Kang és Kodos a Simpson családból

Miért épp egy Beatles-dalt sugárzunk az űrbe, miért nem az Űrrock-ot a Kispáltól? Ki dönti el, hogy mit üzenünk a földönkívülieknek?

„Ez annak az új kornak a kezdete, amelyben végül bolygók milliárdjaival fogunk beszélgetni szerte az univerzumban” – lelkendezett Yoko Ono, és bár igaza lenne. Kutatók azonban két másik lehetőséget is fontolóra vesznek. Egyesek szerint (egyelőre) hihetetlenül unalmasak és bátortalanok vagyunk, s lehet, hogy azok is maradunk, és soha nem tudunk olyan üzenetet elküldeni, ami felkeltené mások érdeklődését. Mások szerint talán nem is kellene annyira törnünk magunkat, mert az adásokkal felfedjük a helyünket, és nem csak azok előtt a szivárványnyelvű és gyémántszemű idegenek előtt, akiket a hatvanas években befüvezve elképzeltünk, hanem azok előtt is, akik az egyik gyorsétteremláncuk kínálatát szeretnék feldobni emberi húsból készített szendvicsekkel.

Az SETI program résztvevői már a nyolcvanas évek végére végiggondolták, mi a teendő idegen civilizációtól vett üzenet esetén: először természtesen meg kell erősítetni a hálózat más csoportjaival, majd a hírt közölni kell az ENSZ-szel és különféle szakmai szervezetekkel, valamint a nagyközönséggel, egy esetleges választ pedig „megfelelő nemzetközi egyeztetéseknek” kell megelőznie. Ezt az első protokollt azonban a mai napig nem követte egy a kimenő jelekkel foglalkozó második.

A Nemzetközi Asztronautikai Akadémia SETI-vel foglalkozó állandó kutatócsoportjának 2006-os valenciai összejövetelén Michael Michaud állt elő egy tervezettel, amely – az első protokoll fenti kifejezését használva – a küldött üzenetek tartalmának meghatározását széles körű nyilvános megbeszéléshez kötötte. Miután a szöveget nem fogadták el, Michaud és kollégája, John Billingham lemondtak tagságukról. A figyelemfelhívás sikerült, a Nature c. vezető tudományos lap elverte a port a tudósokon, akik maguk akarnak dönteni az egész bolygót érintő ügyekben; Seth Shostak, a kutatócsoport elnöke mentegetőzött, mondván, a magántámogatásokból úgy-ahogy működő SETI-t egyébként is körberöhögik, amin nem sokat segítene, ha nemzetközi vitát sürgetnének arról, mit üzenjünk a földönkívülieknek.

Azért egy kis előrelépés történt: egy 2007 szeptemberi találkozón elfogadták a San Marino-skálát, ami az üzeneteink lehetséges veszélyességi fokát adja meg az információtartalmat és a hordozó jel erősségét figyelembe véve.

Részletesebben lásd David Grinspoon cikkét a Seed magazinban és a Centauri Dreams bejegyzését. – A képen Kang és Kodos, a Simpson család nyáladzó űrlényei.