Persze, valaha egész Amazónia egyetlen nagy zöld sziget volt, mostanra azonban nagy része elsárgult az irtások nyomán. A megmaradt foltok lakói azonban nem hagyják, hogy lekerüljenek a térképről.

A letarolt területek nagysága az elmúlt három évben folyamatosan csökkent, az év elején készített műholdfelvételek azonban ismét növekedést mutattak. A brazil kormány akciót szervezett az illegális irtások ellen, melynek során 15 500 tonnányi faanyagot foglaltak le, és pár hónap alatt 80 százalékkal vetették vissza az erdők eltüntetésének ütemét (amibe beszámítandó, hogy a december és június közötti esős időszakban egyébként is jelentősen csökken a fakitermelés).

Ám ne gondoljuk, hogy a brazil politika foggal-körömmel küzd a dzsungelért. Marina Silva környezetvédelmi miniszter múlt heti lemondása jelzi, hogy az ország fejlesztéséhez a természeti erőforrásokat feláldozni kész és az azokat megőrizni akaró táborok közül épp az előbbi jött lendületbe. A fordulópont talán 2007 elején volt, amikor ismét előkerültek két vízerőmű építésének a tervei. A Xingu folyóra tervezett Belo Monte-gát az Amazon Watch szerint a világ egyik legkevésbé hatékony erőműve lesz: a megfelelő vízmennyiség biztosításához a felső szakaszokon több kisebb gátat is építeni kell, ezek nélkül a száraz hónapokban a Belo Monte nem tudna áramot termelni. A Madeira folyó gátrendszere a perui és bolíviai határ közelében épülne, s amellett, hogy új kereskedelmi útvonalat nyitna az országok között, az is elképzelhető, hogy komoly árvizeket okozna Bolíviában.

Mi magunk is jól tudjuk, hogy vízerőművet építeni nem nagy mulatság, a nagyjából érintetlen esőerdő közepén aztán a legkevésbé az: az erdőterületet nem csak a felduzzasztott folyók csökkentik, hanem az odavezető utak és elektromos vezetékek által vágott csíkok is. A kimozdított lakosság (a Belo Monte-gát miatt állítólag 15 ezer fő) jó része valószínűleg a számukra idegen városok felé indul; a munkások (a Madeira folyóhoz valószínűleg 20 ezer) és a hozzájuk csapódó szolgáltató ipari tömegek az építkezés által közvetlenül nem érintett területek képét is átformálják.

Egy kisebb léptékű, ösvényről ösvényre folyó küzdelem is zajlik azokban az indián rezervátumokban, amik közül sok az utolsó érintetlen erdőfoltot foglalja magában egy-egy környéken. A Smithsonian Magazine tavaly márciusi cikke [via] a surui törzsről szól, amely antropológusok segítségével szó szerint rárajzolja magát Brazília térképére. A 21. század elérhető infotechnológiájával a világ térképen való elrendezése megszűnt az európai felfedezők és utódaik kiváltsága lenni: ami számukra korábban szürke folt volt, ahol talán csak a missziókat ábrázolták, most a suruik kulturális, vallási vagy történeti szempontból jelentős helyeivel telik meg. Identitásuk erősítése mellett az adatgyűjtés a fakitermelés gazdasági alternatíváit is feltárja: gyümölcstermesztés, gyógyhatású olajak kinyerése, bútorok és más fatárgyak készítése – elég szűkös választék. Nem csoda, hogy sok vezető a cégekkel való alkut választja, hol önszántából, hol kényszer hatására:

Váratlanul betoppanunk egy indián faluba a rezervátum keleti szélén. Az úton egy teherautó áll, öt fatörzzsel megrakodva. Csirkék és ugató kutyák között haladunk, s megkerüljük egy kerekház elszenesedett romjait – azt mondják, az előző héten égett le egy gyufával játszó hatéves gyerek miatt. Joaquim Surui, a falu főnöke a háza elé kifeszített függőágyában szunyókál, pólóján angol felirat: Live Life Intensely. Zavarba jön, amikor a teherautóról kérdezgetjük. „Nem engedélyezzük a fakitermelést” – mondja. „Környezetbarát alternatívákat fogunk kipróbálni. A teherautó volt az utolsó, amit ideengedtünk. Lerobbant, úgyhogy a sofőrje alkatrészekért ment.” Később megkérdezem Almirt, hisz-e Joaquimnak. „Hazudik” – mondja. „Még mindig üzletel a fakitermelőkkel.”

1988 óta Brazília területének 12,5 százaléka indián törzsek irányítása alatt álló rezervátum. A suruik az Északkelet-Bolíviával határos Rondonia tartományban élnek, amint ezen a műholdképen látható, irtásoktól ostromolva.