madzag

A hegyeket skalpoló fehér ember történetének folytatása.

Még tartottak az augusztus közepén bekövetkezett utahi bányakatasztrófa – melyben az elfogadhatónál veszélyesebbnek tartott termelési módszernek is szerepe volt – mentési munkálatai, amikor a belügy felszíni bányászatért felelős hivatala előterjesztette a hegytető eltávolításos bányászat (MTR) új szabályozását. A Bush-adminisztráció már 2002-ben is kisegítette a szénbányászati cégeket, a víztisztasági törvényben nem mérgezőnek minősítve a kitermelt és a folyókba hordott törmeléküket, most pedig azt a törvényt értelmezné át, amely megtiltja a bányászati tevékenységet a folyóvizektől 100 lábnyira (30,5 m) lévő területeken. (Mivel a lebányászott hegyekkel a köztük lévő völgyeket töltik fel, azokban pedig általában patakok is vannak az MTR a legtöbb helyen illegális.) A 60 napos nyilvános vita ideje a napokban járt le, de kongresszusi képviselők a 90 napos meghosszabbítását kezdeményezték.

Egy felmérés szerint az amerikaiak 65 százaléka nem ért egyet a környezetvédelmi szabályok ezen módosításával, és az először egyetértő 26 százaléknak majdnem a fele megváltoztatja a véleményét, miután képet kap az MTR jövőbeli hatásának mértékéről (a következő évtizedben 700 további hegy tűnhet el). (A lakosság tájékozottságának kérdéséhez tartozik, hogy a Union of Concerned Scientists hírhedt jelentése szerint az MTR-ről szakértői jelentéseket készítők ugyanúgy politikai nyomásnak voltak kitéve, mint a globális felmelegedéssel foglalkozók.)

Akinek van ideje, érdemes végignézni a vbs.tv ötrészes, Toxic West Virginia című sorozatát (részenként 5-8 perc). Különösen az első részt, melyben megcsodálhatjuk a robbantások hangját és a kialakuló tájképet lentről és madártávlatból is, valamint az ötödiket, melyben láthatjuk a kutakból nyert fekete színű vizet, ami egy-két nap alatt megkezdi feloldani a belé rakott pénzérméket.

Felismernénk-e egy másik bolygón lakó élőlényt, ha összefutnánk vele? Egyáltalán nem biztos – mondja Carol Cleland, a Coloradói Egyetem filozófusa. Az élet ókor óta bővülő definíciója talán még mindig nem elég tág, az ismertből kiindulva nem tudja megjósolni a még nem ismertet. Carl Zimmer The Meaning of Life című írása nem csak biológusoknak lehet érdekes. Részlet:

* It represents only a single data point, and blinds us to the possibilities of „weird life”.

1580. április 6-án este hat órakor a Csatorna mindkét partját hatalmas rengés rázta meg. Doverben sziklák és falak repedtek meg és omlottak össze, Calais-ban egy szökőár embereket és állatokat ragadott magával, az átkelőfélben lévő hajók fölé tizenöt méteres hullámok tornyosultak.

A földmozgásoktól ritkán zaklatott régióban (angol földön azóta sem volt ennél nagyobb rengés) a következő hetekben sorra jelentek meg a világvégét rikácsoló pamfletek, sürgetvén az istenfélőket, hogy csomagolják lelki szennyesüket és bűnök szerint rendeződjenek sorokba.

De vajjon az Úrnak műve-e a földalapzatoknak megrázkódtatása? A nehéz természete miatt kortársaitól meg nem becsült, ám kiváló cambridge-i retorikaprofesszor, Gabriel Harvey egy essexi barátja házában élte át a rengést, amelyről levélben számolt be kevés befolyásos barátja egyikének, Edmund Spensernek. A földrengések természetes vagy természetfeletti volta körüli vita Arisztotelész négy okából kiindulva szerinte könnyen feloldható:

Vagyis a Föld masinériáját ugyan Isten rakosgatta össze, de az azóta elforog-morog magában is. És hogy mitől is reng hát a föld?

(via Neatorama)

Élt pedig a tizenhetedik századi Edinburgh-ban egy öregember, aki annyi ocsmányságot tett, hogy azokon a történetét mesélők nemhogy bővítettek, ritkítottak inkább.

Thomas Weir katonai karrierjét őrnagyként bevégezvén évekig a város rendjét vigyázta, majd nyugalomba vonulta után prédikátornak állt, és igennagy megbecsülésnek örvendett a presbiteriánusok lakta West Bow utcában és környékén. Aztán hetvenegy évesen, 1670-ben egész életét összeomlasztotta a kórságként rátörő lelkiismeret. George Hickes püspök ilyesféleképp beszéli el Ravillac Redivivus (1678) című munkájában: Az egyik közös imádságon különös lázállapotba került, az éget szó hallatán a rémület rohamai ragadták el és a jelenlévők füle hallatára elkezdte elősorolni a bűnöket, melyeket az elmúlt évtizedekben elkövetett: tizenéves korától fogva rendszeres vérfertőző együttléteit Jane testvérével, mostohalánya megrontását, pajtabeli pajzánkodásait egy kancával, tehenekkel és más baromállatokkal.

A hatóságok előbb őrültnek vélték, ám az orvosok véleménye szerint gondolatai – már a förtelmességeket leszámítva – tiszták voltak. Április 9-én a bíróság vérfertőzés, házasságtörés, paráznaság és bestialitás vádjában bűnösnek találta, a jámbor életvitel színlelését súlyosbító körülményként róva fel, s az igazságszolgáltatás akkoriban zsírozottabban működő malmai két napra rá már meg is őrölték, képletesen, valamint megfojtották és máglyára vetették, valóságosan. A vérfertőzésben és boszorkányságban vétkes Jane a következő nap felakasztatott.

Az ügy remek anyagot szolgáltatott a presbiteriánusok elleni propagandát készítőknek, és a történet a nép száján is tovább élt. A szexuális útálatosságok azonban túl durvák voltak, helyettük nagyobb hangsúlyt kapott a boszorkányság (ami egyébként kizárólag Jane vallomásán alapult – míg a vérfertőzésnek testvérük, Margaret, a kancával való közösülésnek pedig egy ismeretlen volt szemtanúja –, s ha Hickes nem téved, az ítéletében nem is szerepelt); és később az elbeszélés a Weir szelleméről szóló beszámolókkal is kibővült.

*

Egy skót krimiíró, Ian Rankin szerint Weir őrnagy története volt az egyike azoknak az esti meséknek, amiket az Edinburgh-ban felnövő R. L. Stevenson hallhatott szerető dajkájától, s így (más mellett) ihlető forrása lehet Jekyll és Hyde különös esetének. (Érdekes, hogy Stevenson feleségének beszámolója szerint a regény egy rémálom után született.)

„Ám nem csak a Weir őrnagyhoz hasonló edinburgh-i figurák éltek kettős életet – teszi még hozzá Rankin – a város identitása is meghasadt”, a lerobbant Óvárosra (ahová Stevenson kurvázni járt) és a konszolidált Újvárosra.

(via ectoplasmosis; pic by Veronika)

A Föld éjjeli oldaláról készült műholdfelvételeken Afrika szinte eltűnik a szemünk elől. A kontinens közel egymilliárd lakosa a világ energiatermelésének négy százalékán osztozik, elég egyenetlenül: a Dél-afrikai Köztársaságnak, Egyiptomnak és az északi part többi országának 75% jut. Míg a guineai egyetemisták a repülőtér parkolójába járnak olvasni, a londoniak LED-ekből készült fényinstallációk alatt sétálgatnak. Azok a LED-ek világíthatnának épp Conakry házaiban is – vonhatta le a korábbi bejegyzésből a következtetést az olvasó; hát hogy, hogy nem a Világbanknak most pont ez jutott eszébe.

Az elektromos hálózatok kiépítése drága és lassan halad, a ritkán lakott területeken pedig valószínűleg nincs is sok értelme. Az áramhoz nem jutók petróleummal vagy gyertyákkal világítanak, esetleg beruháznak egy generátorra – mindegyik egészségtelen füstöt termel, az előbbiek tűzveszélyesek, az utóbbi pedig zajos. A mechanikusan működtetett eszközökkel újratölthető LED-ek használata gyors átmeneti megoldás, de a legeldugottabb helyeken akár teljesen kiválthatják a hagyományos energiaellátást. „A mobiltelefonok megérkezésével nem volt értelme a vidéki hálózatok tovább építésének – mondta Russell Sturm, az International Finance Corporation szakértője az Independentnek. – Alighanem a LED-es világításnak hasonló hatása lesz.”

Még ennél is fontosabb feladat azonban az üzleti szektor felvillanyozása. A gyakori áramkimaradások miatt a cégeknek generátorokat is készenlétben kell tartaniuk, az azokkal termelt áram költsége a hálózaton érkezőének tízszerese. A feljövőben lévő gazdaságok egyre több energiát igényelnek, a kormányok – már amelyek foglalkoznak ilyesmivel – főként a vízerőművekre koncentálnak (a Kongói Demokratikus Köztársaság akár egész Afrikát ellátná, ha felépülne a 39 ezer MW-os erőművük) , de vannak tervek alternatív energiaforrások kihasználására is.

Aki ráér, ismerkedjen meg a Malawiban élő William Kamkwambával, aki pár könyv útmutatása alapján házi szélerőművet épített.