termést nem fenyegeti a szélsőséges időjárás, az állati kártevők, az agresszíven terjeszkedő gyomnövények, valamint a betegségek, nincs szükség irtószerekre, műtrágyákra. A mesterséges környezetben az öntözővíz újrafelhasználható, az energiaellátás biomassza, napelemek, szélkerekek segítségével helyben megoldható. A globális felmelegedés szempontjából fontos, hogy kevesebb mezőgazdasági gépet és szállítóeszközt kell igénybe venni, és előbb-utóbb akár erdősíteni is lehet a már nem használt szántóföldeket.

Az agrofelhőkarcolók megvalósítására több terv is létezik, már csak befektetőt kéne találni. Az egyébként is égretörő építészetéről híres Dubai jó terepnek tűnik, de más kevés termőfölddel bíró országok, mint Japán vagy Izland is az elsők között lehetnek.

Toronto is komoly tervvel állt elő, de meg is lepődnék, ha nem így lenne. A kanadaiak a vancouveri téli olimpiára készülő konferenciaközpont tetejét teljesen bezöldítik, egy victoriai lakóházegyüttest pedig egy igazi függőkerttel kereszteznek. – A témába vág még Heather Ackroyd és Dan Harvey brit művészek tevékenysége, valamint a munkahelyi légkört kellemesebbé tevő Biofal.

Jethro Haynes cipőiben polipok laknak, amik a felszínen lakók elpusztítására törnek. Nem mondom, hogy az én bakancsomban nincsenek élőlények, de azért ez mégiscsak túlzás.

(via Neatorama)

Egy méltatlanul elfeledett polgári engedetlenségi harc történetét eleveníti fel Richard English a Modern Iszákos Magazinban.

1850-ben Chicago majd 30 ezres lakosságának felét bevándorlók tették ki, akik között a két legnagyobb csoport az írek (39%) és a németek (32%) voltak. 1855-ben a választópolgárok Levi Boone-t emelték a polgármesteri székbe, aki pártja, az Amerikai Párt (ismertebb nevén a Know-Nothing mozgalom) platformjának megfelelően a növekvő bűnözés okát az immigránsokban vélte megtalálni.

A város északi részén élő németek zárt közösséget alkottak, saját maguk által fenntartott templomokkal, iskolákkal, újságokkal – és sörfőzdékkel. Akkoriban se a kikötő, se a mezőgazdasági termények kereskedelme nem indult még virágzásnak, Chicago gazdaságának egyetlen (országos szinten is) említésre érdemes teljesítménye a német sör volt. Boone tehát ezen a fronton indított támadást: a szeszesital mérési engedélyek díját évi 50-ről 300 dollárra emelte, érvényességi idejüket pedig három hónapra csökkentette. Továbbá felszólította Cyrus P. Bradley rendőrfőnököt, hogy tegyen meg mindent annak a már tizenkét éve létező rendeletnek a betartatása érdekében, ami az italméréseket vasárnaponként zárva tartásra kötelezte. A razziák az északi kerületek német, és a városközpont ír kocsmáira terjedtek ki, a déli kerületek amerikai tulajdonban lévő intézményeit a hátsó ajtón keresztül továbbra is nyugodtan lehetett látogatni, akár az Úr napján is.

Boone lelki szemei előtt az országos szesztilalom száraz eszméje lebegett, ezt pedig csak akkor lehet majd zökkenőmentesen bevezetni – gondolta –, ha már csak a felsőbb osztályok tagjainak kezében vannak italmérések, mivel velük „lehet értelmesen tárgyalni”.

A német és ír kocsmárosok ellenálltak: engedély nélkül is tovább működtek, vasárnaponként is. A rendőrök több mint kétszáz embert tartóztattak le. Az első próbaper, mely az összes többi vádlott ügyében is precedensül szolgált 1855. április 21-én vette kezdetét. Mintegy ötszáz tüntető nyomult a bíróság épületébe, majd amennyien csak tudtak, a tárgyalóterembe, és közölték a város képviselőivel, hogy számukra kedvezőtlen döntés esetén erőszakkal is megvédik korábbi jogaikat. Ezután a Clark és a Randolph utcák kereszteződésében foglalták el állásaikat, ahonnan hamarosan húsz, husánggal felfegyverzett rendőr kergette szét őket.

Az északi kerületekbe visszavonult tüntetők újabb bajtársak toborzásába kezdtek, és Boone polgármester is erősítés után nézett: minden rendőrt szolgálatba hívott és ideiglenesen százötven polgárt is a rend fenntartására rendelt. Délután négykor ezer fős tömeg közelített a bíróság felé, botokkal, késekkel és lőfegyverekkel felszerelkezve. (Még legalább ennyi jött volna, a város azonban felvonta a hidakat, így ők északon rekedtek.) Az épület kétszáz védője egy órán keresztül ellenállt, és az összecsapás végül eldöntetlenül zárult, a felek északra és délre húzódtak vissza. Csodával határos módon a számos sérült mellett csak egyetlen halálos áldozat volt.

Boone látta, hogy saját rendőrságe csak ideig-óráig képes kezelni a helyzetet, így a városba rendelte az ilinois-i állami milícia két századát. Ugyanakkor azt is látnia kellett, hogy az újabb erősítés dacára sincs nyeregben: a próbaper tárgyalását abbahagyták, a letartóztatottakat óvadék ellenében elengedték, és alkohol-ellenes rendelkezéseiről június elejére népszavazást írtak ki. A szavazáson a lakosság 75%-a jelent meg (ez Illinois történetének legmagasabb résztvételi aránya) és több mint 15 ezer szavazatnyi különbséggel a rendeletek eltörlése mellett döntött.

Boone-t a következő évben nem választották újra, és pártja (jelentősnek soha nem nevezhető) népszerűsége is hanyatlani kezdett. A chicagóiak pedig még jó hatvan évig zavartalanul élvezhették a vasárnap délutáni sörüket.

Gregg Smith, az 1997-es év sörírójának (igen, ilyen is van) cikkében néhány helyen eltérő adatok vannak, de R. English az írása végén neki is köszönetet mond, úgyhogy valószínűleg ő a pontosabb. – Annak nem találtam nyomát, hogy évente megünnepelnék a sörlázadást (bár nyilván így van), a 150. évforduló alkalmából azonban tartottak egy felvonulást.

Ez meg közben Wikipédia-cikké alakult, úgyhogy a fentiek mostantól a GFDL licenc feltételei szerint használhatók.

A White Stripes kanadai turnéjának záróakkordja egy különleges meglepetéskoncert volt, melyen Jack egyetlen hangot játszott. Valószínűleg ez volt minden idők legrövidebb koncertje, de tekintve, hogy akár te vagy én is megismételhetnénk, nem igazán jövünk tőle izgalomba, és elintézzük minden idők legrövidebb koncertkritikájával, egy vállrándítással.

A másik véglet azonban sokkal érdekesebb.

A világ leghosszabb koncertjén John Cage ASLSP (As SLow aS Possible) című darabja hangzik el. A mű eredetileg zongorára készült 1985-ben, a cím: a lehető leglassabban tehát arra utal, hogy a lejátszott hangokat hagyni kell teljesen elhalni. 1987-ben Cage készített egy átiratot orgonára, az orgona pedig, ugye, addig bírja szuflával, ameddig csak akarjuk. Egy 1997-ben megrendezett orgonákkal foglalkozó szimpózium résztvevői úgy döntöttek, a lehető legkomolyabban veszik a szerzői utasítást.

Persze, valahol mégiscsak meg kellett húzni az előadás határait. 1361-ben Nikolaus Faber mester a halberstadti katedrálisban építette meg az első liturgikus célokat szolgáló blockwerk orgonát. A hangszer klaviatúráján már úgy helyezkedett el a tizenkét hang, mint az összes későbbi billenyűsön. A zenetörténeti eseménytől 2000-ig, a koncert eredetileg tervezett kezdetéig 639 év telt el. A végül 2001. szemptember 5-én (Cage születésének 89. évfordulóján) indult előadás pontosan ennyi ideig, 2640. szemptember 5-ig fog tartani, a St. Burchardi templomban, egy külön erre a célra készült, pontosabban a hangváltások előtt a szükséges sípokkal kiegészítve folyamatosan készülő orgonán.

A szervezők szerint a cél a „lassúság felfedezése”, a ráérős zenefogyasztásé (vö. a slow food mozgalommal), a századokon átívelő, csak generációk és nem egyes emberek által végighallgatható zenemű pedig a jövőbe vetett hitet is jelképezi (vagyis remélhetőleg a koncertet nem szakítja majd meg bombázás, globális árvíz, meteoreső).

Ráadás: a világ legrövidebb (a Guiness által elismert) zenei videója, Brutal Truth: Collateral Damage.

Ez a 26 x 20 x 32 méteres gumikacsa a Loire folyón úszkál, készítője, Florentijn Hofman szerint „nem ismer határokat, nem diszkriminálja az embereket és nincsenek politikai vonatkozásai”. Ez utóbbi ugyan nem egészen igaz, de az biztos, hogy senkinek nem árt. Hacsak a hajóvontáknak nem.

+ két kép a kisebb tesztváltozatról

(via UseMyComputer)

Az M-14 bolygó lakónak nem ajánlott (Futurama, S02E12)

Los Angeles naposabbik felén, a Amerikai Mozgókép Szövetség encinói üvegpalotájában tíz hétköznapi ember közvetetten dollármilliók sorsáról dönt. Ők az MPAA Osztályozási Osztályának tagjai, vagyis azok, akik a filmek korosztálybesorolását végzik. Kik ők és mit is csinálnak pontosan? Fogalmunk sincs.

Pontosabban valami fogalmunk már van, köszönhetően Kirby Dick dokumentumfilmesnek, aki stábjával és két magánnyomozóval (köztük egy valódi Veronica Mars!) bekukkantott a vetítőterem függönye mögé, no nem szó szerint persze, és kiderítette, kik azok a szerencsések, akik pénzt kapnak azért, hogy álló nap filmeket nézzenek. A nyomozásból, filmrendezők MPAA-vel kapcsolatos sztorijaiból, jogászok véleményeiből, valamint egy kis történelmi visszatekintésből egész pörgős másfél órát szerkesztett össze, de mindenre ő sem találhatott választ.

Apu, hogy megy be?

A korhatárbesorolás lényege természetesen az, hogy a szülők el tudják dönteni, a gyerekeik megnézhetik-e a fimet, és ha igen, akkor egyedül is vagy csak velük együtt. Ha egy film a legfelső kategóriába kerül, nemcsak kevesebb jegyet fognak rá venni, de bizonyos mozik nem is fogják vetíteni, és nem lehet majd megtalálni minden kölcsönzőben. Sőt – ami talán még fontosabb – a film promóciója sem lehet olyan széles körű, vagyis a potenciális közönség egy részét el sem éri a film híre. Az MPAA ugyanakkor tagadja, hogy a besorolásnak hatása lenne a bevételre.

Tekintsük át röviden a kategóriákat, mert nyilván nem mindenki számára ismerősek. Hogy jók-e vagy sem, abba ne menjünk bele, de azt azért jegyezzük meg, hogy elég általánosak, az amerikai televíziós műsorokra alkalmazott TV Parental Guidelines például jóval részletezőbb.

G – korhatár nélkül
PG – szülői felügyelet ajánlott
PG-13 – 13 éves kor alatt szülői felügyelet erősen ajánlott (ez nem jelenti azt, hogy 13 év alattiak nem nézhetik meg!)
R – 17 év alattiak csak felnőtt felügyeletével (ez még csak feltételhez kötve tilt…)
NC-17 – 17 éves vagy annál fiatalabb nem tekintheti meg (…ez már egyértelműen)

Apu, hogy jön ki?

Természetesen mindenki tudja, mik azok a témák, amiket egy film besorolásakor figyelnek: szex, erőszak, rock and roll, drogok (az MPAA májusi bejelentése [pdf] szerint a dohányzás is), káromkodások. Azonban a filmben megszólaló egyik volt tag szerint nincsenek egyértelműen meghatározott irányelvek és az értékelők semmilyen felkészítő tanfolyamon nem vesznek részt.

Ismert ugyan, hogy bizonyos dolgok automatikusan melyik szintre emelik a filmet (pl. PG-13 a minimum, ha történik drogra való utalás, vagy R véres erőszak esetén), és tudni lehet félhivatalos, kikövetkeztetett szabályokról is (pl. a fuck legfeljebb háromszori elhangzása belefér a PG-13-ba, ha indulatszóként, nem pedig az aktus megnevezéseként szerepel), azonban részletes és következetes szabályrendszer nem áll az osztályozók (és a filmkészítők) rendelkezésére.

Hogy ez mennyire így van, nagyon jól mutatja a fellebbezési meghallgatás, amivel akkor lehet élni, ha valaki nem hajlandó újravágni a filmet. Ennek során semmilyen utalást nem lehet tenni más filmekre, vagyis nem lehet azt mondani, hogy „nade az Unalmas tinivígjáték 3-ban is lehetett látni a csaj melleit, és az mégis csak PG-13 lett”.

Dick és interjúalanyai néhány érdekes, stabilnak tűnő szabályt is felfedeznek: úgy tűnik, az értékelők a túl hosszan tartó női orgazmust zavarónak tartják, akárcsak bizonyos pozíciókat (no ne tessék semmi akrobatikusra gondolni), valamint a melegek nemi élete is mintha eltúlzott figyelmet kapna tőlük (konkrétan: egy leszbikusokat „átnevelő” nyári táborról szóló film NC-17-et kapott, jóllehet a szexjelenetekben egészen minimális meztelenség látható).

Az értékelések mellé adott rövidke indoklások statisztikája alapján nyilvánvaló, hogy a szexuális tartalmat tüzetesebben vizsgálják, mint az erőszakosat (négyszer több filmet dobtak vissza az előbbire való hivatkozással). Talán az erőszak ábrázolása már elfogadottabb. Darren Aronofsky ugyanakkor fontos dologra mutat rá, amikor azt mondja, hogy a PG-13 kategória vér nélküli lövöldözései kifejezetten rossz hatással lehetnek a gyerekek fejlődésére, hiszen nem mutatják meg (vagy jelzésszerűvé minimalizálják) a lövések következményeit, a szétroncsolódó szöveteket, a verőerekből spriccelő vért.

További kérdések

Az értékelő csoport jelenlegi tagjairól ugyan lehullt a lepel (megtudhattuk pl., hogy egyiküknek sincs kisgyereke, többségüké húsz év feletti), de nem tudjuk, hogyan kerültek a testületbe, milyen szempontok alapján választották ki őket. Az MPAA koncepciója szerint ők képviselik az Átlagos Amerikai Szülőt, de gyanús, hogy egy üres ideált, egy „kényelmes fikciót” (ahogy David Ansen kritikus mondja) jelenítenek meg, nem pedig a társadalom valódi keresztmetszetét.

Az indoklás szerint az értékelők kilétét azért kell titokban tartani, nehogy befolyásolni tudják őket, az MPAA azonban a hat nagy stúdió szervezete (hogy mennyire nagyok? együttesen a filmipar 95%-át ellenőrzik), vajon mennyire mozgatják ők az értékelők kezére-lábára kötött madzagokat? Mennyire rajzolódnak ki egyfajta kulturális cenzúra körvonalai a háttérben? Azt például tudjuk, hogy független filmesek általában hiába kérik, hogy részletezzék, mit kell megváltoztatni a filmen az alacsonyabb besorolásért, míg a stúdióknak dolgozóknak általában nincs ilyen problémája. Trey Parker és Matt Stone mindkettőt megtapasztalta: egy korai független filmjüket nem tudták R-kategóriásra megvágni, a Paramountnak készített Bigger Longer & Uncut első benyújtott változata után viszont pontos útmutatást kaptak.

Az értékelő csoport, amelynek hangsúlyozott célja a köz szolgálata, miért nem működik publikusan, miért nem közmegegyezés alapján kidolgozott szabályokat követ és alkalmaz és miért nem számoltatható el; nem lenne-e jobb valamiféle kormányzati szerepvállalás a kérdésben? Egyáltalán hogy áll ez az egész jogilag?

Mit keres az értékelők között megfigyelőként (bár ez sem tisztázott) a katolikus és az anglikán egyházak egy-egy képviselője? Hogyan használta fel a szakszervezetekkel való leszámolásra az MPAA a feketelistát? Hogyan határozhatta meg a hadsereg és a háború ábrázolását a játékfilmekben maga a hadsereg, és milyen máig ható következményei lehetnek ennek a propagandának a közvélemény alakulására?

*

Aki szereti a jó filmeket és tiszteli az alkotóikat, a This Film Is Not Yet Rated-et megnézve remek betekintést nyerhet a problémáikba és elmorfondírozhat az egyesült államokbeli kultúrpolitika állásán.

Nobody fucks with the Jesus! and the MPAA!

Nemrég olvashattuk, hogy Észak-Peruban tízezer évvel ezelőttről származó háziasított növények nyomát tárták fel. Ha az amerikai kontinensen élő civilizációk ugyanakkor indultak fejlődésnek, mint a közel-keletiek, vajon miért csak néhány nagy birodalmat hoztak létre, miért maradt a többségük kis, elszigetelt csoportokban? Nem lehet, hogy a tengeren túl is ugyanolyan zsúfoltan éltek egymás mellett a különféle társadalmak, mint ideát, és környezetükre is ugyanakkora hatással voltak, mint a mi őseink? Mint az Charles C. Mann 1491 c. cikkéből kiderül, vannak kutatók, akik meglepő válaszokkal szolgálnak ezekre a kérdésekre.

Járvány tábornok

Vajon mennyien élhettek a kontinensen Kolumbusz előtt? James Mooney etnográfus 1910-es cikkében Észak-Amerika lakosságát 1,15 millióra becsülte. A tekintélyes tudós adata évtizedekig háborítatlanul tengődött az újabb és újabb szakirodalom lapjain, míg 1966-ban egy fiatal kutató, Henry F. Dobyns megdöbbentő feltételezéssel állt elő, amely ugyan tarthatatlannak bizonyult, ám a gyarmatosítás egy fontos mozzanatára hívta fel a figyelmet.

Dobyns Észak-Mexikóban a spanyol jezsuita missziók feljegyzéseit vizsgálta, és feltűnt neki, mennyivel több a halálozások, mint a születések száma. Aztán Peruban folytatott kutatásai során világossá vált az ok: az indián népességet rettenetes járványok tizedelték. Pizarro első, sikertelen expedíciója (1524) után egy évvel kitört az első hímlőjárvány, amely az inka népesség több mint felét elpusztította, köztük az uralkodót, Huayna Capacot, akinek halála örökösödési háborúhoz vezetett. Ennek közepébe csöppent Pizarro második expedíciója (1526-28) során, és részben ezért tudott 160 emberrel elfoglalni egy hatalmas birodalmat. A következő évtizedekben sorra szabadultak el az európai betegségek: tífusz 1546-ban, influenza és hímlő 1558-ban, hímlő 1589-ben, diftéria 1614-ben, kanyaró 1618-ban.

Mooney adatai már a mélypontot mutatják – állította Dobyns –, a hatalmas járványok milliókat pusztíthattak el, s mivel a hódítók előtt jártak, így azok nagy területeket már lakatlanul találtak. Amerikában többen éltek, mint Európában – találgatott az antropológus –, úgy 90 és 112 millió között, a gyarmatosítás első 130 évében pedig a kontinens népessége 95%-kal csökkent.

Dobyns pontos számokat ad meg ott, ahol még pontatlant is nehéz – mérgelődött számos kutató -: ha a 95%-os halálozási arányt csak egy-két százalékkal módusítjuk, milliók, sőt tízmilliók jelennek meg és tűnnek el. Dobnys később 18 millióra módosította becslését, de ez még mindig nagyságrenddel nagyobb másokénál (1,5-1,8 millió). Sokan pedig meg sem próbálkoznak az őslakosok számának kikövetkeztetésével, s nem csak azért, mert lehetetlennek tartják, hanem a politikai mellékzöngék miatt is. A nagy számokat vizionálók éleslátását a politikai korrektség homályosítja el – állítják a kritikusok -: annyira hevesen szerenék megingatni az Európa-centrikus történetírás pozícióját, hogy az adatokon túllépve kitalálnak egy másik hozzá mérhető kontinenst. Aztán meg: minél népesebb és fejlettebb volt a Kolumbusz előtti Amerika, annál nagyobb gazemberek voltak a gyarmatosítók.

Clash of Civilizations

Még az 1980-as években is tartotta magát a nézet, hogy az európaiak civilizálatlan földeket hódítottak meg. Az egyik első kételkedő Alfred Crosby történész volt, szerinte a gyarmatosítás két, még az újkőkor előtt szétvált civilizáció összecsapása volt.

A neolitikus forradalom idején (úgy 10-12 ezer évvel ezelőtt) az amerikaiak ősei már messze jártak a termékeny félholdtól, épp akkor (vagy akár már jóval előbb) keltek át a Bering-földhídon. A suméroktól függetlenül (vélhetően Mexikóban) találták ki és fel ugyanazokat az eljárásokat és eszközöket, amik a társadalmi formák átalakulását hozták magukkal. Persze a Közel-Kelethez képest késésben voltak (főleg mivel több időre volt szükség a megfelelő népsűrűség kialakulásához), és pár dolgot ki is hagytak: igavonó állatok híján nem volt szükség a kerékre (csak gyerekjátékokon használták), és az acélt se fejlesztették ki. Az Amerikából származó növények száma azonban azt mutatja, hogy a mezőgazdaságban egyáltalán nem voltak lemaradva, sőt. Crosby szerint az újvilági gabonáknak, különösen a kukoricának mind Európában, mind Afrikában komoly szerepe volt a népesség növekedésének felgyorsulásában. (Az, hogy a megfogyatkozott indiánok munkaerejét Afrikából pótolhatták, vagyis beindulhatott a rabszolgakereskedelem, szintén emiatt történt.)

A perui Písac melletti inka teraszokat még ma is használják (pic by Serogi)

Felperzselt föld

Az Andok hegyoldalaiban kialakított teraszok (csak Peruban 600 ezer hektár) arról tanúskodnak, hogy az amerikai őslakók a mezőgazdasági termelés érdekében jelentős átalakították a környezetüket. Vajon igaz ez a síkvidéken élőkre is?

William M. Denevan szerint az amerikaiak kontinensszerte a füves síkságok és az erdők rendszeres és szabályozott felégetésével módosították a növénytakaró jellegét és összetételét. A vitatott elmélet szerint emberi beavatkozással jöttek létre a középnyugati prérik dús füvű legelői. A megfelelő mennyiségű eső miatt az égetések nélkül az erdők visszafoglalták volna a síkságok egy részét, mint ahogy az a 19. században több helyen meg is történt. Az erdős területeken élők szintén égetéssel szabadultak meg az aljnövényzettől és hoztak létre átjárható erdőket, mesterséges tisztásokat. A romantikus kép a Kolumbusz előtti vadonokról legfeljebb a lakatlan területekre lehet igaz. Az elképzelés egyik támogatója felhívja rá a figyelmet, hogy Hernando de Soto észak-amerikai expedíciója (1539-42) során több mint 600 emberrel, 200 lóval és a tartalékélelemként szolgáló (és számos állati és emberi betegséget is elterjesztő) disznókkal tíz mai USA-tagállam területét járta be anélkül, hogy mozgását átjárhatatlan erdők akadályozták volna.

Napjainkban az Amazonas menti dzsungelek jelentős területei vesznek oda az állattartás és a fakitermelés miatt, évszázadokkal ezelőtt azonban – mint Denevan és mások állítják – jóval átgondoltabb emberi tevékenység formálta az érintetlennek ezek szerint nem nevezhető erdőket. Amazónia talajában növényi eredetű szén található, jóval több helyen, mint hogy pusztán természetes tüzekkel magyarázzuk a jelenlétét. Az indiánok azonban nem csak az erdők sűrűségét és összetételét szabályozták. Amazónia mintegy 10%-át a terra preta nevű termékeny talaj teszi ki, ami nem teljesen természetes úton alakult ki: minden jel arra mutat, hogy az esőerdők egyébként nem túl jó minőségű talaját egyes törzsek mikroorganizmusokkal javították fel.

A dzsungelben talán nehéz észrevenni az emberi kéz nyomát, egy kicsit délebbre, Bolívia Beni tartományában körülnézve azonban bárki elcsodálkozhat. Beni nagy része pusztaság, amely az esős évszak idején vízzel telik fel, ami aztán az Amazonas vízgyűjtő rendszerén keresztül a folyóba távozik. Ilyen körülmények mellett nem alakulhat ki erdő, itt mégis vannak fás területek: három vagy akár húsz méterrel megemelt szárazföldi szigeteken, melyeket töltések úthálózata köt össze. Clark Erickson antropológus (természetesen egyelőre kérdéses) elképzelése szerint a majd 80 ezer négyzetkilométernyi területen a tájat egy ismeretlen, kétezer éve élt társadalom formálta át. Elsőre talán hihetetlennek hangzik, de ha belegondolunk, ez semmivel sem kisebb vagy nagyobb teljesítmény, mint megművelhető teraszokat kialakítani egy magashegységben.

Terraformálás

Lehetetlen kideríteni, hogy mennyien lakták a Kolumbusz előtti Amerikát; valószínűleg egy kicsit többen, mint azt ma gondoljuk. Az azonban biztos, hogy az itt élő népek legalább olyan mértékben átalakították környezetüket, mint az európaiak. A kettő közötti különbséget nem nehéz észrevenni: az amerikaiak olyan működő ökoszisztémákat igyekeztek létrehozni, amelyek kedvezőbb emberi életkörülményeket biztosítanak.