madzag

Gondolom sokunk nagymamájának megvolt az a mosolyogtató szokása, hogy még egy ötcentis spárgadarabot sem dobott ki, mert még biztos jó lesz valamire. Merthogy bármikor lehet kevesebb, jöhetnek katonák a határon, jégeső a határban, vagy egy istentudjami. A mi generációnk meg épp azért nem szabadul meg semmitől, mert tudja, hogy mindig lehet több. Tárhely, tudniillik. A deletedimages.com-ra rosszul sikerült, bemozdult, homályos, sötét vagy épp túlvilágított digitális képeket lehet feltölteni, amiket egyébként törölnénk. Miért tartjuk meg őket mégis, miért foglaljuk vele a helyet? Mert elfelejtettük, hogy bizonyos dolgokat ki kell dobni.

Mayer-Schönberger Hasznos üresség: A felejtés művészete a mindent behálózó információs rendszerek korában című dolgozatában [pdf] a felejtés felszámolódásának elvont és valós költségeit vázolja fel. Milyen hatással van viselkedésünkre annak a tudata, hogy minden online megnyilvánulásunknak és ügyletünknek nyoma maradhat valahol? Mit gondolunk mi és mit gondolnak a politikusok a privát szféráról? Javaslata szerint sokkal komolyabban kell megvetnünk az „adatgazdálkodás” alapjait, mint eddig tettük, egyes érzékeny adatokhoz törvényben meghatározott lejárati időt kell rendelnünk, amelyeket az azokkal kapcsolatba kerülő szoftverek is felismernének. Persze a technikai lehetőségek (az információk másolhatósága) miatt ez sem működhetne tökéletesen, de nem is ez a legfontosabb: „A megoldás nem tökéletes technológián alapul. Leginkább azt szeretném, ha az emberek végiggondolnák a minket körülvevő információ élettartamát, és tudatosodna bennük a felejtés fontossága.”

*

Egy kis részlet a rövid tanulmányból:

(via clusterflock)

A. J. Jacobs szereti a vaskos kihívásokat. Pár évvel ezelőtt végigolvasta a harminckét kötetes, negyvennégy millió szavas Encyclopædia Britannicát, és egy négyszáz oldalas könyvbe kivonatolta a legérdekesebb és legmókásabb infókat, személyes hangvételű megjegyzésekkel kísérve.

Következő vállalkozása szintén a tudás szélsőségeiről szól, s az USA egyik legaktuálisabb intellektuális problémája, a fundamentalista keresztények szószerinti bibliamagyarázata körül forog. Jacobs kigyűjtötte a Bibliában lévő összes szabályt (több mint hétszáz), és egy éven keresztül próbált azok betartásával élni, amennyire csak lehetséges volt. A szombatot megtartani, vagy fehér ruhákat viselni természetesen nem volt nehéz, a bagoly-, gólya- vagy denevérevéstől is sikerült valahogy tartózkodnia, és – bár roppant kellemetlen volt – a hajának kerekdedre nyírását és a szakálla végének elcsúfítását is meg tudta állni.

Ami a bálványok összetörését illeti, a köztéri szobrokat sajnos békén kellett hagynia és be kellett érnie felesége Oscar-díj másolatának szétzúzásával, a házasságtörők megkövezését pedig kénytelen volt jelképes kavicsdobálássá szelidíteni (és még ehhez is kellett az áldozat beleegyezése):

Teljesen rendjén való a bibliai szabályok közötti válogatás – vonja le a tanulságot Jacobs –, „csak a megfelelőeket kell kiválasztani: a könyörületességről, megbocsátásról és háláról szóló részeket előnyben részesíteni a gyűlöletről és intoleranciáról szólókkal szemben”. Arra sajnos már nem lyukad ki – persze a célja a világnézettől független szórakoztatás, nem pedig a vita –, hogy ezzel pont a vallástól függetlenül is létező morál létét sikerült bebizonyítania; és így az sem elvont értelemben igaz, hogy a kísérlet egy éve alatt „a vallás struktúrát, szilárdságot, rögzítettséget biztosított” az életében – hiszen az már korábban is ott volt –, a vallás épp csak a szigorú gyakorlati kivitelezésben segített. Vagy várjunk csak – még abban sem: a bibliai szabályok betartása mögött ugyanis nem állt vallási elhivatottság, egyszerűen csak elhatározás kérdése volt.

(via Friendly Atheist)

Hester Lees-Jeffries Shakespeare-kutató a drámaíró szereplőinek kapcsolatai hálóját szerette volna felrajzolni. Amikor barátjával, Kit Grover formatervezővel nekiláttak a munkának, arra gondoltak, kölcsönveszik a londoni földalatti térképeinek grafikáját. A vonalak az egyes szereplőcsoportok (szerelmesek, anyák, harcosok sat.), az átszálló helyeknek (Macbeth/Lady Macbeth) és a piktogramoknak (mozgássérült-jel III. Richardnál) is jelentősége van. (teljes méret)

Sajnos a neten alig találni valamit Frank Soltesz életéről, annak sincs nyoma, hogy ő vagy családja mikor és hogyan került Amerikába. Az 1940-50-es években az Armstrong’s Industrial Insulations nevű vállalat számára készítette a modern üzleti és városi élet jellegzetes helyszíneit bemutató rajzait. A fantasztikus részletességű, több tucatnyi egyedi szereplővel benépesített infografikák és a hozzájuk tartozó leírások a vállalat számos termékének és szolgáltatásának reklámozására szolgáltak különféle magazinokban.

A tegzesek lárvái homokszemekből, kagyló- és csontdarabokból és más, víz melletti élőhelyükön található holmikból készítenek maguknak fedezéket. A francia Hubert Duprat sokkal becsesebb anyagokat, aranydarabokat, féldrágaköveket ad a lábuk ügyébe, hogy azokkal dolgozzanak. Assisted ready-mades – ahogy ebben az interjúban találóan elhangzik; a mesterséges és a természetes találkozása a laboratóriumi asztalon. Egyben nosztalgia a 19. századi természetrajz eleganciája iránt, hiszen e különleges művészi eljárás nem más, mint az entomológia egyik klasszikus kísérletének felelevenítése.

*

Ide kívánkozik egy másik lusta művész is, Tim Knowles, aki szélfútta fákat dolgoztat: egyik águk hegyére valami rajzeszközt erősít, elérak egy vásznat, majd pár óra múlva visszatér a kész alkotásért, és bezsebeli a galériában a pénzt. Gallyasság.

Az elmúlt pár hónapban ezek voltak a legjobbak, amikkel összefutottam; természetesen bővül majd. Mind angol nyelvű és a mai napon minden link működött.

Paying the Price: Killing the Children of Iraq (1:15) – Ugyan ki emlékszik már arra, hogy 1991-2001 között szankciók voltak érvényben Irakkal szemben. Pedig nem ártana, mert a gyógyszerek és más fontos termékek behozatalának korlátozása a nyugati politikusok egyik legnagyobb hibája volt. John Pilger filmje.

Iraq for Sale (1:16) – Milyen jót röhögtünk, amikor a minisztérium őrző-védő szolgálatokat bízott meg a magyar laktanyák őrzésével. Ami nálunk kicsiben vicces, az a sivatagi háborús övezetben veszélyes és felelőtlen. Valamint jól kitervelt. Robert Greenwald filmjéből kiderül, hogy nem csak a szennyes mosására és krumplihámozásra alkalmaznak civileket Irakban.

Iraq: The Hidden Story (0:49) – Jon Snow a háború televíziós ábrázolását vizsgálja. Milyen képek nem jutnak el az amerikai tévénézőkhöz? Most nem az MPAA a hunyó.

Control Room. Propaganda of the Iraq War (1:25) – Ember a felvevőgéppel a tűzvonalban. A háború előestéje és első szakasza a média (főként az Al Jazeera) színfalai mögött. Fun fact: a ledöntött Szaddám-szobornál ünneplők nem irakiak voltak.

The Pinky Show – The Iraq War: Legal or Illegal? (0:24) – A Pinky Show formája ne zavarjon meg senkit, mint ahogy az sem, milyen egyszerűen le lehet vezetni, hogy az iraki háború illegális. (Nagyon jó még a Vietnamról szóló rész is.)

Wim Delvoye gótikus munkagépei egyszerre adják vissza a szabadbetonműves-páholyok titkoktól ólmos levegőjének súlyát és a feketemunkásokért jövő, ám kenőpénzzel távozó adószolga ritkuló hajszálai között fúvó szél könnyedségét. Míg a rózsalánctalpas Notre Dame szelíden markolássza szívünket, a hegesztőpisztollyal életre keltett Frankenstein-exkavátor karja fenyegetően nyúl lelkünk mélye felé. A sárhányók tiszta ívét, a hidraulikák határozottságát és a vezetőfülkék ürességét elnézve eltűnődünk, nem tör-e át túl bántó fénnyel zsúfolt szövegünkön a művészetkritikusok iránti gúny. Reméljük, nem.

Érdemes alaposan körülnézni a New York-i Sperone Westwater galéria oldalán.

Korábban szóba került, hogy a Föld évente 70-140 ezer négyzetkilométernyi termőtalajjal lesz szegényebb különféle természetes és mesterséges folyamatok miatt. Nyilván senkit nem lep meg, hogy utóbbiakra nagyobb rész esik, de vajon nagyjából milyen arányról beszélhetünk?

Brandon McElroy és Bruce Wilkinson geológusok megpróbálták megbecsülni az emberiség előtti talajvesztés mértékét. Szerintük a földtörténet nagy része során kb. évi 5 mrd tonna talajt mozgattak meg a természeti erők. A jégkorszakot előkészítő pliocén idején ez a szám 16 mrd-ra, majd a jégkorszak alatt 21 mrd-ra emelkedett a fél kontinenseket legyaluló jégtakaró és az olvadás utáni intenzív erózió miatt.

Napjainkban pedig 75 (vagy akár 100) mrd tonnányi talaj tűnik el. You do the math.

Ha valaki a magyar utak mentén ácsorgó jómunkásemberekre vagy a vánszorgó Boros és Bochkor pajzsokra gondolva hiszi is meg nem is ezeket az adatokat, ajánlom figyelmébe az Appalache-hegységben egész hegyeket eltüntető külszíni fejtésekről szóló cikket.