madzag

„Amikor megláttam a képet, tátva maradt a szám és szaporábban kezdett verni a szívem” – emlékszik vissza James Watson arra a pillanatra, amikor először tarthatta kezében a DNS-spirál alakját igazoló bizonyítékot. A tudománytörténeti felvételt azonban nem ő és nem is Crick készítette, hanem Rosalind Franklin.

A kutatónő munkája azonban már a kezdetektől feledésbe merült: a képet főnöke, Maurice Wilkins mutatta meg Watsonnak 1953 januárjában, ő maga vélhetően nem is tudott róla, hogy Crick és Watson neki köszönheti a végső lökést. Franklin neve csak a cikkük (Nature 1953. április 25.) végén lévő köszönetnyilvánításban szerepel, nem hivatkoznak se az ugyanabban a számban megjelent írásra, amelyben Franklin és munkatársa, Raymond Gosling az 51-es felvételt elemzi, se Franklin korábbi, 1952-es publikációjára, amelyben felveti, hogy a bázisok nem kifelé, hanem befelé fordulva helyezkednek el a spirálon. A szakirodalmat tüzetesen ismerő kutatók tehát rájöhettek a kapcsolatra, de Franklin szerepe a DNS-modell kidolgozásában igazán nagy nyilvánosságot soha nem kapott.

Denise Wyllie és Clare O Hagan: A Vision of Rosalind 1

Egy londoni művészpáros, Denise Wyllie és Clare O Hagan az 51-es képet felhasználó műalkotásaikkal szeretnék elérni, hogy a kutatónő munkássága – és általában a nők tudományos társadalombeli helye –, valamint élete – s az annak idő előtt véget vető petefészekrák – nagyobb figyelmet kapjon.

Denise Wyllie és Clare O Hagan: A Vision of Rosalind 3

(via bioephemera)

Fig. XXI: Infantes duo iuxta nates conglutinate [két összekapcsolódva világra jött újszülött]

Fig. XXIII: Monstrum bicorpor et monocephalon utrius sexus [kéttestű, egyfejű szörny, másnemű testtel] # Fig. XXIV: Monstrum monocephalon binis corporibus [egyfejű szörny két testtel] # Fig. XXV: Monstrum monocephalon bicorpor aluid [másik egyfejű, kéttestű szörny]

Fig. VIII: Puer capite elephantine [fiú elefánt fejjel] # Fig. IX: Infans cornutus ore patulo [gyermek szarvval és tág szemekkel]

Fig. I: Triton [triton] # Fig. II: Monstrum Marinum effigie Monachi [szerzetesre hasonlító tengeri szörny] # Fig. III: Vir Marinus Episcopi habitu [tengeri ember püspöki öltözetben] # Fig. IV: Sayrus Marinus [tengeri szatír]

Az ábrák Gaspar Schott (1608-1666) matematikai problémákat és fizikai kísérleteket tárgyaló Magia universalis naturae et artis (Würtzburg, 1657-1659) c. munkájának anyagát kiegészítő Physica curiosa (Würtzburg, 1662) c. kötetből valók. A kompilátor számára nem magától értetődő, hogy a megfigyelt esetek alapján lerajzolt sziámi ikrek, valamint a soha senki által nem látott elefántfejű fiú és tengeri püspök más lapra, más könyvbe tartoznak. Amit egy 17. századinak persze készséggel elnézünk…

Az Iowa Digital Library további, orvoslással foglalkozó régi könyveit itt böngészheted.

Az edinburgh-i hercegnek nincs épp terhére, hogy egy csendes-óceáni szigeten istenként tisztelik. Látogatása után pár évvel szerzett tudomást a kultuszról a gyarmati hatóság vezetőjétől, akinek javaslatára egy hivatalos portrét küldött a falusiaknak. Azok viszonzásképp egy bottal ajándékozták meg, hogy Fülöp is a hagyomány megkívánta módon ölhesse le a disznókat a szertartás előtt. Fülöp azóta még két képet küldött – az egyiken a malacnyuvasztóval látható -; a becses felvételeket a törzs főnöke őrzi, akinek neve valamilyen posztmodern véletlen folytán Jack Naiva.

További olvasnivaló: élménybeszámoló ugyanazon sziget másik cargo cult-figurájáról, John Frumról.

(via 3quarksdaily)

Nagyszerű hétvégi elfoglaltságot találtunk barkácsoláshoz kedvet érző olvasóinknak: ha a fűszeres polccal már végeztek, J. M. Spear útmutatása alapján elkészíthetnek maguknak egy istent. Ne tessék aggódni, nem kell beolvasztani az asszony aranyfüggőit, viszont rézre szükségük lesz.

Az 1804-ben, Bostonban született John Murray Spear 24 évesen lett az amerikai univerzalista egyház lelkésze. 1830-tól a massachusettsi Barnstable-ben hirdette az igét, valamint haladó nézeteit a rabszolgaságról, a nők jogairól és az önmegtartóztató életmódról. A városkában elég jól viselhették a felvilágosult papot – nem úgy, mint Portlandben, ahol 1844-ben egy abolicionista beszéde után a tömeg félholtra verte –, mert több mint tíz évig dolgozhatott ott. Miután a negyvenes évek végén elhagyta a gyülekezetet, pár kitérő után Bostonba költözött, ahol a földalatti vasútnak nevezett, a rabszolgák Kanadába szökését segítő hálózat egyik szakaszát működtette, valamint a börtönök életkörülményeinek javításáért és a halálbüntetés eltörléséért kampányolt.

Eközben, egy kicsit nyugatabbra, az Ontario-tó partján megszületett a társasági összejövetelek új kedvenc időtöltése, a spiritualizmus. Eddigi pályája alapján némileg váratlanul Spear is a gyorsan terjedő mozgalom hatása alá került, 1851-ben kilépett az egyházból, és lánya, Sophronia segítségével médiummá képezte magát. Jóllehet oly prominens szellemekkel került kapcsolatba, mint Emanuel Swedenborg, Benjamin Franklin vagy az univerzalista egyház alapítója, John Murray (akinek üzeneteit könyvben is kiadta), nem volt nagy sikere. Az áttörést végül az automatikus írás elsajátítása hozta, amivel az Elektricizálók Társaságának (Band of Electricizers) utasításait kezdte lejegyezni. A filantróp szellemek által alapított, s a megboldogult Benjamin Franklin által vezetett társaság a technológia vívmányait felhasználva kívánta felemelni az emberiséget, s társszervezeteivel (Healthfulizers, Educationalizers, Agriculturalizers, Elementizers és Governmentizers) egyetemben végső célja „az isteni társadalmi állapot e földön való megteremtése” volt.

Az elektricizálók súgta első feladat az Új Messiás megépítése volt, mely „új élettel és vitalitással tölt majd meg minden élőt s élettelent”. A munka helyéül a Bostontól északra fekvő Lynn területén lévő High Rock nevű dombot szemelték ki. Spear és társai a Hutchinson-család közeli fészerében láthattak munkának 1853 októberében.

Kilenc hónap alatt Spear kétszáz kinyilatkoztatást jegyzett le a felhasználandó anyagokról, valamint a részek megfelelő kiképzéséről és összeszereléséről.

Még valamiféle ki- és belégző szerkentyű és egy lendkerék is volt ezen az emberi test mintájára összeállított, és leginkább talán motorra emlékeztető szerkezeten, mely egyébként csak egy működő modell volt. A felhasznált anyagok ára így is kétezer dollár volt (egy lelkész akkoriban úgy hatvan dollárt keresett havonta) – az igazi, soha el nem készült Megváltó megépítésének költsége húszezer dollárra rúgott volna.

Na és hogy mit tudott az isteni masina? A szerkezetet először kevés árammal töltötték fel, melytől enyhén vibrálni kezdett. Ezután a kiválasztottak egyenként a közelébe léptek, hogy emeljék a vibráció erősségét. Utolsónak a testére fémlemezeket, szalagokat és drágaköveket aggató Spear következett, aki óvatosan megérintette a gépet és transzba került. Egy jelenlévő clairvoyant „fénycsóvát, mintegy köldökzsinórt” látott a gép és Spear között, de más érdemleges nem történt. Később azonban a társaság egyik tagja, akinek személyazonosságát titokban tartották, s csak az Új Máriáként hivatkoztak rá, terhesség jeleit kezdte mutatni. A szellemek utasították, hogy járuljon a gép elé, ahol lefeküdt, s két órán keresztül szülési fájdalmai voltak. Miután végetértek, felkelt, megérintette a gépet és az megmozdult. Az esetet azonban a spiritualista kiadványok eltúlozták, a szemtanúk többsége csak alig észlelhető mozgásról számolt be, és meglehetősen csalódott volt.

A Spear iránti figyelem megcsappani látszott, így a szellemek azt találták ki, hogy a Messiást szét kell szerelni, és a New York állambeli Randolph-ba szállítani, ami az elektromosság szempontjából kedvezőbb hely. Az itteni kísérletre azonban már nem került sor, mert a raktárba, ahol a szétszerelt Megváltót tárolták betörtek, az alkatrészeket megrongálták, összezúzták; a feltámasztása reménytelen volt.

Forrás: Robert Damon Schneck John Murray Spear’s God Machine c. cikke a Fortean Timesban. J. M. Spear életéről bővebben lásd a Dictionary of Unitarian and Universalist Biography cikkét.

(via Cynical-C; pic by Jeff Kramer)

(via Your Daily Awesome)

Minden elismerésem azoknak a mérnököknek, akik Ázsia és Amerika összekötésén törik a fejüket, de az a helyzet, hogy a nyomába se érnek P. M. Boriszovnak. A szovjet tudós hatvanas évek végén írt cikkében azt javasolta, hogy gáttal zárják el a Bering-szorost, ami amellett, hogy hídként szolgálna a kontinensek között, segítene az északi-sarki jégsapka elolvasztásában, a földi vízkörforgás és egész éghajlati övek módosításában, új termő- és lakóterületeket hozna létre, s bizonnyal szárba szökkentené a világbékét is. Ja és áramot is termelne, ami talán a legfontosabb, hisz amint a nagy matematikus, Lenin oly világosan levezette: szocializmus plusz elektromosság egyenlő kommunizmus.

Hogy pontosan miért is lenne jó, ha az északi jégsapka elolvadna? Mert lakhatóbbá tenné a Földet – mondta Boriszov és sokan mások az elmúlt évszázadban -: új hajózási útvonalak nyílnának Európa és Kelet-Ázsia között, a Kanadában és Szibériában felengedett permafroszt helyén mezőgazdasági területek jönnének létre, sőt mivel több víz párologna, s így világszerte nőne a csapadék mennyisége, a Szahara és más sivatagok is füves, lakható alföldekké alakulnának. És minek is várnánk a fontolva haladó természetre? Majd pont néhány jéghegyet ne tudna arrébb hordani a dolgozó nép?

Sok jó ötlet született: az egyik szerint szénporral kell felszórni a sarkot, mint a csúszós járdát, a másik szerint a felhőket kell eloszlatni fölüle, hogy több napsütés érje, a harmadik szerint az atombomba nevű nagyszerű új találmányt kellene bevetni – Boriszov azonban a Harvard Egyetem geológusának, Nathaniel Shalernek 1877-ben papírra vetett megoldásához nyúlt vissza. Az amerikai a meleg Kuroshio áramlat előtt akarta megnyitni az utat Kelet-Szibéria és Alaszka alacsonyabban fekvő területeinek elárasztásával, hogy az a Bering-szoroson át a sarkvidékre folyjon. Boriszov megfordította a folyamatot: az általa tervezett 74 km hosszú, 58 m magas gáton át a Jeges-tenger vizét engednék át a Csendes-óceánba, aminek helyére az észak-atlanti térség meleg áramlatainak vize érkezne. Ha minden jól megy, úgy 145 ezer köbkm-nyi víz eltávolításával a sarkvidéki tengerek hőmérséklete 1,9-8,2 C fokkal nőtt volna.

Boriszov szerint a terv kivitelezhető volt, de nem hinném, hogy komolyan fontolóra vették. A sarki jég elolvasztása mindenesetre több szovjet tudományos konferencia témája volt az ötvenes, hatvanas években. Szóval kis híja volt, hogy az időjárás nem került bele az ötéves tervekbe.

(via TreeHugger)

Az Ipswitch-től keletre fekvő tengerparti falu, Shingle Street nevének az ottaniak szerint a történelemkönyvek lapjain lenne a helye. 1940 augusztusának egy éjjelén a tenger lángra kapott, fegyverek dörögtek-morogtak, majd hónapokon át összeégett holttestek vetődtek partra. Állítólag a németek akartak partra szállni. Ha sikerül, nagyot fordul a történelem. De vajon tényleg tiszteletét tette-e a történelem a kis suffolki faluban?

Ronald Ashford akkoriban a polgári védelem önkéntese volt. Egy késő augusztusi szombat estén (24. vagy 31.) riadót rendeltek el Suffolk megye keleti partjain, Mr. Ashford és egysége egy téglafal mögé vette be magát Shingle Street közelében. Este kilenc táján elszabadult a pokol: „Óriási fegyverropogást és robbanásokat hallottunk. Az éjszakai égbolt vörösen izzott. A szórványossá váló lövöldözés órákig folytatódott.” Arról értesítették őket (nem derül ki, pontosan kik), hogy német erők akarnak partra szállni.

Mr. Ashford beszámolója nem túl részletes, sokkal többet ír arról, szerinte miért itt és ekkor próbálták a németek megvetni a lábukat Angliában, és hogyan sikerült Őfelsége Hadseregének meghiusítani a tervüket. 1940. május végén-június elején a britek sikeresen hazamenekítették a csapataikat Dunkerque környékéről, Hitler és parancsnokai kezdhettek komolyan gondolkodni az Egyesült Királyság megszállásának tervén. Vagyis túl komolyan azért mégsem: a német flotta (különösen a Norvégia megszállása alatt elszenvedett veszteségek után) nem volt elég erős, a Csatornán való átkelés még német légifölény mellett is veszélyes lett volna. Mielőtt azonban felhagytak volna a Seelöwe hadművelettel, Mr. Ashford szerint a németek kidolgoztak egy másik tervet a gyakorlatilag védelem nélküli suffolki partok megszállására. A Shingle Street-i helyszín kiválasztását az indokolhatta, hogy tőle pár mérföldre délre található a bawdsey-i radarállomás.

A brit hírszerzés azonban tudomást szerzett a támadásról, és a szükséges előkészületeket, ha kapkodva is, de meg lehetett tenni. A part menti települések lakosságát épp ezek miatt telepítették ki – mondja a műkedvelő történész –, majd utakat építettek, hogy a védelemhez szükséges eszközöket odajuttathassák. A legfontosabb közülük az a csővezeték volt, amit az apály vonalától kicsit kijjebb szereltek össze, benzinnel vagy más gyúlékony folyadékkal töltöttek meg, és a megfelelő pillanatban működésbe hoztak, megakadályozva, hogy az inváziós erők nagy része elérje a partot. Ez magyarázza a vörösbe borult eget, a számtalan összeégett holttestet, valamint a francia és belga kikötők kórházaiban (szemtanúk szerint) azokban a napokban megjelent égési sérülteket.

A győzelem ellenére a kormány úgy gondolhatta, pánikot okozna, ha kiderülne, hogy a nácik már a suffolki spájzokban vannak, ezért elhallgatta a történteket, a kitelepítési parancs csak 2021-ben kerül majd nyilvánosságra.

*

A szemtanúk beszámolóit a tűzviharról, a csatazajról és az összeégett holttestekről természetesen nem vonhatjuk kétségbe, de számításba kell vennünk, hogy a köréjük szőtt magyarázat nem csak a tényekből, hanem az inváziótól való akkori félelemből is táplálkozik. James Hayward Bodies on the Beach címmel könyvet írt a történetről, melynek rövid összefoglalója elolvasható a BBC suffolki stúdiójának oldalán.

1940 júniusától valóban kitelepítették a civil lakosságot (127 ezer főt) Southend-on-Sea és King’s Lynn között (vagyis Essex, Suffolk és Norfolk megyék partjai mentén), és megkezdték a vidék védelmének megerősítését, többek között aknamezők telepítésével. A bawdsey-i védelmi vonalban szolgáló Tom Abram emlékei szerint: „Az égvilágon semmi nem történt. Júniustól kezdve napkeltétől napnyugtáig őrt álltunk, a parancs szerint mindenáron ki kellett tartanunk. Bár állandóak voltak a figyelmeztetések a küszöbön álló német invázióról, az egyetlen német, akit láttunk egy halott repülős volt, a tengerből fogtuk ki és vittük vissza a táborba egy hordágyon.”

Valójában négy németet is partra sodort a tenger október végén: az elsőt 27-én Aldeburgh-nél, a másodikat 29-én Shingle Street-nél, a harmadikat és negyediket (köztük azt, akit Abramék találtak) 30-án. Mind annak a He 111-esnek a legénységéhez tartoztak, amely október 4-én zuhant az Északi-tengerbe.

A britek védelmi tervei között valóban szerepelt az is, hogy lángra lobbantják a tengert, a hadviselés ezen formájával egész osztály foglalkozott (Petroleum Warfare Department), de a legészakibb működő rendszer az essexi Shoeburynessnél volt.

Az MI6 és más hírszerző szervezetek pont ezt a nagyon látványos csapásmérő eszközt választották ki ahhoz a történethez, amit külföldön kezdtek terjeszteni még akkortájt, amikor a brit hadsereg nem szedte össze magát. A német forrásokból származónak feltüntetett (vagyis fekete) propaganda szerint a Csatornán átkelő német csapatokat bombatámadás és lángözön várta, amelyben 30-80 ezren vesztek oda.

Hayward arra nem tér ki, mi volt az esemény, ami szemtanúi emlékezetében a fentiekkel kibővülve vált egyre élénkebbé (nem is beszélve az esetet 1992-ben felfedező újságíró cikkeiről). Természetesen lehetett akármi: a telepítés alatt lévő aknazár felrobbanása, egy kísérleti robbantás (később, 1943 márciusában itt próbáltak ki egy mustárgázzal töltött bombát), téves riasztás nyomán kitört lövöldözés az üres tengerre, talán még egy kósza német hajó vagy repülő is lehetett, ami – teljesen még ezt sem zárhatjuk ki – tényleg a radart akarta kivonni a forgalomból (a Wight-szigeti állomást augusztus közepén többször is támadás érte).

Az azonban biztos, hogy a történelem nem fordult meg a Shingle Street-i partokon, ahol ma jókedvű horgászok gyülekeznek hétvégenként.

(via MeFi)

Ross Yulidjirri: Luma Luma @ Aboriginal Fine Arts Gallery

(via Spitting Image)

Bajban lettek volna az újkori Anglia örömlányai, ha a fentihez hasonló cikornyás hirdetéseket a lapokban kellett volna feladniuk, szószámra fizetve. Szerencsére egy nagy sikerű kiadvány megkímélte őket a pluszköltségektől.

A 18. század második felében évente megjelenő Harris’s List of Covent-Garden Ladies: or Man of Pleasure’s Kalendar a londoni prostituáltak szolgálataira igényt tartók hű kalauza volt, ahogy az egyik kiadás alcíme mondja: „pontos leírása a legünnepeltebb hölgyeknek, akik a Covent Gardenben vagy e Metropolisz más részein fellelhetőek”. A katalógus a hölgyek nevén, címén és tarifáján kívül testi ékességeiket és kínálatuk különlegesebb elemeit is ecsetelte, s nem titkolta el esetleges hiányosságaikat sem.

A Harris’s List nem törekedett teljességre: mivel célközönsége a módos és unatkozó úriember volt, az alsóbb árkategóriákkal nem foglalkozott. A fenti „kiváló nimfa” által kért két font két heti átlagkeresetnek felelt meg.

Kitalálója és szerkesztője Samuel Derrick elszegényedett költő volt, aki az ötletet a címben megtisztelt Jack Harris (John Harrison) nevű strici listájától vette. A saját magát „egész Anglia strici-tábornokának” nevező Harris valóban ismert volt, nevére – melynek használatáért némi jutalékot kapott – a reklám miatt volt szükség.

A György korabeli Angliában a prostitúció megtűrt intézmény volt, a gazdagabb rétegek körében különösen; a listán szereplő (általában úgy nyolcvan) hölgy közül sok maga is kisebb vagyont szedhetett össze. Ami London sötétebb utcáit illeti: az egy-két shillingért kapható közönséges kurvák száma több ezer volt, a század végén egy becslés szerint akár ötvenezren is lehettek, ami a teljes női lakosság egytizede. A pártában maradt vagy megözvegyült nők vagy műhelyekben dolgoztak naphosszat éhbérért, vagy lopásra adták a fejüket, vagy áruba a testüket. A Times egy 1785-ös cikke szerint minden évben ötezren haltak meg közülük, főként szifilisz és gonorrhea miatt.

További olvasnivaló, angolul: Susannah Fullerton prostitúcióról szóló írása az Ausztrál Jane Austen Társaság oldalán.