Az Ipswitch-től keletre fekvő tengerparti falu, Shingle Street nevének az ottaniak szerint a történelemkönyvek lapjain lenne a helye. 1940 augusztusának egy éjjelén a tenger lángra kapott, fegyverek dörögtek-morogtak, majd hónapokon át összeégett holttestek vetődtek partra. Állítólag a németek akartak partra szállni. Ha sikerül, nagyot fordul a történelem. De vajon tényleg tiszteletét tette-e a történelem a kis suffolki faluban?

Ronald Ashford akkoriban a polgári védelem önkéntese volt. Egy késő augusztusi szombat estén (24. vagy 31.) riadót rendeltek el Suffolk megye keleti partjain, Mr. Ashford és egysége egy téglafal mögé vette be magát Shingle Street közelében. Este kilenc táján elszabadult a pokol: „Óriási fegyverropogást és robbanásokat hallottunk. Az éjszakai égbolt vörösen izzott. A szórványossá váló lövöldözés órákig folytatódott.” Arról értesítették őket (nem derül ki, pontosan kik), hogy német erők akarnak partra szállni.

Mr. Ashford beszámolója nem túl részletes, sokkal többet ír arról, szerinte miért itt és ekkor próbálták a németek megvetni a lábukat Angliában, és hogyan sikerült Őfelsége Hadseregének meghiusítani a tervüket. 1940. május végén-június elején a britek sikeresen hazamenekítették a csapataikat Dunkerque környékéről, Hitler és parancsnokai kezdhettek komolyan gondolkodni az Egyesült Királyság megszállásának tervén. Vagyis túl komolyan azért mégsem: a német flotta (különösen a Norvégia megszállása alatt elszenvedett veszteségek után) nem volt elég erős, a Csatornán való átkelés még német légifölény mellett is veszélyes lett volna. Mielőtt azonban felhagytak volna a Seelöwe hadművelettel, Mr. Ashford szerint a németek kidolgoztak egy másik tervet a gyakorlatilag védelem nélküli suffolki partok megszállására. A Shingle Street-i helyszín kiválasztását az indokolhatta, hogy tőle pár mérföldre délre található a bawdsey-i radarállomás.

A brit hírszerzés azonban tudomást szerzett a támadásról, és a szükséges előkészületeket, ha kapkodva is, de meg lehetett tenni. A part menti települések lakosságát épp ezek miatt telepítették ki – mondja a műkedvelő történész –, majd utakat építettek, hogy a védelemhez szükséges eszközöket odajuttathassák. A legfontosabb közülük az a csővezeték volt, amit az apály vonalától kicsit kijjebb szereltek össze, benzinnel vagy más gyúlékony folyadékkal töltöttek meg, és a megfelelő pillanatban működésbe hoztak, megakadályozva, hogy az inváziós erők nagy része elérje a partot. Ez magyarázza a vörösbe borult eget, a számtalan összeégett holttestet, valamint a francia és belga kikötők kórházaiban (szemtanúk szerint) azokban a napokban megjelent égési sérülteket.

A győzelem ellenére a kormány úgy gondolhatta, pánikot okozna, ha kiderülne, hogy a nácik már a suffolki spájzokban vannak, ezért elhallgatta a történteket, a kitelepítési parancs csak 2021-ben kerül majd nyilvánosságra.

*

A szemtanúk beszámolóit a tűzviharról, a csatazajról és az összeégett holttestekről természetesen nem vonhatjuk kétségbe, de számításba kell vennünk, hogy a köréjük szőtt magyarázat nem csak a tényekből, hanem az inváziótól való akkori félelemből is táplálkozik. James Hayward Bodies on the Beach címmel könyvet írt a történetről, melynek rövid összefoglalója elolvasható a BBC suffolki stúdiójának oldalán.

1940 júniusától valóban kitelepítették a civil lakosságot (127 ezer főt) Southend-on-Sea és King’s Lynn között (vagyis Essex, Suffolk és Norfolk megyék partjai mentén), és megkezdték a vidék védelmének megerősítését, többek között aknamezők telepítésével. A bawdsey-i védelmi vonalban szolgáló Tom Abram emlékei szerint: „Az égvilágon semmi nem történt. Júniustól kezdve napkeltétől napnyugtáig őrt álltunk, a parancs szerint mindenáron ki kellett tartanunk. Bár állandóak voltak a figyelmeztetések a küszöbön álló német invázióról, az egyetlen német, akit láttunk egy halott repülős volt, a tengerből fogtuk ki és vittük vissza a táborba egy hordágyon.”

Valójában négy németet is partra sodort a tenger október végén: az elsőt 27-én Aldeburgh-nél, a másodikat 29-én Shingle Street-nél, a harmadikat és negyediket (köztük azt, akit Abramék találtak) 30-án. Mind annak a He 111-esnek a legénységéhez tartoztak, amely október 4-én zuhant az Északi-tengerbe.

A britek védelmi tervei között valóban szerepelt az is, hogy lángra lobbantják a tengert, a hadviselés ezen formájával egész osztály foglalkozott (Petroleum Warfare Department), de a legészakibb működő rendszer az essexi Shoeburynessnél volt.

Az MI6 és más hírszerző szervezetek pont ezt a nagyon látványos csapásmérő eszközt választották ki ahhoz a történethez, amit külföldön kezdtek terjeszteni még akkortájt, amikor a brit hadsereg nem szedte össze magát. A német forrásokból származónak feltüntetett (vagyis fekete) propaganda szerint a Csatornán átkelő német csapatokat bombatámadás és lángözön várta, amelyben 30-80 ezren vesztek oda.

Hayward arra nem tér ki, mi volt az esemény, ami szemtanúi emlékezetében a fentiekkel kibővülve vált egyre élénkebbé (nem is beszélve az esetet 1992-ben felfedező újságíró cikkeiről). Természetesen lehetett akármi: a telepítés alatt lévő aknazár felrobbanása, egy kísérleti robbantás (később, 1943 márciusában itt próbáltak ki egy mustárgázzal töltött bombát), téves riasztás nyomán kitört lövöldözés az üres tengerre, talán még egy kósza német hajó vagy repülő is lehetett, ami – teljesen még ezt sem zárhatjuk ki – tényleg a radart akarta kivonni a forgalomból (a Wight-szigeti állomást augusztus közepén többször is támadás érte).

Az azonban biztos, hogy a történelem nem fordult meg a Shingle Street-i partokon, ahol ma jókedvű horgászok gyülekeznek hétvégenként.

(via MeFi)