madzag

2005 végén a Kongresszus Költségvetési Hivatala az USA által az iraki háborúra fordított összeget 251 milliárd dollárra becsülte, a várható kiadásokat pedig 500 milliárdra. Két amerikai közgazdász, a Nobel-díjas (2001) Joseph Stiglitz, valamint Linda Bilmes az eredményt túl alacsonynak találta. Mint kiderítették a hivatalos becslés nem vett figyelembe olyan fontos jövőbeli kiadásokat, mint a veteránok ápolása, a munkaképtelenné váltak támogatása, a katonai felszerelések pótlása sat. Szélesebb látókörű adatgyűjtésük és a gazdaság teljesítményére gyakorolt várható hatásokat is figyelembe vevő újraszámolásuk [pdf] szerint 2010-ben megtörténő teljes csapatkivonás esetén 1 trillió, 2015-ig tartó megszállás esetén 2 trillió dollár lehet az iraki háború ára.

A folytatódó kutatás nemrég könyvvé érett, aminek címéből, A háromtrillió dolláros háború is látható, hogy a frissített (és a szerzők hangsúlyozzák: konzervatív) becslés jócskán felülmúlja a korábbit. A Guardian Stiglitz-cel beszélgetett a könyvről, érdemes átolvasni.

A minisztérium pénzügyei, részben a számviteli rendszerük pontatlansága, részben szándékos ködösítések miatt átláthatatlanok. Például a csapatlétszám növelésének 5,6 milliárdos tervezett költsége nem számolt a 15-28 ezres támogató csapattestekkel. A harc közben elesetteken és megsebesülteken túl elég nehéz kideríteni a nem harci feladatok (pl. kiképzés) közben balesetet szenvedők, vagy épp a betegség miatt hazatérők számát. A harctéren ellátott sebesültekről sincsenek adatok.

Míg a kormány fedezi a vállalatoknak dolgozó (és a katonák fizetésének tízszeresét kereső) biztonsági személyzet biztosítási költségeit és a sérülésük vagy haláluk esetén fizetendő bónuszokat, addig a katonák anyagilag is felelősek a felszerelésükért („Ha elvesztetted a sisakod, ki kell fizetned. Ha elvesztetted a sisakod egy robbanásban, akkor is ki kell fizetned.”) Míg az útszéli rögtönzött robbanószerkezeteknek (IED) ellenállóbb járművek megvételére csak nagy késéssel szánták rá magukat, olyan egyszerű munkákat, mint egy épület kifestése irakiak helyett amerikai cégekkel végeztettek el, ötszörös áron (a cégek a profit növelése érdekében harmadik világbeli, pl. nepáli munkásokat alkalmaznak, miközben az irakiak felének nincs állása).

A Bush-adminisztráció Stiglitz számára leghihetetlenebb húzása a háború kezdetekor végbevitt adócsökkentés. Logika természetesen van mögötte: minél előbb érzi meg az adófizető a háború költségeit a saját bőrén, annál előbb kezd tiltakozni ellene. A kiadásokat tehát megnövelt adók helyett kölcsönből kezdték fedezni, aminek csak a kamatai 2017-ig elérik az egy trilliót. Mivel a Fed a kamatokat sem emelte, az emberek ugyanolyan nyugalommal vettek fel hiteleket, mint addig, sőt a kevésbé hitelképesek sem töprengtek sokat a kedvezőtlenebb kamatokon (subprime lending), mivel a később javuló fizetési feltételekben bíztak, amiből aztán tudjuk, hogy mi lett. (Közben az amerikai középosztály felének semmilyen tartaléka nincs, „ötből négy középosztálybeli család nem rendelkezik annyi tartalékkal, hogy alapvető kiadásai háromnegyedét három hónapon át fizetni tudja bevétele kiesése esetén”).

A háború miatt emelkedő olajár minden távol-keleti és európai olajimportáló országra plusz terhet rótt (ez is trilliós nagyságrendű lehet), Afrikában pedig az International Energy Agency tizenhárom országra kiterjedő felmérése szerint 3 százalékkal csökkentette az átlagjövedelmet. Az USA évi 5 milliárd barrelt importál, ez évi 25 milliárd dollár pluszköltséget jelent, 2015-ig ebből is összejöhet úgy 1,6 trillió.

Stiglitz szerint a megoldás egyértelműen a minél gyorsabb kivonulás:

(pic by Odalaigh)

Állítólag jó esély van rá, hogy a Hoover-gát által felduzzasztott Mead-tó emberi beavatkozás nélkül másfél évtized alatt elpárolog, és a turisták az USA legnagyobb víztározója helyett az USA legnagyobb gödrét csodálhatják majd meg. Érdekes véletlen, hogy a Mead északi csücskétől pár mérföldre található a 20. századi kültéri szobrászat egyik fontos alkotása, Michael Heizer Double Negative-ja: egy 9 méter széles, 15 méter mély és 460 méter hosszú árok, melyet egy természetes képződmény, egy folyóvölgy pereme szakít meg.

A Double Negative keletről, a folyóvölgy felől [nagyobb kép]

*

Innen északnyugatra látható (igaz, egyelőre csak messziről) Heizer 1972 óta készülő monumentális land art projektje, a City. A jelenleg négyszáz méter szélességű és két kilométer hosszúságú, földből, kőből és betonból (legalább annyiból, mint a Hoover-gát) munkagépekkel épülő mű sok más mellett a letűnt közép-amerikai civilizációk városait és a modern nagyvárosok minimalista tömbjeit idézi, Heizer szerint civlizációnk egész történetének összefoglalása napjainkig.

A City madártávlatból, a jobb szélen a művész farmja [nagyobb kép]

Heizer munkája a maják, aztékok és inkák városépítészetén túl egy kevésbé ismert hagyományhoz is kapcsolódik, azoknak a prekolumbián népeknek a tájépítészetéhez, amelyek termővé alakították a szegényes talajú Amazonas-medencét a terra preta segítségével, valamint több ezer termékeny és lakható földszigetet hoztak létre az időszakosan víz alá kerülő bolíviai síkságokon. (Lásd a korábbi cikket A Paradicsom kertmérnökeiről, valamint a BBC dokumentumfilmjét [49 perc]. – És meg kell még említenünk a hagyomány kevésbé dicső folytatóit, az Appalache-hegység szénbányász cégeit.)

*

A világtól feleségével elvonultan élő Heizer munkásain és a környező ranch-ek lakóin, valamint nagy ritkán egy-egy mecánásán vagy újságírón kívül nem érintkezik senkivel, a szövetségi kormánytól pedig már-már paranoiásan idegenkedik, különösen mióta az energiaügyi minisztérium azt tervezi, hogy a közeli hegyekben építendő atomhulladék-tárolóhoz (nyilván maga is lenyűgöző mérnöki alkotás) vezető vasútvonalat abban a völgyben vezeti el, ahol a Város fekszik. Ha sikerül megegyezni a sínek eltereléséről, és a munka is megfelelő ütemben halad, a Város 2010-ben készül el és nyílik meg a nagyközönség előtt.

A múlt héten indult útjára a darfúri konfliktus által kimozdított tömegek segítségére „siető” EUFOR-erő, amely Kelet-Csád mellett a Közép-afrikai Köztársaság északkeleti részén is tevékenykedik majd. Ebben a semmitmondó nevű országban az utóbbi évtizedben tucatnyi felkelés, puccs vagy puccskísérlet történt; jelenlegi elnöke, François Bozizé 2003 márciusában ragadta magához a hatalmat, s pozícióját egy 2005 májusában tartott vitatott tisztaságú választáson erősítette meg.

A Közép-afrikai Köztársaság jópár éve megérett a nemzetközi beavatkozásra; az International Crisis Group nevű brüsszeli lobbicsoport szerint már Bokassa császár 1979-es bukása óta „gyakorlatilag fantomállammá vált, híján mindenféle intézményességnek”.

2005-től kezdődően Bozizénak északnyugaton a Néphadsereg a Köztársaság és Demokrácia Visszaállításáért (APRD), északkeleten a Demokratikus Erők Uniója az Egységért (UFDR) elnevezésű felkelőcsoportokkal kellett leszámolnia. Sok cikkben azt olvasni, hogy a felkelők működése a csádi és darfúri helyzethez kötődik – ez azonban csak részben igaz, a legfontosabb tényezők helyben találhatók. Az APRD „hivatalos” küldetése a lakosság, az állatállomány és a települések megvédése a fegyveres fosztogatóktól, akik a környező harcok zavaros vizeiben halásznak, mindenféle pártkötődés nélkül. Az UFDR az isten háta mögötti északkeleti tartományok kilátástalan helyzete és Bozizé elnök semmittevése miatt tiltakozik. A helyiek mindenképp így látják, amint arról Johann Hari az Independentben beszámol:

A nevükben demokratikus szervezetekről az általuk szorosabban ellenőrzött területeken élők körében sötétebb kép él: fosztogatások, „adók” behajtása, valamint (különösen északkeleten) gyilkosságok, nők megerőszakolása, kiskorúak „besorozása”.

A kormányerők válaszintézkedéseiből láthatjuk, mit is kell érteni a fantomállam kifejezés alatt. 2005 decemberétől a Közép-afrikai Fegyveres Erők (FACA) és különösen az Elnöki Gárda (GP), Bozizé magánhadserege északnyugati falvak százaiban több mint tízezer házat égetett porig, százezernél is több embert kényszerített a szabad ég alá, és több tömeges kivégzést hajtott végre. Amikor 2006 október-december között az UFDR átvette az ellenőrzést néhány nagyobb északkeleti város fölött, Bozizé csak francia katonai segítséggel tudott úrrá lenni a helyzeten. A megtorlás a korábbihoz hasonló volt, és különösen a gula népcsoport ellen irányult.

A Human Rights Watch 2007 szeptemberében közzétett jelentése a kormánycsapatok által megöltek számát több ezer főre teszi, a menekültekét pedig kétszázezerre. Bozizé elismerte az atrocitásokat, az Elnöki Gárdát visszavonta a fővárosba, és felelősségre vonásokat ígért – egyelőre azonban még az esetek felderítése sem kezdődött el. Nicolas Sarkozy kijelentette, hogy Franciaország elvárja az emberi jogok tiszteletben tartását és felülvizsgálja a két ország közötti katonai egyezményt, de nem követelte a háborús bűnökért felelősek elszámoltatását.

Az egykori gyarmattartó segítsége nélkül Bozizé gyakorlatilag nem tudná fenntartani hatalmát. Ám hogy meddig számíthat rá, nehéz megmondani. A francia posztkolóniák kezdenek kikerülni megfáradt felvigyázójuk látóköréből:

(Vajon ide jutnak majd Kína hosszú távú tervei is?)

Az elmúlt évek összecsapásai az ország lakosságának negyedét, egymillió embert érintettek. A HRW szerint kétszáz, az ENSZ szerint háromszáz ezren menekültek el lakóhelyükről; az UNHCR december végén kiadott térképe szerint jelenleg is 187 ezer országon belüli menekült él a Közép-afrikai Köztársaságban, aminek egyes északi régióiban a szó szoros értelmében semmi nincsen, ami az emberi élet fenntartásához szükséges. A darfúri menekültek erre a semmiföldjére érkeznek már évek óta.

Linkek: HRW World Report – Central African Republic – Events of 2007, a fenti információk többségének forrása / Beyond a failed state, az Economist rövid, de viszonylag friss cikke / Inside France’s secret war, a már idézett riport az Independentben / Közép-Afrikai Köztársaság: egy elfeledett kis ország borzalmas mindennapjai, a Mindennapi Afrika bejegyzése az elmúlt évek eseményeinek áttekintése és egy UNIFEC-jelentés adatai

A 30 Rock idei szezonjának egyik legjobb jelenete egy gúnyos, de valódi product placement volt. Biztos sokan emlékszünk rá, de vajon emlékszünk-e még egyre is a többi 173-ból? (Összesen ugyanis ilyen sok volt a szerzon első hét részében – illetve ez még nem is sok: az Office ugyanakkor már a négyszázhoz közelített.) Nos, egy-kettőre esetleg, de a többséget nem hogy nem jegyeztük meg, még csak észre sem vettük. Olyan biztos, hogy nem volt, ami kifejezetten tolakodó lett volna (nem úgy, mint a hazai ún. közönségfilmekben).

Az NPR amerikai rádióadó riportja (9 perc, szöveg) két „érdekesebb” below-the-radar hirdetési technikát is említ. A Universal A múmia bemutatója előtt egy múmiákkal foglalkozó estét támogatott a Discoveryn, a három ismeretterjesztő film közben a filmből mutattak részleteket, az egyiknek pedig a főszereplő, Brendan Fraser volt a narrátora. Az nem világos, vajon ennek az elkészítését is támogatta-e a filmstúdió; ha így van, az remek, hiszen bár minden idétlen akciófilmre jutna egy jó ismeretterjesztő, ugyanakkor ha a gyakorlat túl általánossá válna, azoknak a témáknak a feldolgozása, amikből Hollywood nem tud jó forgatókönyveket írni, háttérbe szorulna.

A másik eljárás már egyértelműen etikai kérdéseket is felvet. Jack Horner, a Jurassic Park filmek paleontológus szakértője a harmadik film bemutatója előtt bejelentette, hogy megtalálta az addigi legnagyobb Tyrannosaurus rex csontvázat. A hírt már hetekkel korábban közölhette volna, a Universal kérésére azonban kivárt. Horner szerint nem tett semmi tudóshoz méltatlant, hiszen a szaklapokban a helyes dátumot adta meg, és azt sem állította bennük, hogy tényleg ez lenne a legnagyobb eddig talált példány (merthogy nem az, a szakma számára a felfedezésnek valójában nem volt különösebb jelentősége).

Könnyen találhatunk más példát is: King Kong szigete a fantázia szüleménye, mondja az ökológus – a National Geographic nemhíréből – amely (mint maga a lead is utal rá!) a premier napján jelent meg –, többek között kiderül, hogy a gorillák büdösek, vagyis egy óriási gorilla szaga egyenesen elviselhetetlen lenne.

Szóval mostantól tessék ennek fényében olvasgatni a tudomány rovatokat.

…Azért remélem, a szemtől szembe közösülő gorillákról készített képek nem valami filmet készítenek elő.

Miért épp egy Beatles-dalt sugárzunk az űrbe, miért nem az Űrrock-ot a Kispáltól? Ki dönti el, hogy mit üzenünk a földönkívülieknek?

„Ez annak az új kornak a kezdete, amelyben végül bolygók milliárdjaival fogunk beszélgetni szerte az univerzumban” – lelkendezett Yoko Ono, és bár igaza lenne. Kutatók azonban két másik lehetőséget is fontolóra vesznek. Egyesek szerint (egyelőre) hihetetlenül unalmasak és bátortalanok vagyunk, s lehet, hogy azok is maradunk, és soha nem tudunk olyan üzenetet elküldeni, ami felkeltené mások érdeklődését. Mások szerint talán nem is kellene annyira törnünk magunkat, mert az adásokkal felfedjük a helyünket, és nem csak azok előtt a szivárványnyelvű és gyémántszemű idegenek előtt, akiket a hatvanas években befüvezve elképzeltünk, hanem azok előtt is, akik az egyik gyorsétteremláncuk kínálatát szeretnék feldobni emberi húsból készített szendvicsekkel.

Az SETI program résztvevői már a nyolcvanas évek végére végiggondolták, mi a teendő idegen civilizációtól vett üzenet esetén: először természtesen meg kell erősítetni a hálózat más csoportjaival, majd a hírt közölni kell az ENSZ-szel és különféle szakmai szervezetekkel, valamint a nagyközönséggel, egy esetleges választ pedig „megfelelő nemzetközi egyeztetéseknek” kell megelőznie. Ezt az első protokollt azonban a mai napig nem követte egy a kimenő jelekkel foglalkozó második.

A Nemzetközi Asztronautikai Akadémia SETI-vel foglalkozó állandó kutatócsoportjának 2006-os valenciai összejövetelén Michael Michaud állt elő egy tervezettel, amely – az első protokoll fenti kifejezését használva – a küldött üzenetek tartalmának meghatározását széles körű nyilvános megbeszéléshez kötötte. Miután a szöveget nem fogadták el, Michaud és kollégája, John Billingham lemondtak tagságukról. A figyelemfelhívás sikerült, a Nature c. vezető tudományos lap elverte a port a tudósokon, akik maguk akarnak dönteni az egész bolygót érintő ügyekben; Seth Shostak, a kutatócsoport elnöke mentegetőzött, mondván, a magántámogatásokból úgy-ahogy működő SETI-t egyébként is körberöhögik, amin nem sokat segítene, ha nemzetközi vitát sürgetnének arról, mit üzenjünk a földönkívülieknek.

Azért egy kis előrelépés történt: egy 2007 szeptemberi találkozón elfogadták a San Marino-skálát, ami az üzeneteink lehetséges veszélyességi fokát adja meg az információtartalmat és a hordozó jel erősségét figyelembe véve.

Részletesebben lásd David Grinspoon cikkét a Seed magazinban és a Centauri Dreams bejegyzését. – A képen Kang és Kodos, a Simpson család nyáladzó űrlényei.

A mi budapesti zöld házunkról, az új kormányzati negyed épületegyütteséről nem mondható, hogy tiszta lenne körülötte a levegő, se átvitt, se át nem vitt értelemben.

Vincent Callebaut legalább az utóbbin tudna segíteni. Északkelet-Párizs régi ipari negyedébe készült tervének laposabbik épülete, amely egy 19. századi körvasút egyik hídjára telepszik majd rá, anatázzal lesz beborítva, mely ultraibolya sugárzás hatása alatt kivonja a füstköd egyes összetevőit a levegőből (a vízpárát, illékony szerves anyagokat és nitrogén-oxidokat). Mint az egy rendes kortárs városi épülettől elvárható, az egyelőre nem túl fantáziadús nevű Anti Smog is igyekszik megtermelni az általa elfogyasztott energiát napelemekkel és a toronyban lévő turbinákkal, valamint a felesleges esővizet is összegyűjti a függőkertjeiből (a kizöldülő felhőkarcolókról lásd a korábbi cikket).

(via Inhabitat)

A kilencvenes évek közepén nagy csendben elkezdett kiépülni egy elkerülhetetlen gazdasági konfliktus Kína és az USA között. 1993-ban Kína nettó olajimportőrré vált, s növekvő energiafogyasztását azóta csak egyre nagyobb mértékű behozatallal tudja kielégíteni, tavaly nyersolajfogyasztásának már majdnem felét külföldről szerezte be. A Kína vs. USA – Csata az olajért (via) riportfilm címe egyelőre csak átvitt értelemben veendő, de a készítők aligha tartják kizártnak, hogy az egyes régiók olajkészletei felett szerzett kínai ellenőrzés szerencsétlenül befolyásolhatja a világpolitika más folyamatait.

*

A hivatalos adatok szerint Kína 2007-ben 186,7 millió tonna nyersolajat termelt (az előző évhez képest 1,6%-os növekedés) és 159,28 millió tonnát importált (14,7%-os növekedés), vagyis a nyersolaj 46%-a külföldről érkezik. Kína tehát – Japánnal és Dél-Koreával ellentétben – rendelkezik ugyan jelentősebb hazai forrásokkal is, de ezek messze nem elégségesek. Mi zabálja fel ezt a rengeteg olajat? Például a motorizálódó közlekedés.

2005-ben kilencmillió kerékpár volt Pekingben – ha hihetünk Katie Meluának –, ám a számuk azóta minden bizonnyal csökkent – egyre többen váltanak autóra

Az autók száma 20-25%-kal nő évente, idén valószínűleg ötmillió fog készülni (plusz ugyanennyi más gépjármű); Kína már a második a világranglistán, nemrég előzte meg Japánt. 2005-ben 43 millió autó futott az utakon, 2020-ra a számuk állítólag a 140 milliót is elérheti (vagyis több lesz, mint az USA-ban). Az úthálózat lépést tart a növekedéssel: 2001-05 között 24 ezer km autópálya [expressway] épült. (Mindennek persze – az itt-ott megkísérelt korlátozásokkal együtt is – felmérhetetlen környezeti hatásai lesznek. Korábban már szó volt a kínai légszennyezés globális hatásairól.)

*

Közlekedésének és gazdaságának korgó gyomra miatt Kína onnan és úgy szerzi be olaját ahonnan és ahogyan csak tudja.

A három nagy állami olajvállalat egyike, a CNPC 1999-ben tett szert az első nagyobb külföldi olajmezőre, Szudánban. Az 1500 km-es vezetéket és a Kartúm melletti finomítót tízezer kínai munkás építette, vélhetően éhbérért (képzelhetjük, ha még az utazással együtt is olcsóbbak voltak a helyi munkaerőnél). A projekt elnyerésében nyilván nagy segítséget jelentett a két ország között régóta fennálló kereskedelmi kapcsolat, amely alatt főként a polgárháborús felek kínai fegyverekkel (köztük tankokkal, helikopterekkel) való ellátását kell érteni.

Afrikai politikai-gazdasági érdekeinek története a hatvanas évekig nyúlik vissza, amikor Kína „egy sor lázadó szervezetnek támogatást nyújtott antikolonialista harcához, illetve segítette azokat az államokat, amelyek marxistának vagy szocialistának tekintették magukat”. A kilencvenes évektől a gazdasági szempontok minden mást felülírtak: Kína nem avatkozik bele a vállalatait vendégül látó országok belügyeibe, beleértve az emberi jogok megsértését is – ami hatalmas előny a nyugati cégekkel szemben. Kína egyetlen politikai kérése afrikai kereskedelmi partnereihez csak annyi, hogy szakítsák meg diplomáciai kapcsolataikat Tajvannal (Szenegál és Csád ezt meg is tette), ami igazán nem nagy ár az ENSZ BT egyik állandó tagjának jóindulatáért. (Mindezekről bővebben lásd a Fekete-Afrika és az olaj c. cikket.)

Az USA szintén növelni szeretné az Afrikából importált olaj mennyiségét, így a két nagyhatalom érdekei már itt is súrlódnak, a komolyabb összeütközés réme azonban a Közel-Keleten fenyeget, Kína ugyanis Irán legnagyobb kőolaj és földgáz vásárlója, s nincs két hónapja, hogy a Sinopec vállalat kétmilliárd dolláros megállapodást kötött egy iráni olajmező kitermelésére. Akárcsak az USA, Kína is egyre nagyobb befolyásra szeretne szert tenni a Perzsa-öböl környékén, ahonnan importolaja 58%-a érkezik.

Bár Oroszországgal olajmezők közös feltárásáról és kelet-szibériai vezetékek építéséről is van megállapodásuk, a két ország viszonya korántsem felhőtlen. Bár az energiaügyi minisztérium jóváhagyta, Putyin elnök megakadályozta, hogy kínaiak megszerezzék egy orosz cég többségi tulajdonát, jóllehet viszonylag kis üzletről volt szó és olajtartalékokat egyáltalán nem érintett. Az oroszok szintén nem örülhetnek annak, hogy Kína közép-ázsiai országokkal épít ki vasúti kapcsolatot, hogy javítsa olajtársaságai esélyeit a régióval való kereskedelemben. Ráadásul egy másik olajra éhes gazdaság, az indiai szintén itt kíván energiahordozókhoz jutni.

Ha ezekhez még hozzátesszük a Kelet-kínai-tenger állítólag jelentős tartalékairól Japánnal kialakuló vitát, valamint a 2005-ben Venezuelával és más latin-amerikai államokkal kötött megállapodásokat, akkor talán feltérképeztük az összes konfliktust, ami Kína visszafoghatatlanul növekvő energiafogyasztásából ered.

Érdekes lehet még, hogy a kínaiak 2007 januárjában már szénből is nagyobb értékben hoztak be, mint vittek ki, de ennek most már ne járjunk utána.

Valamint elnézést a fellengzős cím miatt, de csak olyan HVG-stílűek jutottak eszembe, mint Olaj a rizsre meg Motoros sárkány.

(pic by Ernie)