madzag

1899-ben, Párizs közelében egy belga gyártású versenyautó a világon elsőként átlépte a 100 km/órás sebességhatárt. Nem bőgve, zörögve és kattogva, hanem viszonylag csendesen, ugyanis elektromos motor hajtotta. A múlt század első évtizedeiben kezdődő motorizálódás fordulópont a környezetszennyezés történetében, a gyorsuló közlekedésnek azonban kíméletesebb géptársaik, az elektromos járművek adták az első lökést.

Mint sok más technikai újítás, az elektromos autó is több feltaláló kisebb-nagyobb ötleteiből állt össze. Az első, elektromossággal működtetett kocsit álltólag a skót Robert Anderson készítette 1832-1839 között. Nem csak hogy a dátumban nem lehetünk biztosak, de semmilyen más részletet nem találni róla – kivéve, hogy sínen futott, mivel az 1820-30-as években megszaporodó, gőzzel hajtott járművekből a falusi népeknek Britannia-szerte elege lett, és minden hasonló szörnyeteget kitiltottak az útjaikról. 1834-ben az amerikai Thomas Davenport is egy sínautót hajtott meg egyenáramú motorral, amit 1837-ben szabadalmaztatott. Miután az előző évben gőzzel hajtott járművükön sikeresen végigpöfögtek Groningen utcáin, 1835-ben egy holland vegyész, Sibrandus Stratingh és mérnök társa, Christopher Becker az elektromos meghajtással is elkezdett kísérletezni, de csak egy működő, kicsinyített modellig jutottak (lásd a képet).

Az első modellek és kezdetleges járművek hiába működtek, rendszeres használatukra még nem lehetett gondolni, mivel az elemek kicsik voltak és nem lehetett őket utántölteni. Ezt az akadályt két francia hárította el: Gaston Planté, aki 1859-ben feltalálta az utántölthető ólom-savas akkumulátort, és C. A. Faure, aki 1881-ben jelentősen megnövelte a kapacitását. Ettől kezdve Franciaországban és Nagy-Britanniában beindult az elektromos járművek gyártása; az Egyesült Államok 1890-ben kezdett felzárkózni: William Morrison autója – sűrűn küllőzött kerekekkel, egyedi alvázzal és fogaskerekes kormányművel – 22 km/órás sebességre volt képes 13 órán át, és talán elsőként bizonyította, hogy az elektromos autó a többi közlekedési eszköz komoly kihívója. A századfordulón a gőz-, gázolaj és elektromos meghajtású járművek már egyenlő arányban osztoztak az amerikai piacon.

Az elektromos autók első nagyobb léptékű kereskedelmi alkalmazására a New York-i lovastaxi flotta lecserélésével került sor, 1897-ben. A váltás fő oka – ki gondolná – környezetvédelmi volt: a nagyváros utcáiról még az 1900. évben is 15 ezer kidőlt állat tetemét kellett elszállítani, 1134 tonna lószart kellett eltakarítani, a csatornáknak pedig 227 125 liter lóhúgyot kellett elvezetni.

*

Az elektromos járművek háttérbe szorulása sok tényező összejátszása miatt következett be.

• 1904-ben a 2 millió mérföldnyi amerikai úthálózat 97%-a még földút volt, de az 1920-as évekre javult a helyzet: az 1921-ben elfogadott Federal Highway Act szövetségi támogatást biztosított az útépítésre (az utakat addig csak a vasúthálózat függelékének tekintették, és a települések saját költségvetéséből tartották fenn őket, már ha jutott rájuk).* Kényelmesebben lehetett tehát hosszabb utakat megtenni, az elektromos autók azonban akkoriban inkább városon belüli közlekedésre készültek, vidéki utántöltő állomásokat még nem kezdtek kiépíteni.
• 1901-ben a kelet-texasi Spindletop-olajmező felfedezése után özönleni kezdtek az olajfúrók a térségbe, az üzemanyag egyre megfizethetőbbvé vált.
• Henry Ford a futószalaggal megnyitotta az utat a tömegtermelés előtt, a kisebb, elektromos autókat is készítő vállalatok nem tudták felvenni a versenyt. Ford járművei 500-1000 dollárba kerültek, elektromos autót nem sokat lehett kapni ennyire olcsón. Sok korai elektromos autó a tehetősebbeknek tervezett hintószerűség volt, egyszerűbb, gyorsabban összeszerelhető konstrukciók nem nagyon voltak.
• A kényelmetlen kurblit Charles Kettering jóvoltából 1912-ben felváltotta az elektromos gyújtóberendezés.

1912-től az amerikai elektromosautó-gyártás gyors hanyatlásnak indult, hogy aztán a század második felében lassan, nagy ellenállással dacolva visszaküzdje magát jelenlegi helyére: mint az elnökválasztási kampányban kiderült, mindkét politikai erőtől komoly támogatásra számíthat.

* A jó minőségű utak kiépítésében egyébként nem az amerikai autósoknak, hanem a kerékpárosoknak volt nagy szerepe. Lásd John Stilgoe érdekes írását: Roads, highways, and ecosystems + egy ide nem kapcsolódó, de szintén érdekes interjú a szerzővel.

Források: The Electric Shock: Electric Cars Pre-Date the Civil War! / History of Electric Vehicles (about.com) / Electric Vehicle History – Electric Auto Association / A Brief History of Electric Vehicles – Vancouver Electric Vehicle Association [doc]

A 10. század második felében, valószínűleg Konstantinápolyban egy írnok pergamenre másolta Arkhimédész hét matematikai értekezését, Hüpereidész i.e. 4. századi szónok két beszédét és Alexandros Aphrodisiensisnek (i.sz. 2-3. század) az arisztotelészi kategóriákról írt magyarázatát. A 13. század elején (1229 előtt) egy görög szerzetes a kódexet szétszedte, a lapokat félbehajtotta és saját átgondolatlan bizonyításaival és hibás közelítéseivel – imádságokkal – írta tele. A következő évszázadok során sok mindent átvészelhetett, még ha talán el sem hagyta a várost. 1906-ban Johan Ludvig Heiberg dán filológus egy isztambuli templom könyvtárában fedezte fel, és örökítette meg lapjait a fotográfiának nevezett modern eljárással. Rögtön ezután nyoma veszik, ismeretlen és gondatlan gazdái négy lapjára középkori rajzokat hamisítanak, hogy a könyvecske értékesebbnek tűnjön. 1930-ban egy francia amatőr régiséggyűjtő jut hozzá, szintén Isztambulban; 1998-ban árverésre bocsátják, új tulajdonosa a baltimore-i Walters Art Museumnak adományozza. Több ország (köztük hazánk) kutatói a Heiberg kora óta sokat fejlődött képrögzítési eljárások segítségével az eredeti szövegek minden információdarabkáját összegyűjtik, s szakmai folyóiratok után 2008 októberében a Google Könyvkeresőjében is közzéteszik az Arkhimédész Palimpszesztnek nevezett, pótolhatatlan dokumentumot.

*

Arkhimédész művei több mint két évezrede kapaszkodnak kitartóan a pergamenbe, az 1976-ban a Marson járt Viking-szonda által gyűjtött adatok egy része azonban elveszett. 1990-ben egy kongresszusi vizsgálat kiderítette, hogy a NASA 1,2 milliós mágnesszalag-gyűjteményének egy részét elfogadhatatlan körülmények között tárolja. A digitális adathordozók a nyomába sem érnek a pergamennek: még a védett helyen tárolt cédéink sem bírják tíz évnél tovább.

Sok, évtizedekkel ezelőtt rögzített információ még megvan, de hozzáférhetetlenné vált a számítástechnika rohamos fejlődése miatt. A NASA programok adatai mellett a Védelmi Minisztériumnak a vietnámi háborúban hadifogolyságba esett vagy ütközetben eltűnt személyeket tartalmazó adatbázisa és az 1960-as amerikai népszámlálás eredményei is a mai gépek számára olvashatatlan formátumokban rejtőznek, amiknek dokumentációja elveszett vagy el sem készült; a programozók tehát kénytelenek valahogy feltörni 60-70-es évekbeli kollégáik kódjait. Reverse engineering mint a történelem segédtudománya.

Egy átgondolatlan, a jövőbeli fejlődést figyelembe nem vevő archiválási eljárás pénzkidobás – mondja Jerome P. McDonough, az Illinois-i Egyetem oktatója –, a jól megtervezett archiválás azonban elengedhetetlen. „Klasszikus példa az e-mail: a modern üzleti világ és a kormányzatok működésében egyaránt pótolhatatlan, ha ez az információ elveszik, korunk eseményeinek fontos nyoma veszik el.”

Igyekezzünk nyílt szabványokat használni – tanácsolja McDonough –, és próbáljuk értelmes keretek közé szorítani a másolásvédelmet. „Ha azt akarjuk, hogy az általunk létrehozott tartalmak túléljenek minket, kerüljük azokat a formátumokat, amik egy adott hordozóhoz kötöttek. A kereskedelmi forgalomban kapható, különféle védelmi mechanizmusokkal ellátott DVD-ket a könyvtárak legálisan nem másolhatják át új adathordozókra. Az elöregedett média halálával az információ is elpusztul.”

(a kép forrása: pbs.org | NOVA)

Dél-afganisztáni tájkép, Nir Rosen felvétele

Az előző bejegyzésben idézett Nir Rosen hiába szervezte meg alaposan látogatását a talibánok ellenőrizte Dél-Afganisztán Ghazni tartományába, a helyi parancsnokok közötti rivalizálás miatt vendégből kémkedéssel gyanúsított fogollyá vált, s csak telefonhívások és üzenetek bonyolult hálójával sikerült megmenekíteni. Riportja az „Afganisztáni Iszlám Emirátus” földjéről változó és megosztott, vallási ideológiájában talán gyengülő, de egyre erőszakosabb talibánt mutat be, amely egyértelműen különválasztja magát a határokon átnyúló terrorszervezetektől.

Az afgánok közötti összetartás, úgy tűnik, egyesek szerint a szigorú vallási előírások betartásánál is fontosabb:

Egyes parancsnokok a teljes hatalomátvétel után Mohammed Omar, az ország invázió előtti vezetőjének visszatérését várják, de mások már nem ragaszkodnak hozzá – ez szintén a keményvonalas politikától való eltávolodás jele. A megengedőbb szemlélet térnyerésének azonban egyelőre nyoma sincs a lakosság elleni fellépésben. Ennek fő oka, hogy a fiatalabb generáció a törzsi politika íratlan törvényeit már nem tartja tiszteletben. Rosen szerint az iraki felkelők taktikáit eltanuló talibán „jóval brutálisabb”, mint a hatalmon lévő talibán volt.

Nem tudni, a megosztottság olyan mértékű-e, amit hatékonyan ki lehetne használni. Ha így is lenne, ahhoz el kellene érni, hogy a talibánok nem könyvelhetnek el katonai sikereket, vagyis növelni kellene a megszálló csapatok számát. Rosen szerint ez csak elodázná a visszavonulást, de egyértelmű győzelemhez nem vezetne: „Több katona több összecsapást jelent az ellenséggel, a földi egységeket segítő légicsapásoknak több civil áldozata lenne, így az afgánok még ellenségesebbé válnának.” Az egyetlen, a civil lakosságot megkímélő megoldásnak a talibánok de facto hatalmának elismerése látszik.

*

Az idei év áldozatai – A két nagy amerikai katonai bázis, Bagram és Kandahár közötti autópálya a Bush-adminisztráció retorikájában a kezdődő afganisztáni újjáépítés jelképe volt. Ma, főként Kabultól délre tartó szakasza, a hosszú háború elnyúló emlékműve, roncstemető, út menti bombák által hasított gödrökkel. Ez év júniusában Salar közelében, Kabultól 80 km-re délre egy szállítókonvoj 54 teherautójából 51 pusztult el, szeptember elején 29 jármű jutott hasonló sorsra.

A nemzetközi koalíció és az Afgán Nemzeti Hadsereg elleni támadások a tavalyi évhez képest 44%-kal nőttek; míg 2007-ben 117 amerikai katona halt meg, idén októberre már 135. (A védelmi minisztérium friss adatai szerint a háborúban eddig 546 amerikai vesztette életét.) A talibán milíciák segélyszervezetek munkatársait is egyre gyakrabban támadják meg, a legutóbbi áldozat a Kabulban tegnap reggel lelőtt brit Gayle Williams volt. Az ENSZ szerint idén augusztusig 1445 afgán civil halt meg, 40%-kal több, mint 2007-ben – 800-an a felkelők, 577-en a szövetséges erők fegyvereitől (közülük 395-en légicsapásokban).

*

Sebastian Junger Visszatérés a halál völgyébe c. írásában a másik, északi fronton harcoló amerikai katonák életét mutatja be.

(via MeFi)

Mivel mindkét amerikai elnökjelölt egyetért abban, hogy az USA-nak több figyelmet és erőforrást kell fordítania az afganisztáni helyzetre, a sok szerző által egy ideje már „elfeledett”-nek nevezett konfliktus egyre több teret kap a hírekben. A mai Independentben David Davis, brit konzervatív képviselő, árnyékbelügyminiszter tíz napos látogatásának tapasztalatairól ír. (Davis nyáron, miután a parlament a vádemelés nélküli fogvatartás idejét 28-ról 42 napra emelte a terrorizmussal kapcsolatos ügyekben, lemondott mandátumáról, majd a kiírt választáson kizárólag „az alapvető brit szabadságjogok megfojtása” ellen kampányolva fölényes győzelmet aratott.)

A jelen lévő nemzetközi erők egyelőre nem is gondolhatnak arra, hogy enklávékba szorítsák vissza a talibánokat, sőt inkább ők maguk köröznek tanácstalanul páncélozott konvojaikban egy-egy város utcáin, míg a környező vidéket a szélsőségesek uralják, „mintha nem is lennének amerikaiak az országban”. Ezt már Nir Rosen újságíró mondja, aki szerint a talibánok hatalma „Kabul hátsó udvaraiig” terjed. Davis szerint a britek Helmand tartományban öt várost tartanak kézen, a többi terület a talibánoké. Az emberek nem bíznak a kormányban és legalább annyira félnek a rendőrségtől, mint a milíciáktól. Mind Davis, mind Rosen beszámol arról, hogy az egyetlen működő igazságszolgáltatás az országban a talibánoké; Davis szerint Dél-Afganisztánban még a nem-talibán területek lakói is sokszor inkább hozzájuk fordulnak vitás ügyeikben, jóllehet a büntetések sokszor kegyetlenek. „Egy öregasszonyt felakasztottak, mivel egy külföldi fejlesztési hivatalnokkal beszélt. Az ellenük forduló vagy a NATO-t segítő embereket a városközpontokban fejezik le.”

Az Afgán Nemzeti Rendőrség felszámolása, vagy állományának alapos kigyomlálása, a helyi igazságszolgáltatás megszervezése a törzsek öregjeiből verbuvált tanácsokból, az országos szintű igazságszolgáltatási szervek megtisztítása, hadurak és korrupt tisztviselők ellen fordítása Davis szerint alapvető lépések lesznek a helyzet rendezésében; új, határozottabb katonai parancsnoki struktúrát kell felállítani, rövid távon valódi harcoló alakulatokra lesz szükség, hosszú távon pedig nagyobb afgán hadseregre.

A pénzügyi világválságok közül a legismertebb, legtöbbször (gyakran furcsa nosztalgiával) felidézett a „nagy”-nak nevezett 1929-es, nem csoda hát, hogy a sajtó a jelenlegi helyzet leírásához is ennek emlékezetéből kölcsönzi a borút. A nagy világválságot azonban más gazdasági problémák okozták, mint a mostanit. Pontosabb párhuzamért 1873-ba kell visszatekintenünk. Angolul több cikket is találni erről, a legtömörebb és közérthetőbb talán Scott Reynolds Nelson történészé (College of William and Mary).

Nelson szerint (mint a cikk címe: A valóban nagy válság is utal rá) az 1873-as pánik utáni válság nem csak hosszabb volt, mint az 1929-ben kezdődő, de talán még mélyebben is vágott a gazdaság húsába. (Egyik legfontosabb következménye az lett, hogy a nagyvállalatok – amik garantált szerződésekkel rendelkeztek és még bizonyos engedményeket is adhattak nehéz helyzetben lévő üzletfeleiknek – potom pénzért felvásárolták a kis- és középvállalatokat.)

*

Még valami, és erről sem magyar sajtótermék világosított fel, hanem a Slate gazdasági blogja. A le-fel ugráló tőzsdeindexeket nézni nagyon izgalmas, a hitelválság alakulásának azonban nem ezek a legfontosabb mutatói, hanem az ún. TED spread. A rövidlejáratú (3 hónap) amerikai kincstárjegy (Treasury bill, T-bill) az egyik legbiztonságosabb értékpapír. Minél nagyobb mértékben tér el ettől a kereskedelmi bankok egymásnak nyújtott hiteleinek kamata (a londoni bankközi kínálati kamatláb, LIBOR), annál rizikósabbnak tartja a bankközi hiteleket a piac.

Egy banknak hitelt nyújtani természetesen mindig kockázatosabb, mint az amerikai kormánynak, a különbség általában 50 bázispont (fél százalék). Ez 2007 augusztusában, amikor a subprime jelzálogok miatti problémák érzékelhetővé váltak, 100 bázispont fölé ugrott, az október elején elfogadott Emergency Economic Stabilization Act környékén már 300 fölött volt.

Az amerikai elnök- és alelnökjelöltek vitáinak végighallgatása – szerdán lesz az utolsó – megerőltető feladat. Modulokból összerakosgatott válaszok, a konkrétumok kerülése, a tettrekészség és más személyiségvonások előtérbe állítása, mintha ezek jelentenének megoldást egy-egy problémára, az ideológiai álláspont megfogalmazása helyett a voksolási statisztikák felemlegetése annak bizonyítására, hogy valaki támogat egy ügyet és a többi – jól megszerkesztett unalom. A jelöltek közötti ellentétek csak mintegy mellékesen bukkannak fel: szükség van-e deregulációra a hitelválság kezelésében?, mennyi esélyt kell adni a diplomáciának a konfliktusok feloldásában? – a második vitában ezeken kívül nem is volt élesen kirajzolódó ellentét.

Aki csak (magyar) újságcikkekből tájékozódik a vitákról, talán napirendre tér felettük azzal, hogy a politika unalmas, nincs ebben semmi különös. De mit jelent az, hogy egy politikai vita unalmas, hogy haszontalan fecsegés és visszafogott fröcsögés? Azt – s ennek a súlya csak e másfél órákat végigszenvedve érezhető igazán –, hogy a demokratikus államgépben, ami a szavazatokat politikai hatalommá alakítja akadozik, kijár, zörög valami. A jelöltek visszautasítják, hogy megfogható álláspontokat foglamazzanak meg, amiknek összeütközéséből esetleg valami olyasmi születhetne, amire egyikük sem gondolt; az egész vita, az egész kampány nagy ívben kikerüli azt a leghétköznapibb demokratikus elképzelést, hogy beszélgetni – lehet.

*

Számtalan, sokszor felmérésekkel megalapozott írást olvashatunk arról, hogy a választókat mennyire nem érdeklik tények és érvek. Andrew Halcro, korábban republikánus képviselő, 2006-ban függetlenként indult Sarah Palin ellen az alaszkai kormányzóságért. Az alelnökjelölti vita előtt írt cikkében egy akkor talán mellékesnek tűnő mozzanatra emlékszik vissza:

A jelöltek közül Palint érdekli a legkevésbé a beszélgetés mint demokratikus intézmény. Aki végignézte a Katie Couricnek adott interjúit, az tudja mire gondolok, aki nem, annak csak egy példa. A kérdés nem lehetne egyszerűbb: Milyen újságokat, magazinokat olvasott rendszeresen, mielőtt alelnökjelölt lett? Palin erre sem képes konkrét választ adni, csak annyit mond, „bármit, ami elém került”, a védekezésből pedig rögtön átmegy támadásba, és azt mondja, Couric arra célzott a kérdésével, hogy Alaszka elmaradott térség, ahova még a világ hírei sem jutnak el.

Palinnek, mint minden fundamentalista hívőnek, komoly problémái vannak a demokratikus alapelvekkel, mindenekelőtt azzal, hogy nem kinyilatkoztatásokkal találjuk fel, hanem rákérdezéssel találjuk meg az igazságot. A vita során megjegyezte, hogy a média szűrője nélkül kívánna szólni az amerikaiakhoz, ezért nem válaszol úgy a kérdésekre, ahogy azt Biden vagy a moderátor várja. A váratlan kérdések csak összekuszálják az önmagáról rajzolt kép vonalait.

*

A képét, ami már eleve karikatúra. A Saturday Night Live írói egy az egyben átemelhettek egy hosszú mondatot a Couric-interjúból az azt parodizáló jelenetbe. Újabb bizonyíték Poe törvényére (a fundamentalizmus bármely paródiája – legalább egyesek számára – megkülönböztethetetlen lesz ez eredetitől).

Állítólag Palin maga is fel fog lépni az SNL-ben. Az USA-ban semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy politikusok talkshow-kban és más humoros programokban lépjenek fel. Ez két dolgot is jól mutat: hogy a politika a szórakoztatóipar egyik ága, amely a világról szóló elfogadható narratívák kidolgozása helyett leginkább sablonos karakterek megalkotásával foglalkozik, valamint hogy a média szűrője igencsak szakadozott, ha megengedi, hogy politikusok tegyék be a lábukat oda, ahol a nyilvános képüket megpiszkáló szatírák készülnek, ezzel mintegy jóváhagyva őket, s felvizezve komolyságukat.

Ajánlott olvasnivaló Matt Taibbi írása Palinről.

A keze a nyomógombon
Pihent és várta,
Hogy mondjon
A belső hang olyat…
Kispál és a Borz: Pistike (a Malév gépen)

Az amerikai elnökválasztási kampány korai szakaszában, amikor még több tucatnyi jelölt ülte körbe a vitaasztalt, az újságírók egyik kedvelt kérdése hozzájuk az volt, hogy „Hisz-e ön az evolúció elméletében?” (A kérdés persze helyesen úgy hangzik, hogy érti-e ön az evolúciós elméletet.) Mivel a politikai kampányok első áldozata a konzisztencia, lenyűgözőnek találtam – s, gondolom, az amerikai ateista választók is –, hogy a válaszok alapján az ember olyan egyszerűen szűkítheti az elfogadható jelöltek körét, ahogy elektromos készülékek hibáinak okaira jön rá a használati útmutató segítségével. Ha valaki olyan mértékben képes saját meggyőződését fenntartandó figyelmen kívül hagyni tényeket, amennyire az az evolúció elutasításához szükséges, arra nem lehet felelős döntéseket bízni. Ez persze csak hüvelykujjszabály (a szemberfordítható hüvelykujj szabálya, ha úgy tetszik), az, hogy valaki kreacionista nem feltétlenül jelenti, hogy más kérdésekben is logikai és morális vakvágányokra zökken, de azért jobb élni a gyanúperrel.

A legszélsőségesebb jelölt akkortájt Mike Huckabee volt, aki jelentős bázist épített ki március elejéig, amikor végre visszalépett. Valószínűleg épp e – McCainnel kapcsolatban megosztott – bázis miatt, valamint mert a dolgok rosszabbodásának nincs határa, a republikánus elnökjelölt egy másik mosolygós vallási fanatikust választott alelnökjelöltjének.

Sam Harris szerint „Sarah Palin jelölésével politikánk ostobasága odáig jutott, hogy veszélybe sodorta nemzetünket”. G. W. Bush (és T. Blair) háborús retorikája is épp elég vallásos elemtől nyögött („a gonosz valódi” soundbite jut most hirtelen eszembe), de Palin még tőlük, a vallásos extrémizmus szakadékának szélén állóktól is jókora ugrásra van.

Ha a hetvenkét éves McCaint megválasztanák, s a világvégét Palin szerint nagy elánnal tervezgető Isten magához szólítaná, az amerikai hadsereg olyan főparancsnok irányítása alá kerülne, aki a nemzetközi politika színpadán János Jelenéseit használná súgópéldányként. És még ha a második felvonás közepén rá is jönne, hogy senki nem megy sehova, akkor már késő lesz.

Az Apokalipszis-várókról, s arról, hogyan befolyásolják a konfliktusokat szerte a világban a Doomsday Code c. másfél órás riportfilmből (Chanel 4) sok mindent meg lehet tudni (több példányban is megvan, valamelyiknek működnie kell).

Az Atlanti-óceán partjának közvetlen közelében lévő Nokoué-tavon található a benini Ganvié városa. Akárcsak az itáliai Velence első telepesei a hunok és germánok elől, Ganvié első lakói az Abomey Királyság elől menekültek a mocsaras területre, amely – mint sok más erős afrikai állam – a meghódított törzseket európai rabszolgakereskedőknek adta el. Mivel a ma is létező fon népcsoport harcosai vallási előírások miatt nem merészkednek vízbe, az üldözöttek biztonságban tudhatták magukat. Mindez a 18. század elején történt, Ganvié azóta jelentős várossá és kedvelt turistacélponttá nőtte ki magát (a magyarországi tiszteletbeli konzulátus szerint 12 ezren, más források szerint 15, 20 vagy 30 ezren élnek itt).

Linkek: The African Venice: Ganvié, Softpedia / Ganvié, Benin, képes beszámoló / Ganvié stilt village, Lac Nokoué, Brian McMorrow képei

(pic cc-by-nc-sa Hugo van Tilborg)

A hetvenes-nyolcvanas években a kávéültetvények, a kilencvenes években az aranybányák, manapság pedig a bioüzemanyag-gyártó cégek miatt kell költözniük földjeikről a tanzániai parasztoknak. Holland, amerikai, svéd, japán, kanadai, német és brit vállalatok igyekeznek minél több afrikai földet lefoglalni, az aranylázakat idéző lendülettel – írja a Spiegel Online nemzetközi kiadása.

A tanzániai kormány a Sun Biofuels nevű brit cégnek 9000 hektáros ritkán lakott területet bocsátott a rendelkezésére 99 éves időtartamra. Bérleti díj helyett a britek 13 millió eurót (3,1 mrd Ft) fordítanak majd az infrastruktúra fejlesztésére és iskolák építésére (bár képviselőjük szerint ez „egyelőre nem része a megállapodásnak”), és állítólag 450 ezer euróval (kb. 12 ezer Ft hektáronként) kárpótolják a földtulajdonosokat. Szintén Tanzániában a német Prokon akár 200 ezer hektárt is megművelhet majd – ha Európában lenne kénytelen földhöz jutni, akkor majdnem egész Luxemburgot ki kellene bérelnie.

További érintett országok: Ghána, Namíbia, Malawi, Zambia, valamint Mozambik és Etiópia – előbbiben az érdeklődők igényeit összesítve 11 millió hektár jön ki, ami az ország területének hetede, utóbbiban a kormányzat 24 millió hektárra szándékozik beengedni a befektetőket. „Afrika ideális körülményeket biztosít az olajnövény termesztőknek: nagy, kihasználatlan földterületek, alacsony földárak, rendezetlen tulajdonviszonyok és mindenekelőtt: befolyásolható politikusok”, akik az érintett földeken élők feje felett döntenek, s ha arra van szükség, erőszakkal telepítik át őket.

*

Akármennyire gyenge minőségűek is az elkótyavetyélt földek, mezőgazdasági művelésükre nagyobb szükség lenne. És amint a Sahara Forest Project mutatja, még a sivatag is termőre fogható. A brit mérnökök által kidolgozott és már több európai és perzsa-öböli ország által támogatott terv szerint a napkollektorokkal előállított energiával a tengerből nyert vizet sótalanítják, és az üvegházak hűtésére és a bennük termesztett növények öntözésére használják fel.

Egy másik példa a sivatagi mezőgazdaságra: gabonakörök Líbiában. Az ország olajjövedelme lehetővé tette egy igen költséges sivatagi földművelési technológia alkalmazását. / FutureAtlas.com

*

A genetikailag módosított növényekkel kapcsolatos nyugati ellenérzés Afrikában is megvetette a lábát a hagyományos mezőgazdaságot támogató segélyszervezetek és az ENSZ miatt, s rengeteg kárt okoz, mivel ezek a módszerek nem alkalmasak a növekvő tömegek ellátására – mondta Sir David King, a brit kormány volt tudományos tanácsadója. Robert Watson, a Környezetvédelmi Minisztérium tanácsadója szerint nem ez a probléma, hanem a világ élelmiszer össztermelésének egyenlőtlen elosztása.

(Andrea Bruce/The Washington Post)

Gyerekek fociznak egy szandállal a Bagdadtól észak-északkeletre lévő Baqubah külvárosában. Camp Saad az iraki rendőség toborzóközpontja (ahol idén július 15-én két öngyilkos merénylő 28 önkéntest ölt meg), de a rommá lőtt és szétlopkodott tábor romjai közt több száz család húzza meg magát már öt éve a viszonylag épségben maradt, ám víz, áram, vagy épp ajtó és ablak nélküli házakban.

*

„A tárgyalások átlag 25 percig tartanak, tanúkat nem hallgatnak meg, az egyedüli bizonyíték a vádlottak vallomása; a kirendelt védőügyvédek a tárgyalás napján kapják kézhez az aktát, s nincs lehetőségük négyszemközt beszélni a védencükkel” – írta le a Guardiannak egy névtelenséget kérő nemzetközi tanácsadó az iraki fiatalkorúak útját a belügy- és a szociális minisztérium által felügyelt börtönökbe. A bagdadi Karkh és Tobchi nevű intézményekben az elfogadhatónál akár egy-két százzal többen szoronganak, izzadva a naponta pár órára bekapcsolt légcserélő berendezések, és vakaródzva a háromnaponta lehetővé tett zuhanyozás miatt. ENSZ-ellenőrök tavaly „különösen aggasztó beszámolókat” jegyeztek fel verésekről és szexuális erőszakról.

Mindez a megszállók előtt sem titok: „Az amerikai rajtaütés során egy tiszt azt mondta a lányomnak: Mondd meg a testvérednek, hogy ha bevallja, hogy az Al Kaidához tartozik, Bucca bázisra küldhetjük, ha nem, az irakiakhoz kerül, és ők meg fogják kínozni” – mondta az újságnak a 17 éves Raad Jamal anyja. Raad és társai az iraki hadsereg 2. ezrede 7. dandárjának őrizetébe kerültek, ahol a mennyezetről lelógatott testüket elektromos vezetékekkel verték.

*

Úgy 1500 km-rel délkeletre az Egyesült Arab Emírségekben a túlzsúfolt bankszámlák okoznak gondot. Az Independent röviden összefoglalja, mi mindenbe fektetnek be a lassan már az olajkutak kiapadásával is számolni kénytelen milliárdosok. Az uralkodó testvére például a Manchester City futballklubot vette meg, az Oasis gitáros/énekese, Noel Gallagher nagy örömére. Azért, remélem, nem egy United-szurkoló próbálta lelökni Noelt a Virgin Fesztivál színpadjáról Torontóban.

*

Szintén az Independent ír Angola robbanászerű, de felemás gazdasági növekedéséről. Kína fő afrikai olajellátójának kitermelése három év múlva eléri Kuwaitét, a fővárosban felhőkarcolók nőnek ki a földből, a munkanélküliség azonban 40-60 százalék közötti, a 17 milliós lakosság kétharmada napi 2 dollárnál kevesebből él, a várható élettartam 42 év. Az 1975 óta hatalmon lévő ex-marxista Angola Felszabadításáért Népmozgalom 16 év óta először választásokra készül – ellenzékiek és a Human Rights Watch szerint hatalmi pozícióját maximálisan kihasználva, hiszen itt is, mint afrika számos országában, „a kormány, a nemzet és a párt közötti határok elmosódnak”. A cikk szerzője igencsak borúlátó: a nyugati cégek új piac iránti sóvárogása szerinte fontosabbnak bizonyul majd, mint az AU, az EU és az USA által küldött megfigyelők jelentései.