madzag

Attól fél, hogy kirabolják, amíg ön az igazak álmát alussza? Önnek a FakeTV-re van szüksége. A FakeTV olyan különleges fényforrás, amely a televízió képernyőjének változó erejű és színű villódzásait imitálja, s így azt a látszatot kelti, hogy ön álmatlanul ül készüléke előtt, nézi a szaxofonost, a végtelenített hirdetéseket, vagy épp Jézust várja.

Ha ön most vásárol termékünkből, féláron előrendelheti a következő generációs FakeTV-t, amely zörejekkel kísért, továbbfejlesztett fényhatásaival még nagyobb hűséggel adja vissza egy igazi televíziós készülék érzetét. Tesztjeink azt mutatják, hogy a FakeTV ugyanúgy stimulálja az agyat, mint egy valódi televízió. Miért költene hát vagyonokat egy sok helyet foglaló nagyképernyős tévére, amikor a FakeTV-vel is elérheti a kívánt hatást?

Most minden megrendelt FakeTV-hez gyógyszeradagoló dobozt adunk ajándékba.

A korábbi bejegyzésben szereplő, Brazília Rondonia tartományában élő suruik szomszédainak, a Cinta Larga törzsnek a területén jelentős gyémántkészlet található. De ne gondoljuk, hogy megütötték a főnyereményt: a környéken már az 1960-as évektől jelen lévő, és 1999-től tömegesen érkező bányászokkal együtt jött az alkohol, a drogok, a betegségek és a nők elleni erőszak; az üzleteléshez nem értő, de az idegeneken gyorsan meggazdagodni vágyó törzsfőnökök pedig kifizethetetlen tartozásokat halmoztak fel. A hangulat 2004-ben érte el a forráspontot, amikor a törzs tagjai megöltek huszonkilenc engedély nélkül dolgozó bányászt. Részletes sztori a PBS Frontline riportfilmjének oldalán.

A Cinta Larga törzs tagjai által látott egyik első fehérember nem más volt, mint az Egyesült Államok ex-elnöke, Teddy Roosevelt, aki 1913-14-ben vezetett expedíciót a még feltáratlan területen. Részlet egy az utazásról szóló könyvből (Candice Millard: The River of Doubt: Theodore Roosevelt’s Darkest Journey):

Ha az indiánok mégis a támadás mellett döntöttek volna, Roosevelt életrajza igen különös részlettel bővül: ő lett volna az első amerikai elnök, aki kannibálok gyomrában végzi, a Cinta Largák ugyanis rituálisan elfogyasztották harcban megölt ellenségeiket.

*

Egy vidámabb kép bennszülöttekről: a Weather Report 1976-os Black Market c. albumának borítója, ez az első lemezük, amin Jaco Pastorius is játszik.

*

A Rolling Stone egy egész interjút készített Roger Watersszel a felfújható disznókról. [via]

*

A Telegraph nyilván az új Indiana Jones-film miatt ír a karakter egyik ihletőjéről, Otto Rahnról. Az archeológus kalandosnak nem nevezhető megpróbáltatásai 1933-ban kezdődtek, amikor egy feladó nélküli táviratban ezer birodalmi márkát kínáltak neki könyve (Keresztes hadjárat a Grálért) folytatásának megírásáért.

Rahn tehát kénytelen volt belépni az SS-be, és immár Himmler védnöksége alatt folytatni a kutatásait, melyek egyetlen eredménye az újabb könyv lett. Himmlernek ez is nagyon tetszett, de Rahn minél többet írt arról, hogyan lehetne megtalálni a Grált, annál feltűnőbb volt, hogy mégsem képes rá. Ahogy az SS-főnök türelme fogyott, úgy váltak egyre veszélyesebbé Rahn náciellenes kijelentései és homoszexuális kapcsolatai. 1937-ben három hónap őrszolgálatot kellett letöltenie a dachaui táborban, ami csak tovább mélyítette „országa felett érzett bánatát”. Rahn megpróbált kilépni az SS-ből, Himmler látszólag elfogadta, de valószínűleg lépéseket tett az eltüntetésére. Az epilógus részletei nem világosak: 1939 márciusában Rahn felmászott egy tiroli hegycsúcsra, és halálra fagyott (esetleg mérget is bevett, túlélési ösztöne eltompítására). Az öngyilkosságot talán az SS rendezte meg Arnold Fanck magashegyi filmjeinek díszletei között, és – mint minden ilyen történetben – arról is vannak spekulációk, hogy Rahn nem halt meg.

*

Be-docu-bop. Herman Leonard képei jazz-zenészekről és énekesekről.

Persze, valaha egész Amazónia egyetlen nagy zöld sziget volt, mostanra azonban nagy része elsárgult az irtások nyomán. A megmaradt foltok lakói azonban nem hagyják, hogy lekerüljenek a térképről.

A letarolt területek nagysága az elmúlt három évben folyamatosan csökkent, az év elején készített műholdfelvételek azonban ismét növekedést mutattak. A brazil kormány akciót szervezett az illegális irtások ellen, melynek során 15 500 tonnányi faanyagot foglaltak le, és pár hónap alatt 80 százalékkal vetették vissza az erdők eltüntetésének ütemét (amibe beszámítandó, hogy a december és június közötti esős időszakban egyébként is jelentősen csökken a fakitermelés).

Ám ne gondoljuk, hogy a brazil politika foggal-körömmel küzd a dzsungelért. Marina Silva környezetvédelmi miniszter múlt heti lemondása jelzi, hogy az ország fejlesztéséhez a természeti erőforrásokat feláldozni kész és az azokat megőrizni akaró táborok közül épp az előbbi jött lendületbe. A fordulópont talán 2007 elején volt, amikor ismét előkerültek két vízerőmű építésének a tervei. A Xingu folyóra tervezett Belo Monte-gát az Amazon Watch szerint a világ egyik legkevésbé hatékony erőműve lesz: a megfelelő vízmennyiség biztosításához a felső szakaszokon több kisebb gátat is építeni kell, ezek nélkül a száraz hónapokban a Belo Monte nem tudna áramot termelni. A Madeira folyó gátrendszere a perui és bolíviai határ közelében épülne, s amellett, hogy új kereskedelmi útvonalat nyitna az országok között, az is elképzelhető, hogy komoly árvizeket okozna Bolíviában.

Mi magunk is jól tudjuk, hogy vízerőművet építeni nem nagy mulatság, a nagyjából érintetlen esőerdő közepén aztán a legkevésbé az: az erdőterületet nem csak a felduzzasztott folyók csökkentik, hanem az odavezető utak és elektromos vezetékek által vágott csíkok is. A kimozdított lakosság (a Belo Monte-gát miatt állítólag 15 ezer fő) jó része valószínűleg a számukra idegen városok felé indul; a munkások (a Madeira folyóhoz valószínűleg 20 ezer) és a hozzájuk csapódó szolgáltató ipari tömegek az építkezés által közvetlenül nem érintett területek képét is átformálják.

Egy kisebb léptékű, ösvényről ösvényre folyó küzdelem is zajlik azokban az indián rezervátumokban, amik közül sok az utolsó érintetlen erdőfoltot foglalja magában egy-egy környéken. A Smithsonian Magazine tavaly márciusi cikke [via] a surui törzsről szól, amely antropológusok segítségével szó szerint rárajzolja magát Brazília térképére. A 21. század elérhető infotechnológiájával a világ térképen való elrendezése megszűnt az európai felfedezők és utódaik kiváltsága lenni: ami számukra korábban szürke folt volt, ahol talán csak a missziókat ábrázolták, most a suruik kulturális, vallási vagy történeti szempontból jelentős helyeivel telik meg. Identitásuk erősítése mellett az adatgyűjtés a fakitermelés gazdasági alternatíváit is feltárja: gyümölcstermesztés, gyógyhatású olajak kinyerése, bútorok és más fatárgyak készítése – elég szűkös választék. Nem csoda, hogy sok vezető a cégekkel való alkut választja, hol önszántából, hol kényszer hatására:

1988 óta Brazília területének 12,5 százaléka indián törzsek irányítása alatt álló rezervátum. A suruik az Északkelet-Bolíviával határos Rondonia tartományban élnek, amint ezen a műholdképen látható, irtásoktól ostromolva.

Pár évvel ezelőtt, a guyanai-brazil határ közelében Pauline Melville író az égő aljnövényzet füstjét és a hőségtől kiszáradt földek porát lélegezve botorkált a rokonai háza felé az iskolából, ahol tanított. – Holnap inkább viszek valami harapnivalót, hogy ne kelljen visszajönnöm ebédelni ebben a hőségben – mondta az unokatestvérének, amikor végre visszaért. – Hogy mondják a harapnivalót wapisiana nyelven? – Ugyanúgy, mint a hazugot – mondta Colette, az unokatestvére felesége –, mert becsapja a gyomrodat, elhiteti vele, hogy rendes ételt kapott.

Pauline-t lenyűgözte ősei eltűnőfélben lévő nyelve, s úgy döntött, összegyűjti, ami még megmaradt belőle. Adatközlői főleg rokonai és azok ismerősei voltak, fő munkatársa pedig Colette. Angliában talált ingyen dolgozó könyvtervezőt és nyomdászt, a kiadója pedig szintén fizetség nélkül hajlandó volt ötszáz példányt elkészíteni a kétezer szavas szótárból. Mivel az óceánon innen úgysem érdekelt volna senkit, és mivel a fő cél úgyis a beszélők öntudatának erősítése volt, a könyvek Georgetownba repültek, majd a déli határvidékre buszoztak (szintén ingyen, köszönhetően egy brit légitársaságnak és egy guyanai sofőrnek).

Pauline nekilátott, hogy szétossza a szótárakat a wapisianák falvaiban. Talán ha kevésbé lelkes, már korábban rájön, hogy ez abszurd vállalkozás – így a felismerés a terepen érte:

További akadályt jelentett, hogy a helyiek a katolikus egyház szellemi gyarmatain élnek:

A történet szomorkás véget ér: készítőjük a megmaradt szótárakat egy megáradt patak partján látja utoljára, ahol pár napig esőtől és rovaroktól szenvednek, mielőtt társai megmentik őket.

(via 3quarksdaily)

Ha a képen látható faragvány a kezünkbe kerülne egy aukciós ház raktárában, valószínűleg absztrakt szobrocskának vélnénk, és unottan tolnánk arrébb, vagy épp helyet keresnénk neki a kabátunk alatt, hogy kicsempésszük – attól függően, hogy állunk az ilyesféle művészettel. Talán elgondolkodnánk rajta, mit ábrázolhat, de olyan messzire nem jutnánk, amilyen messzire a megfejtéshez jutni kell: a pár évszázaddal ezelőtti Grönlandra; a számunkra jelentéstelen tárgyat ugyanis az ammassalik népcsoport tagjai a sziget keleti partjának térképeként használták.

Az északi sarkkör mentén lakókról már az első utazók is feljegyezték, hogy a szóbeli útbaigazítás mellé térképeket rajzolnak a hóba, a földre, vagy a nekik adott papírlapra. Mivel az európai tengerészek saját, egyre pontosabb térképeikhez voltak szokva, nem értették, hogyan lehet kiigazodni a hevenyészett rajzokon, nem értették, hogy az elsorolt tájékozódási pontok és távolságok a lényegesek, a rögtönzött térkép csak ezek megjegyzését segíti. Tehát ha egy grönlandi vadász be akart járni egy általa ismeretlen környéket, egyszerűen megkérdezte egy arrafelé ismerős társát, és memorizálta a hallottakat. Térképként szolgáló tárgyakat nem is nagyon találni az egykori inuit szállásokon, kivéve Észak-Alaszkát és Kelet-Grönlandot.

Gustav Holm dán etnográfus 1882-84-es expedíciója során az Ammassalik régióban élők körében gyűjtött néhány fából faragott navigációs segédeszközt, melyek nagy előnye, hogy a hajósnak nem kell az orra alá tartva vizsgálgatnia őket a sötét és fagyos éjszakában, hanem – ha elég gyakorlott – a kézmelegítője alatt is kitapinthatja rajtuk a helyzetét. A képen látható vastagabb fadarabokba a partvonal fogait fűrészelték (a két oldal egymás folytatása, csak a kezelhető méret miatt helyezkednek el párhuzamosan), és még a hegyeket is kidomborították rajtuk; a vékonyabb térkép part menti szigeteket ábrázol.

(via The Map Room)