Pár évvel ezelőtt, a guyanai-brazil határ közelében Pauline Melville író az égő aljnövényzet füstjét és a hőségtől kiszáradt földek porát lélegezve botorkált a rokonai háza felé az iskolából, ahol tanított. – Holnap inkább viszek valami harapnivalót, hogy ne kelljen visszajönnöm ebédelni ebben a hőségben – mondta az unokatestvérének, amikor végre visszaért. – Hogy mondják a harapnivalót wapisiana nyelven? – Ugyanúgy, mint a hazugot – mondta Colette, az unokatestvére felesége –, mert becsapja a gyomrodat, elhiteti vele, hogy rendes ételt kapott.

Pauline-t lenyűgözte ősei eltűnőfélben lévő nyelve, s úgy döntött, összegyűjti, ami még megmaradt belőle. Adatközlői főleg rokonai és azok ismerősei voltak, fő munkatársa pedig Colette. Angliában talált ingyen dolgozó könyvtervezőt és nyomdászt, a kiadója pedig szintén fizetség nélkül hajlandó volt ötszáz példányt elkészíteni a kétezer szavas szótárból. Mivel az óceánon innen úgysem érdekelt volna senkit, és mivel a fő cél úgyis a beszélők öntudatának erősítése volt, a könyvek Georgetownba repültek, majd a déli határvidékre buszoztak (szintén ingyen, köszönhetően egy brit légitársaságnak és egy guyanai sofőrnek).

Pauline nekilátott, hogy szétossza a szótárakat a wapisianák falvaiban. Talán ha kevésbé lelkes, már korábban rájön, hogy ez abszurd vállalkozás – így a felismerés a terepen érte:

Kezdtem rájönni, hogy a szótár nem hasznos holmi errefelé. Egyáltalán: maga az írott szó időpocsékolás. Nincsenek rendes utak, így útjelzések sincsenek. Nincsenek boltok, buszok, újságok, kórházak vagy szállodák, amikben olvasnivalóra lenne szükség. Az emberek önellátók. Egy tizenegy éves gyerek egymaga vágott neki egy három hetes utazásnak a bozótos vidéken keresztül, hogy meglátogassa a nagymamáját. Az írás-olvasás nem szükséges az élet semmilyen területéhez. Minél többet gondolkodtam ezen, annál többet nevettem.

További akadályt jelentett, hogy a helyiek a katolikus egyház szellemi gyarmatain élnek:

Elértük Potarinau falut, ahol az első pár szótárat terveztük elajándékozni. A touchau (a falu vezetője) egy fapadon ült – baseballsapkában, kigombolt ingben és kissé becsípve. Colette elmagyarázta, hogy szótárakat szeretnénk adni a falunak, hogy az embereknek legyen írásban rögzített emlékük a nyelvükről. A touchau előre-hátra billegett a padján és gyanakodva nézett a szótárakra: – Mit fognak gondolni erről a könyvről a misszionáriusok? – kérdezte. Végül, immel-ámmal elfogadott pár szótárat, de beléjük se nézett. A csirkéknek viszont nagyon örült.

A történet szomorkás véget ér: készítőjük a megmaradt szótárakat egy megáradt patak partján látja utoljára, ahol pár napig esőtől és rovaroktól szenvednek, mielőtt társai megmentik őket.

(via 3quarksdaily)