Paul Collier professzor, az Oxfordi Egyetem afrikai gazdaságokat tanulmányozó központjának vezetője két részre osztja az emberiséget. Ötmilliárdnyian olyan országokban élünk, amelyet között – és amelyeken belül – ugyan hatalmas anyagi különbségek vannak, de a gazdaságuk hosszú távon növekedési pályán fut. Ötvennyolc ország összesen egymilliárd lakosa azonban kilátástalanul stagnáló gazdaságok foglya, melyekben nem csak alacsony az egy főre jutó jövedelem, de a növelésére fordított erőfeszítések (ha vannak egyáltalán) mind akadályokba ütköznek. Tavaly megjelent könyve, The Bottom Billion (szó szerint «az alsó milliárd») sok méltatója szerint a legátgondoltabb helyzetkép a főként Fekete-Afrikát (valamint Közép-Ázsiát, s pár e régiókon kívüli országot*) sújtó problémákról, és megfontolandó cselekvési terv a Nyugat számára. A WorldChanging és a Foreign Affairs hosszú ismertetőit foglaljuk össze.

Collier négy „fejlődési csapdát” nevez meg. (Akárcsak Jeffrey Sachs – The End of Poverty –, más fókusszal: alultápláltság, betegségek, rossz infrastruktúra és magas születési arány.)

ugandai gyerekekBár a Nyugat szeret ideológiai magyarázatokat kreálni, a fegyveres konfliktusok hátterében legtöbbször csak a természeti erőforrások feletti ellenőrzés áll. A vizsgált országokban egy polgárháborús időszak átlag hat évig tart, a növekedést 2,3 százalékkal veti vissza, és 64 mrd dollár kárt okoz. Persze, különösen Közép-Afrikában a harcok nem ismernek határokat, így az, hogy egy államnak épp nincsen „saját” polgárháborúja, nem jelent semmit.

A fegyveres megmozdulások számának növeléséhez hozzájárul, hogy Afrikában általában túlságosan könnyű megbuktatni egy kormányt. Talán nem mindenki érti, mi is ezzel a probléma, úgyhogy lássuk pontosan mennyire is könnyű: Laurent Kabila, saját állítása szerint, tízezer dollárral és egy műholdas telefonnal vonult be Zairébe (1996-97) – a pénz elég volt egy kisebb hadsereg működtetésére, a telefon pedig azért kellett, hogy az ellenőrzése alá került területek erőforrásait kitermelő cégekkel tárgyaljon.

A fejlődés útjában álló második akadály – meglepő módon – épp a természeti erőforrásokban való gazdagság. Nigéria épp most próbál kilábalni a közgazdászok által holland betegségnek nevezett helyzetből: az olaj exportjából származó bevételek miatt nemzeti valutájuk felértékelődött, ezért a többi termékük versenyképtelenné vált a nemzetközi és a hazai piacon, az olajhoz nem kapcsolódó iparágak és a mezőgazdaság elkezdett leépülni. (Hasonló helyzetet idézhet elő az egy országba nagy mennyiségben áramló segély is.)

A kiapadhatatlannak tűnő bevételi forrás nemcsak a gazdaság, de a politika képét is átszabja: a politikusoknak nem érdeke a társadalmi biztonság megteremtése, hiszen a kezükön átfolyó pénz nem a polgárok adóiból érkezik. Kiforrott demokratikus intézményrendszer (checks and balances) híján a pénz nem hagyja el a politikai-gazdasági elit korrupciós hálóját. (Pl. Csádban a vidéki orvosi rendelőknek szánt támogatás 1%-a jutott el a címzettekhez.)

Nálunk a rossz szomszédság a kettős adózás miatt volt átok a hódoltság idején – Afrikában a külföldi piacoktól való elzártság (és persze a már említett átszivárgó fegyveres konfliktusok) miatt az. A tengertől elzárt országok kereskedelme és kommunikációja szomszédaik infrastruktúrájára van utalva. A probléma természetesen közös megegyezéssel kezelhető lenne, ám ha egy kormány saját országában sem képes alapvető szolgáltatások megszervezésére, egy másik kormány döntéseinek befolyásolása bőven meghaladja a képességeit. A földrajzi adottságaik miatt is működésképtelen államok léte a gyarmatosítás idején kialakított határoknak köszönhető.

Collier szerint a rossz kormányzat nem feltétlenül vezet összeomláshoz: Banglades – amelynek kormánya valamikor Csádéval egyetemben a legkorruptabb volt – képes volt gazdasága fejlesztésére, mert jelentős munkaerővel és kikötőkkel is rendelkezett. Kisebb népességű és a kontinens belsejébe zárt országokban azonban a kormánynak komoly szerepet kellene vállalnia a gazdaság élénkítésében.

*

Hogyan segíthetnek a legszegényebbeken a tehetősebb országok? A Collier által felvázolt négypontos megoldási javaslat sok mindenre kiterjed, ám hatékonyságáról neki magának is kétségei vannak.

(1) A polgárháborúk utáni újjáépítésben és az infrastruktúra fejlesztésében nyújtott segítség (nem csak pénzbeli, lásd a Mérnökök Határok Nélkül példáját). Ha belegondolunk, hogy egyes államokban nemcsak egy valaha működő gazdaság újrabeindításáról van szó, hanem majdnem a nulláról kell kezdeni, láthatjuk, hogy ez több évtizedes elkötelezettség.

(2) A legszegényebb országokkal szembei elvárásokat meghatározó, és a velük való együttműködést szabályozó nemzetközi egyezmények, különösen a természeti erőforrások, a demokrácia, a költségvetés átláthatósága, a konfliktusok utáni politikai rendezés és a nemzetközi befektetések témakörében.

(3) Az olcsó ázsiai termékekkel és munkaerővel szembeni versenyképesség biztosítása. (Persze ezekre az intézkedésekre az ázsiai gazdaságoknak is meglenne a maguk válasza.)

(4) Korlátozott és körültekintő katonai beavatkozások az EU erőivel, az Afrikai Unió irányítása alatt.

*

Collier TED-előadása még nincs fenn, de itt egy összefoglaló róla; a weblapján pedig jópár tanulmánya elérhető, ha valaki épp ilyesmit olvasna a hétvégén.

* Bolívia, Haiti, Jemen, Kambodzsa, Laosz, Mianmar

(pic by Simon Whitaker @ flickr)