madzag

A BBC képriportja a dembe nevű, Nigériában és a környező országokban honos, kevés szabállyal rendelkező küzdelemről, a munka nélkül maradtak egyik pénzkereseti lehetőségéről. Az összecsapások némelyike halállal végződik; a résztvevők az általuk indiai kendernek nevezett cannabisszal tompítják félelmüket.

Murat Kurnaz, Németországban élő török állampolgárt 2001 végén tartóztatták le Pakisztánban. Egy afganisztáni börtön után, ahol – állítása szerint – kínzásoknak is alávetették ezerhatszáz napot töltött Guantanamón – huszas évei első felét. Könyvéből a Guardian közöl részletet: 1. rész, 2. rész.

forrás: CagleCartoons.com

Laurie Santos egy Puerto Rico melletti kis szigeten a rhesusmajmok társas viselkedését tanulmányozza.

*

Ray Kurzweil jövőkutató hatvan éves, és mindent elkövet, hogy még pár évtizedig életben maradjon. Nem a marsraszállást akarja megérni, hanem a technológiai szingularitás bekövetkezését.

*
Akkor és most – nyolc dél-afrikai fotós képei az 1994-es első demokratikus választások előtti és utáni korszakról.

A Fájdalom Határok Nélkül szervezet hirdetésein végtelenített futószalag jelképezi a válságövezetekben élők kilátástalanságát. Utólagos illusztráció A mozdulatlan milliárdhoz. A felső képen a háborúk és éhínség dúlta Afrika, a két alsón az aknamezőkkel tűzdelt Kambodzsa és a természeti katasztrófáktól szenvedő Indonézia.

(Készítette a TBWA/MAP Paris. via Osocio)

Nem csak az SNS (Szlovák Nemzeti Párt) fórumozói szeretnék újrarajzolni a közép-európai határokat, de az SNL (Saturday Night Live) díszletmunkásai is. Szlovákok biztos nincsenek köztük, mert északi szomszédunkat egy kis téglalappá zsugorították, déli részét nekünk, egy nyugati szeletét pedig a cseheknek ítélve. Amint Seth Meyers füle mellett látható, Szlavóniát szintén visszakaptuk tőlük, a Vajdaság azonban valahogy Romániához került. Horvátország maradéka Szlovéniával egyesült, Montenegró pedig Albániával.

Az 1920-as években a reklámok stílusa átalakult. Addig főleg a termékek hasznosságát és tartósságát emelték ki, azt, hogy miért lehet rájuk szüksége a vásárlónak; onnantól kezdve szimbolikus jelentéseik kerültek előtérbe, s az emberek olyan tárgyakra is pénzt kezdtek költeni, amikre nem volt szükségük, de akarták őket. A változás hátterében Sigmund Freud unokaöccse, Edward Bernays tömegpszichológiai fegyverkészlete állt.

Hogy milyen félelmetesen sikeresek voltak az új módszerek, arról most Edward Jay Epstein Have You Ever Tried to Sell a Diamond? c. (1982-es) cikkének első feléből fogunk meggyőződni.

*

A 19. században a gyémánt még valóban ritkaság volt: egy évben csak pár kilónyi került elő Indiából vagy Brazíliából. 1870 körül aztán felfedezték az Oranje folyó menti bányákat Dél-Afrikában, ahonnan tonnányi mennyiséget termelhettek ki évente. Hogy a gyémánt árát a készletek ugrásszerű növekedése után is magasan tarthassák, a dél-afrikai bányákba befektető brit üzletemberek 1888-ban létrehozták a De Beers Consolidated Mines vállalatot, amely a kitermelés, kereskedelem és értékesítés minden mozzanatát felügyelte.

Az 1930-as években a vállalat elnökének, Ernest Oppenheimernek újabb és újabb bányákat kellett bezárnia, hogy fenntartsa a gyémánt ritkaságának és értékességének látszatát. Akkoriban a kövek kizárólag a felső tízezer tagjait ékesítették, a középosztálybeliek közül még azok sem vásároltak értékes ékszereket, akik egyébként megengedhették volna maguknak. Oppenheimer bővíteni akarta vásárlói körét, így 1938 szeptemberében felkérte az N. W. Ayer amerikai reklámügynökséget egy kampány kidolgozására.

1941-ben a De Beersnek írt jelentésük a feladat nehézségét és újszerűségét kiemelve büszkélkedik az akkor már érezhető sikerrel: „Nem egy adott terméket kellett eladni, nem egy márkanevet kellet rögzíteni a köztudatban – hanem egy eszmét: a gyémánt érzelmi értékének eszméjét.” A középpontban az eljegyzési gyűrű évszázados hagyományának újraírása állt. Mint 1947-es stratégiai tervükben olvasható, a cél „a gyémánt eljegyzési gyűrű mint tradíció megerősítése” és „pszichológiai szükségletté tétele”. A magazinok lapjain, a mozik vásznain, a középiskolák folyosóin – a fiatalok gyémántok képeibe futottak. Az 1950-es évek végén írt jelentés már a tömegpszichológiai hadművelet befejeződéséről ad számot: „A gyémánt gyűrű az új generáció gyakorlatilag minden tagja számára az eljegyzés nélkülözhetetlen kellékévé vált.”

Az 1960-as években a J. Walter Thompson reklámügynökség segítségével más országokra is kiterjesztették a kampányt. Japánban 1967-től másfél évtized alatt évi egymilliárd dolláros piacot hoztak létre (a második legnagyobbat az USA után), a hirdetésekben a hagyományos japánnal szembeállított modern nyugati életmódra helyezve a hangsúlyt. Németországban és Brazíliában már nem jártak ilyen sikerrel – még szerencse, hogy a hatvanas évek elejétől az amerikaiak kénytelenek voltak még több gyémántot venni, mert az N. W. Ayer kitalálta, hogy a kerek házassági évfordulókra is az az egyetlen elfogadható ajándék. Aztán hamarosan komolyabb feladatuk is akadt.

A szovjetek gazdag bányákra bukkantak Szibériában. Belátták, hogy ha elkezdik ész nélkül eladni a gyémántjaikat, azok egyre értéktelenebbek lesznek, és a gondosan felépített piac összeomlik, úgyhogy elfogadták a De Beers ajánlatát és a kartell felügyelhette az ő készleteiket is. (Nem csak a Fasizmussal jegyes tehát a Tőke.) Komoly gondot jelentett azonban, hogy a szovjet bányákból különösen kicsi (fél karátos) kövek kerültek elő, ráadásul a vártnál nagyobb mennyiségben. Az N. W. Ayernek változtatnia kellett a hirdetéseken: a vőlegény státusának és érzelmi elkötelezettségének többé nem a gyémánt nagysága volt a mértéke, a hirdetésekből kiokosodott menyasszonyok sokkal nagyobb figyelmet fordítottak a kő minőségére, színére és metszésére.

Gazdag embert azonban az aranyág is húzza: a hetvenes évek közepére a kis gyémántok reklámozása túl sikeresnek bizonyult, a nagy köveket egyre inkább hivalkodónak tekintették – a vásárlói elméket ismét finomhangolni kellett. A kis kövek hirdetéseit nem fogták vissza túlságosan, hiszen a szovjetek szállítmányait továbbra is el kellett adni, de a több kis gyémántból állók helyett ismét az egy nagy gyémántot hordozó ékszerek léptek előtérbe.

Az 1939-es 23 milliósról az amerikai piac negyven év alatt 2,1 milliárdosra nőtt, a reklámra fordított költségek 200 ezerről 10 millióra emelkedtek.

*

A cikk szintén érdekes másik fele arról szól, hogyan akadályozza meg a De Beers, hogy az egyszeri gyémánttulajdonos tisztességes áron megszabaduljon a köveitől – kb. 500 millió karátnyi gyémánt van magántulajdonban, ami az éves termelés több mint ötvenszerese, már az is éreztetné a hatását, ha csak egy töredéke kerülne vissza a piacra. Szó esik még a befektetési célból vásárolt gyémántokról, valamint arról is, hogyan védte ki a De Beers az izraeli kereskedők által felhalmozott készletek jelentette veszélyt, és milyen más problémákkal kell szembenézniük a nyolcvanas évek elején.

(pic by Swamibu @ flickr)

Assagai – Hey Jude

Az Assagai dél-afrikai zenészekből álló, rövid életű afro-rock zenekar volt. A hetvenes évek elején két albumuk jelent meg az Egyesült Királyságban, ez a szám az elsőn hallható. Igazi feldolgozás: nem csak a szöveget, de a zenét is egy másik nyelvre fordítják le. – Apropó fordítás – az assegai vagy assagai szó jelentése «lándzsa, gerely».

Assagai – Assagai (1971)

*

(Közvetlen link az mp3 fájlra – amíg rá nem jövök, mi bántja az Audio Player plugint.) Vagy inkább: Taragana’s Del.icio.us mp3 Player WordPress Plugin „It is future-proof.” :)

Időről időre – leginkább amikor az Egyesült Államok a fejlődő világ valamely szegletét bombázza – felbukkan a hírekben egy indiai-óceáni sziget, Diego Garcia neve. A következő történetből megtudjuk, hogyan fészkelhették be magukatt az USA sötét vasmadarai a fehér homokkal szegett zátonyra, és közben megcsodáljuk a gyarmati korszak előbukkanó roncsait a demokrácia apályakor.

…And Found

A Chagos-szigeteket és legnagyobb tagjukat, Diego Garciát a portugálok térképezték fel a 16. század elején, de az apró atollokat haszontalannak ítélték. Végül a délnyugatra lévő Mauritiust 1715-ben birtokba vevő franciák terjeszkedtek errefelé, kókuszültetvényeket létesítettek, és művelésükre rabszolgákat telepítettek át Mozambikból és Madagaszkárról. A napóleoni háborúkat lezáró békeszerződés a Brit Birodalomnak juttatta a Chagos-szigeteket (és a tőlük nyugatra lévő Seychelle-szigeteket, valamint Mauritiust). A britek hamarosan tovább növelték az itt dolgozók számát Indiából hozott szerződéses munkásokkal. Az általuk előállított kókuszolaj akkoriban lámpaolajként keresett termék volt, és a szigetek lakói – ha szűkösen is – még a 20. században is meg tudtak élni az ültetvényekből: a kopra (a kókusz szárított belseje) kiváló lóeledel, a kisajtolt olajat pedig az élelmiszer- és a kozmetikai ipar is használni kezdte; a chagosiak ráadásul guanót is elkezdtek exportálni, így az 1950-60-as évekre a szigetek parányi gazdasága fellendülőben volt, kis segítséggel még tovább fejlődhetett volna, a britek fontolgatták is a turistáknak kínálkozó lehetőségeket – ám ekkor, sok ezer kilométerre a kék-fehér-zöld partoktól, jólöltözött emberek beszélgetni kezdtek.

The Greater Good

- Szükségünk lenne egy szigetre valahol az Indiai-óceánon – mondták az egyenruhás emberek Amerikából –, amiről felszállhatnának a gépeink, hogy bombákat dobjanak le a Szovjetunióra, a Közel-Keletre, Kínára vagy Indiára. – Minő véletlen – válaszolták a fekete öltönyös emberek Britanniából –, nekünk épp vannak ilyen szigeteink; tessék körülnézni közöttük.

Először a Seychelle-szigetekhez tartozó, lakatlan Aldabra-atollt szemelték ki. A döntés azonban valahogy a Royal Society tagjainak fülébe jutott, akik a Smithsonian Intézettel együtt tiltakozásuknak adtak hangot, az atollon ugyanis aldabrai óriásteknősök és más veszélyeztetett fajok éltek és – a humánus tudósoknak köszönhetően – élnek ma is, azóta még a világörökség részéve is nyilvánított lakhelyükön.

Diego Garcián nem voltak értékes állatfajok, ha azt a kétezer fős emberpopulációt nem számítjuk, ami a francia-kreol egy önálló változatát beszélte, halászattal és növénytermesztéssel foglalkozott vagy épp épített valamit: iskolát, templomot, kórházat. A Foreign Office (FO), a brit külügyminisztérium pedig gondoskodott róla, hogy ne vetessenek számba: egyszerűen eltüntette őket a világ szeme elől, azt állítva, hogy nem állandó lakosok, csak ideiglenesen odatelepített munkások Mauritiusról.

1964-ben megkezdődtek a tárgyalások Mauritius függetlenségéről. Bár az ENSZ 1514-es határozata szerint az egykori gyarmattartók által a gyarmatokon élőknek juttatandó önrendelkezési jog semmilyen feltételhez nem köthető, Anthony Greenwood (a gyarmati ügyekért felelős államtitkár) hárommillió fontért és fontos exporttermékének, a cukornak biztosított piaci előnyért megvette Mauritiustól a közigazgatásilag hozzá tartozó Chagos-szigeteket. A szigetekből 1965. november 8-án új gyarmatot hoztak létre, Brit Indiai-óceáni Terület néven. Mivel az ENSZ fent említett határozata elfogadhatatlannak minősíti egy ország területi egységének megbontását a gyarmatok felszámolása során, a szervezet 2066-os számú határozatában elítélte a briteket az eljárás miatt.

Az FO még júliusban utasította a brit ENSZ-nagykövetet, F. D. W. Brownt, mit válaszoljon a várható vádakra: a Chagos-szigetek „lakatlanok voltak, amikor az Egyesült Királyság kormánya szert tett rájuk”. November 16-án valóban ez a hazugság hangzott el a közgyűlés előtt, azzal együtt, hogy a lakosok „mauritiusi és seychelle-szigeteki munkások”, és hogy a mauritiusi terület kettéosztása „az érintettek választott képviselőivel együtt került kidolgozásra”.

1966 decemberében Lord Chalfont külügyminiszter aláírta a szerződést az amerikaiakkal Diego Garcia 50+20 évre szóló bérletéről. A szerződés nem nevez meg bérleti díjat, de a USA Szenátusa 1975-ben kiderítette, hogy a brit kormány 14 millió dolláros kedvezményt kapott a Polaris atomtengeralattjáró árából (a szükséges szenátusi beleegyezés nélkül).

Stranger in a Strange Land

A lakosság eltávolítása, az esetleges összeütközések elkerülése érdekében, az amerikai fél kérése volt, s „gyakorlatilag a megegyezés egyik feltétele az 1965-ös tárgyalások során”. A brit hivatalnokok válogatott módszerekkel láttak feladatukhoz. Beszüntették az ültetvények működtetéséhez és fejlesztéséhez szükséges anyagi támogatást; csökkentették az élelmiszerszállítmányokat. Azokat, akik valamilyen ügyüket intézve, vagy a rájuk váró földterület és munkalehetőség ígéretének bedőlve Mauritiusra utaztak, a hatóságok nem engedték visszatérni. A megfogyatkozott lakosság körében azt kezdték terjeszteni, hogy a szigetet bombázni fogják, s talán nem bízva a szavak elrettentő erejében, bemutatót is tartottak, mi történne az itt élőkkel:

Diego Garcia több mint két évszázad után, 1971-ben vált ismét lakatlanná, Salomen és Peros Banhos szigetei két évvel később. Diego Garciáról az utolsó száznyolcvan embert a Nordvaer teherszállító hajón telepítették ki, október 15-én. „A férfiakat a hajóhídra terelték, itt álltak vagy guggoltak a viharban; a nők és gyerekek a raktérben aludtak a trágyaszállítmány – madárszar – tetején. Az emberek hányással hasmenéssel küzdöttek; két nő elvetélt.” – írja le a körülményeket John Pilger. A deportáltak előbb egy seychelle-szigeteki börtönbe kerültek, majd Mauritius fővárosa, Port Louis peremére, ahol már ott élő társaikkal együtt rettenetes körülmények között szállásolták el őket. Cassis és Roche Bois mocskos nyomornegyedeiben éhínség és betegségek szedték áldozataikat, sokan önkezükkel vetettek véget életüknek. A túlnépesedett Mauritiuson akkoriban a helyieknek sem jutott elég munka, a betelepítetteknek esélyük sem volt felkapaszkodni a mélyszegénységből (egy 1980-as évek elején végzett felmérés 40 százalékos munkanélküliséget talált, a legfrissebb adat 70 százalék). Az FO mindezzel tisztában volt, A. R. G. Prossernek a hetvenes évek közepén készített részletes jelentéséből.

Homecoming

1974-ben a brit és amerikai sajtó végre felfigyelt a történtekre. Prosser jelentése és a nyilvánosság hatására 1978-ban (öt év késéssel) a brit kormány jelentéktelen összeget, 650 ezer font kompenzációt fizetett a kétezer kitelepítettnek. 1981-ben több száz chagosi nő tüntetett a brit főbiztosság (nagykövetség) előtt Port Louis-ban, többen három hetes éhségsztrájkot tartottak. 1982. március 27-én a legszegényebbek elfogadtak egy 4 millió fontos végkielégítést, s lemondtak további követeléseikről (mindenek előtt a lakhelyükre való visszatérésről), pontosan ugyanúgy, ahogy Indiából érkezett elődeik mondtak le a maguk jogairól: az írni-olvasni nem tudó, angolul nem beszélő chagosiak az ujjlenyomatukkal „írták alá” a szerződést, amelynek pontos tartalmáról a britek nem tájékoztatták őket. A kifizetéseket intéző, a mauritiusi kormány által felállított alap nem járt el kellő körültekintéssel: a pénz nagy része a chagosiakat becsapó hitelezők és ingatlanügynökök kezére került.

Az 1990-es években a Foreign Office tevékenységét felfedő dokumentumok kerültek elő az irattárakból. Kiderült, hogy a chagosiak eltüntetésének terve a legmagasabb köröktől nyert jóváhagyást. 1965. november 5-én és 8-án a már említett Anthony Greenwood két feljegyzést írt Harold Wilson miniszterelnöknek az ezer fős lakosság által jelentett problémáról, kérve, hogy minél előbb fogadtassa el a királynővel a Brit Indiai-óceáni Terület megalakítását, hogy az ENSZ közgyűlést kész tények elé állíthassák. Az új gyarmat létrehozása nem parlamenti döntéssel, hanem a brit jogrendszer egy középkori maradványának segítségével történt: az ún. order-in-council lényege, hogy az uralkodó tanácsadó testületének (Privy Council) elnöke a kormány által megfogalmazott határozatokat felolvassa az uralkodónak, aki szóbeli beleegyezését adja, s ezzel azok törvényerőre emelkednek. Az FO tervéről (hogy letagadják a Chagos-szigetekiek bennszülött voltát) Wilson 1968. július 25-én kapott részletes javaslatot Michael Stewart külügyminisztertől, melyet 1969. április 26-án elfogadott.

A bizonyítékok előkerülése után, 1998-ban a közösség egy fiatalabb tagja, Olivier Bancoult egy londoni ügyvéd, Richard Gifford segítségével beperelte a brit kormányt. 2000. november 3-án a High Court egyhangúlag törvénytelennek mondta ki a chagosiak kitelepítését, nem utolsó sorban a Magna Cartára hivatkozva, mely megtiltja a birodalomból való száműzetést megfelelő eljárás nélkül (Mauritius 1968-tól már független állam volt). Bár Robin Cook külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy a kormány elfogadja a döntést, és visszaengedi a chagosiakat a szigetekre, Diego Garciát kivéve, nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiak senkit sem akarnak látni egyik legfontosabb külföldi katonai létesítményük környékén, különösen 2001. szeptember 11. után. 2004. június 10-én tehát II. Erzsébet két újabb order-in-councilt fogadott el, megtiltva a chagos-szigetekiek visszatérését. 2006. május 11-én a High Court a határozatokat törvénytelennek mondta ki. A kormány fellebbezését a Court of Appeal 2007. május 23-án elutasította, a következő és egyben utolsó lépés a Lordok Házához való fellebbezés lesz. (frissítés/081022 Chagos islanders lose battle to return)

2006. április elején száz chagosi a brit és amerikai kormányok engedélyével egy-egy napos látogatást tehetett Diego Garcia, Peros Banhos és Salomon szigetein.

Források

John Pilger: Stealing a Nation (2004), mely elnyerte a Royal Television Society legjobb brit dokumentumfilmnek járó díját. Ennek alapján készült Freedom Next Time c. könyvének első fejezete, melynek rövidített változata elolvasható a weblapján. Mark Curtis The depopulation of the Chagos Islands, 1965-73, sok idézettel az archívumokból előkerült dokumentumokból. Diego Garcia: «All we want are our fundamental rights», Sean Carey riportja a New Africanban. Paradicsomi polémiák az Indiai-óceánon, Népszabadság, 2002. augusztus.

Paul Collier professzor, az Oxfordi Egyetem afrikai gazdaságokat tanulmányozó központjának vezetője két részre osztja az emberiséget. Ötmilliárdnyian olyan országokban élünk, amelyet között – és amelyeken belül – ugyan hatalmas anyagi különbségek vannak, de a gazdaságuk hosszú távon növekedési pályán fut. Ötvennyolc ország összesen egymilliárd lakosa azonban kilátástalanul stagnáló gazdaságok foglya, melyekben nem csak alacsony az egy főre jutó jövedelem, de a növelésére fordított erőfeszítések (ha vannak egyáltalán) mind akadályokba ütköznek. Tavaly megjelent könyve, The Bottom Billion (szó szerint «az alsó milliárd») sok méltatója szerint a legátgondoltabb helyzetkép a főként Fekete-Afrikát (valamint Közép-Ázsiát, s pár e régiókon kívüli országot*) sújtó problémákról, és megfontolandó cselekvési terv a Nyugat számára. A WorldChanging és a Foreign Affairs hosszú ismertetőit foglaljuk össze.

Collier négy „fejlődési csapdát” nevez meg. (Akárcsak Jeffrey Sachs – The End of Poverty –, más fókusszal: alultápláltság, betegségek, rossz infrastruktúra és magas születési arány.)

Bár a Nyugat szeret ideológiai magyarázatokat kreálni, a fegyveres konfliktusok hátterében legtöbbször csak a természeti erőforrások feletti ellenőrzés áll. A vizsgált országokban egy polgárháborús időszak átlag hat évig tart, a növekedést 2,3 százalékkal veti vissza, és 64 mrd dollár kárt okoz. Persze, különösen Közép-Afrikában a harcok nem ismernek határokat, így az, hogy egy államnak épp nincsen „saját” polgárháborúja, nem jelent semmit.

A fegyveres megmozdulások számának növeléséhez hozzájárul, hogy Afrikában általában túlságosan könnyű megbuktatni egy kormányt. Talán nem mindenki érti, mi is ezzel a probléma, úgyhogy lássuk pontosan mennyire is könnyű: Laurent Kabila, saját állítása szerint, tízezer dollárral és egy műholdas telefonnal vonult be Zairébe (1996-97) – a pénz elég volt egy kisebb hadsereg működtetésére, a telefon pedig azért kellett, hogy az ellenőrzése alá került területek erőforrásait kitermelő cégekkel tárgyaljon.

A fejlődés útjában álló második akadály – meglepő módon – épp a természeti erőforrásokban való gazdagság. Nigéria épp most próbál kilábalni a közgazdászok által holland betegségnek nevezett helyzetből: az olaj exportjából származó bevételek miatt nemzeti valutájuk felértékelődött, ezért a többi termékük versenyképtelenné vált a nemzetközi és a hazai piacon, az olajhoz nem kapcsolódó iparágak és a mezőgazdaság elkezdett leépülni. (Hasonló helyzetet idézhet elő az egy országba nagy mennyiségben áramló segély is.)

A kiapadhatatlannak tűnő bevételi forrás nemcsak a gazdaság, de a politika képét is átszabja: a politikusoknak nem érdeke a társadalmi biztonság megteremtése, hiszen a kezükön átfolyó pénz nem a polgárok adóiból érkezik. Kiforrott demokratikus intézményrendszer (checks and balances) híján a pénz nem hagyja el a politikai-gazdasági elit korrupciós hálóját. (Pl. Csádban a vidéki orvosi rendelőknek szánt támogatás 1%-a jutott el a címzettekhez.)

Nálunk a rossz szomszédság a kettős adózás miatt volt átok a hódoltság idején – Afrikában a külföldi piacoktól való elzártság (és persze a már említett átszivárgó fegyveres konfliktusok) miatt az. A tengertől elzárt országok kereskedelme és kommunikációja szomszédaik infrastruktúrájára van utalva. A probléma természetesen közös megegyezéssel kezelhető lenne, ám ha egy kormány saját országában sem képes alapvető szolgáltatások megszervezésére, egy másik kormány döntéseinek befolyásolása bőven meghaladja a képességeit. A földrajzi adottságaik miatt is működésképtelen államok léte a gyarmatosítás idején kialakított határoknak köszönhető.

Collier szerint a rossz kormányzat nem feltétlenül vezet összeomláshoz: Banglades – amelynek kormánya valamikor Csádéval egyetemben a legkorruptabb volt – képes volt gazdasága fejlesztésére, mert jelentős munkaerővel és kikötőkkel is rendelkezett. Kisebb népességű és a kontinens belsejébe zárt országokban azonban a kormánynak komoly szerepet kellene vállalnia a gazdaság élénkítésében.

*

Hogyan segíthetnek a legszegényebbeken a tehetősebb országok? A Collier által felvázolt négypontos megoldási javaslat sok mindenre kiterjed, ám hatékonyságáról neki magának is kétségei vannak.

(1) A polgárháborúk utáni újjáépítésben és az infrastruktúra fejlesztésében nyújtott segítség (nem csak pénzbeli, lásd a Mérnökök Határok Nélkül példáját). Ha belegondolunk, hogy egyes államokban nemcsak egy valaha működő gazdaság újrabeindításáról van szó, hanem majdnem a nulláról kell kezdeni, láthatjuk, hogy ez több évtizedes elkötelezettség.

(2) A legszegényebb országokkal szembei elvárásokat meghatározó, és a velük való együttműködést szabályozó nemzetközi egyezmények, különösen a természeti erőforrások, a demokrácia, a költségvetés átláthatósága, a konfliktusok utáni politikai rendezés és a nemzetközi befektetések témakörében.

(3) Az olcsó ázsiai termékekkel és munkaerővel szembeni versenyképesség biztosítása. (Persze ezekre az intézkedésekre az ázsiai gazdaságoknak is meglenne a maguk válasza.)

(4) Korlátozott és körültekintő katonai beavatkozások az EU erőivel, az Afrikai Unió irányítása alatt.

*

Collier TED-előadása még nincs fenn, de itt egy összefoglaló róla; a weblapján pedig jópár tanulmánya elérhető, ha valaki épp ilyesmit olvasna a hétvégén.

* Bolívia, Haiti, Jemen, Kambodzsa, Laosz, Mianmar

(pic by Simon Whitaker @ flickr)

Képzeljük magunk elé Bagdadot, a mesésen gazdag kereskedővárost, teve- és hajókaravánok egykori találkozási helyét, nyüzsgő piacával, könnyű fátylakat és nehéz illatszereket viselő táncosnőivel. Minareteket és pálmafákat azonban ne képzeljünk, ez a Bagdad ugyanis nem a Tigris partján, hanem a Rio Grande torkolatánál feküdt.

Az 1848-ban alapított jelentéktelen mexikói városkára az északi szomszéd polgárháborúja idején mosolygott rá a szerencse, amikor 1861 áprilisában Lincoln elnök elrendelte a déli államok kikötőinek és tengeri kereskedelmi útjainak blokádját, hogy lehetetlenné tegye legfőbb bevételi forrásuk, a gyapot külföldre szállítását. Az egyetlen kiskapu a Rio Grande mentén nyílt: a határfolyó használatát a konfliktusban semleges Mexikó számára az Unió nem korlátozhatta. A déliek tehát gyapotjukat a texasi Brownsville-be szállították, méghozzá teveháton (az öszvéreknél hatékonyabb teherhordót pár évvel korábban, – az akkor még hadügyminiszter – Jefferson Davis javaslatára szerezték be), majd a túlparti Matamorosba csempészték, onnan pedig Bagdad kikötőjébe hajózták le.

A tengerparti porfészek hamarosan 15-20 ezres várossá nőtt, s mint az aranylázak városaiban, itt is mindenki úgy próbálta kivenni a részét a felhalmozódó vagyonból, ahogy csak tudta – tisztességes és tisztességtelen üzletekkel, na meg a kocsmák kártyaasztalainál és a bordélyok ágyain. Többségük texasi volt, rajtuk és a mexikóiakon kívül még számos európai is idesodródott, főként franciák, Miksa császár megérkezése után.

A kikötő felvirágzásának a polgárháború lezárása sem vetett véget, s ki tudja, nem feküdne-e ma egy Bagdad nevű nagyváros az USA délkeleti csücskénél, ha nem történik egy elkerülhetetlen katasztrófa. 1867. október 6-án hatalmas hurrikán söpört át a Rio Grande torkolatán, deszkákká apritva és kőtörmelékké zúzva Bagdad mintegy kétszáz épületét, valamint az amerikai oldalon vele szemközt fekvő Clarksville városát. A következő bő évtized alatt újra meg újra lecsapó hurrikánok miatt az újjáépítésre gondolni sem lehetett, az elhagyott kikötő az 1890-es évekre hordalékkal telt fel, nagyobb hajók már nem is tudták volna használni. Clarksville-nél állítólag még találni tégla- és üvegdarabokat, de a mexikói Bagdadból még ennyi sem maradt.

(Nem tudom, a város hogyan kapta a nevét. Texasban volt egy Bagdad, amit azért neveztek el így mert az egyik telepes a tennessee-i Bagdadból jött, de ennek az eredetéről megint nem találni semmit. Az USA-ban persze kismillió települést kellett elnevezni, időnként lehet, hogy csak ráböktek a térképre. Nem lehet mindenki olyan ötletes, mint Whynot (NC) vagy Monkey’s Eyebrow (KY) lakói.)

(pic by creativesam @ flickr)