Rabszolgák, szerződéssel (A Fidzsi-szigetek etnikai konfliktusának gyökerei)
Fidzsi: nemcsak békés ellentétek
Aki az elsőtől az utolsó betűig elolvassa az újságot, talán hallott róla, hogy a Fidzsi-szigeteken épp katonai puccs zajlik. Számunkra nem túl fontos külpolitikai esemény egy viszonylag ismeretlen térségben, nem is akarunk róla naponta olvasni, de ha már olvasunk – pl. a Népszabadság MTI-n alapuló cikkét – örülnénk, ha valamit megtudhatnánk a konfliktus okairól is, hogy a szereplők ne csak üres háttér előtt ágáljanak. Az MTI sajnos csak egy (részben pontatlan) bekezdést szán erre:
Szóval Fidzsin indiaiak vannak – gondolom sokan ezt sem tudták –, de vajon mit keresnek ott és hogyan kerültek oda? A bevándorlók nagyon leegyszerűsítő kifejezés – valójában, mint oly sok etnikai konfliktus, ez is a 19-20. századi nagyhatalmaknak miatt alakult ki, amelyek milliós népcsoportokat hurcolásztak, taszigáltak és lökdöstek ide-oda határok és kontinensek közt.
A történet a 18. század végén kezdődik, amikor a rabszolgakereskedelmet vallási alapon elítélő londoni kvékerek tiltakozó petíciót juttatnak el a törvényhozáshoz. Hamarosan, anglikánok bevonásával, egy csoport is alakul, aminek két évtized alatt sikerül jelentős támogatást szereznie a Parlamenten belül, mely 1807-ben elfogadja a rabszolgakereskedelem eltörléséről szóló törvényt. Bár a rabszolgákat szállító hajókat a haditengerészet úgy kezelte, mint a kalózokat, nagyjából ugyanolyan hatékony is volt velük szemben. A rabszolgakereskedelem ugyanis nem túl költséges üzlet, művelői hatalmas veszteségeket is megengedhettek maguknak. Egy jamaicai brit hivatalnok szerint ha négyből egy hajó elér a rendeltetési helyére, a kereskedő befektetése megtérül, vagyis ha csak 350 főt sikerül eladnia, még akkor is nyereséges lehet, ha további 2475-öt útközben elveszít. (Mivel a büntetés rabszolgánként száz font volt, az üldözőbe vett hajók kapitányai igyekeztek minél többüket a tengerbe vetni, így csökkentve a kárt.)
Az egyre bővülő lobbi nyomása a részsiker után csak erősödött: 1823-ban újabb társaság alakult, már a rabszolgaság eltörlését tűzve ki célul, melyet 1833-ban sikerült elérniük. A törvény betartatása azonban továbbra is igen nehéz volt: Lord John Russell egy leveléből tudjuk, hogy az 1845-től jelentős erősítést kapó (valamint az USA és Franciaország által is segített) rabszolgakereskedelmet felügyelő hajóraj az Afrikából kiinduló szállítmányok csupán négy százalékát fogta el, fenntartása pedig 650 ezer és 1 millió font közötti összeget emésztett fel. Ez azonban csak csak egy kisebb lépés volt a gazdasági katasztrófa felé.
Az ültetvényeseknek (a törvény rendelkezései szerint) négy éven keresztül minden hét egynegyedében fizetniük kellett a felszabadulófélben lévő rabszolgák munkájáért (azonnal csak a hat év alatti gyerekek váltak szabadokká) – ezt és az ingyenes munkaerő elvesztését a kormány kompenzálta, az erre fordított összeg 20 millió fontra rúgott. Ennek ellenére sok ültetvényes ment tönkre; azokat a szektorokat, amelyek teljesen az ingyenes munkaerőn alapultak, mint a cukornádtermesztés, komoly válság fenyegette. A rabszolgatartók a gazdasági kényszernek tehát legalább annyira voltak foglyai, mint rasszista ideáiknak – elkerülhetetlen volt, hogy a rabszolgaság intézménye – alig öt évvel eltörlése után – kissé más formában ismét megjelenjen.
A britek nem találták fel újra a rabszolgaságot, mint a témával foglalkozó dokumentumfilm címe mondja, hanem egy már létező foglalkoztatási formát kezdtek el tömegesen alkalmazni: a szerződéses szolgaságét. Az ültetvényesek alkalmazottai papíron nem voltak rabszolgák, hiszen egy szerződést láttak el kézjegyükkel – ami alatt leginkább az ujjlenyomatukat kell érteni –, bért azonban nem kaptak, hiszen először a szállításuk költségeit kellett ledolgozniuk, majd az ellátásukét, és bár alkalmazásuk ideje a szerződésben korlátozva volt, ezt a felhalmozódott állítólagos adósságaikra hivatkozva munkáltatóik tetszés szerint meghosszabbították. Ugyanott laktak, ahol a korábbi rabszolgák, és gyakran pontosan ugyanúgy is bántak velük.
A szerződéses (rab)szolgák legnagyobb brit szállítója Sir John Gladstone volt, akinek kiterjedt cukornádültetvényei voltak Jamaicában és a mai Guyanában. 1838-tól kezdve több százezer elszegényedett embert szállíttatott az éhínségektől sújtott Indiából Dél-Amerikába, a Karib-tenger szigeteire és Óceániába. Többek között az ő cégének hajóin kerültek a Fidzsi-szigetekre a ma is ott élő indiaiak elődei, úgy 60 ezer fő 1879 és 1916 között (bizony még a 20. század első két évtizedében is).
Az indiai származású lakosok aránya ma 37,6 százalék, korábban (az ötvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig) azonban valamivel többen voltak, mint a fijiek. Az első, 1987-es puccs oka egy olyan kormány megalakulása volt, melyben többségben voltak az indiaiak (bár vezetője fiji volt). Az ez után elfogadott alkotmány előírta, hogy az indiai származásúak nem lehetnek többségben a törvényhozásban és nem adhatják a miniszterelnököt. A 2000-es, a mostanitól eltérően erőszakos puccs egy indo-fiji párt által vezetett koalíció választási győzelmét követte. A kormányt megbuktató fegyveres csoportot a katonaság leverte, de Frank Bainimarama parancsnok nem a választások győztesének adta vissza a kormányfői posztot, és a köztársasági elnököt is leváltotta. A mostani puccs főszereplője szintén ő, és a konfliktus egyik kérdése épp a 2000-ben történtek rendezése.
Akinek van egy szabad délutánja, innen kiindulva szép hosszú Wikipédia-cikkeket olvashat Fiji zűrzavaros politikai helyzetéről. Tömörebb összefoglalót az utóbbi húsz évről sajnos nem találtam. – Akinek csak egy szabad órája van, és inkább a történelem érdekli, az nézze meg a Kulik: Hogyan találta fel újra a Brit Birodalom a rabszolgaságot című dokumentumfilmet, amiben egy közismert indiai ügyvéd, bizonyos Gandhi is felbukkan.
