Papagájhal üldözők (Navigáció a Csendes-óceánon)
Míg a grönlandiak partvidékük és szigetláncaik három dimenziós faragott modelljét hívták segítségül, ha eltévedtek a tengeren, a mikronéziai és polinéziai hajósok a fentihez hasonló rácsokat tanulmányozták. Igazi, részletes térképük azonban nekik is a közösség emlékezetben volt.
A csendes-óceáni navigáció alapja tizenhat egyenes volt, melyek tizenhat csillag felkelési és lenyugvási helyét kötötték össze, úgy, hogy egy középpontban találkozzanak (vagyis a hajós mindenkori helyzeténél). Ezekkel a vonalakkal lehetett megadni a szigetek egymáshoz viszonyított helyzetét. Egyszerűbb esetben csak egy adott pontra figyelve kellett irányban tartani a hajót; hosszabb utakon, ahol irányváltásokra is szükség volt, ezek helyét egy viszonyítási pontként kiválasztott sziget segítségével tudták meghatározni.
A navigátortanoncoknak a szigetkeresés nevű memóriagyakorlat során el kellett sorolniuk egy adott sziget körül a harminckét nevezetes ponton elhelyezkedő szigeteket, (korall)zátonyokat, vagy ha ilyen nem akadt, olyan félig-meddig állandó pontokat, mint tengeri növények telepei vagy halrajok vonulási útvonalai. Aztán továbbléptek egy másik szigetre, aztán egy másikra… a szigetek sora bizonyára tovább tartott, mint a türelmük. Egy másik gyakorlat neve tengeri testvérek, ez a párhuzamos útvonalak memorizálását szolgálta, vagyis az azonos irányzékkal megtalálható szigeteket. Ha valakinek épp nem ugrott volna be két sziget között követendő irány, de azt tudta, hogy ez megegyezik két másik sziget közötti iránnyal, és arra már emlékezett, akkor meg volt mentve (néha nyilván szó szerint is). A párhuzamos utakat nagyobb, paralelogrammaszerű egységekbe is szervezték, nevük íjhal-térkép volt, ezek sorozataként bemagolva egy útvonalat nem csak az egyes szakaszok kezdő és végpontját, de a viszonyítási pontként használható pontokat is meg lehetett jegyezni.
Hogy a jótanulók nehogy elbízzák magukat, a tapasztalt navigátoroknak volt egy saját játéka, amiben egy papagájhalat üldöztek szigetről szigetre. A hal mindig a korallzátony egy odújában bújt el, ahonnan ki kellett zavarni – ezeknek az odúknak külön nevük volt, amik a szigetek titkos neveként szolgáltak. Egy idősebb navigátor tehát kétszer annyi helynevet tartott észben, mint egy fiatal. Szintén a rejtjelezést szolgálta a térképek énekekbe szövése. A kezdőnek először kívülről kellett fújnia az éneket, csak ezután tudhatta meg, hogyan fejtse fel a benne lévő földrajzi utalásokat.
A szigetek hálózatának ismerete azonban csak egy része volt a csendes-óceáni navigáció mesterségének. Az első képen látható botokból készült térkép sem ezt ábrázolja, hanem a szigetek közötti áramlatok rendszerét. A jobboldali, inkább dísztárgynak látszó térkép pedig egy sziget vagy atoll körüli áramlatokat mutatja (valószínűleg azért ilyen szimmetrikus, mert csak oktatási célra használták, tehát nem egy konkrét szigetről készült, bár egyes atollok elég szabályos kör alakúak). A nagy óceáni áramlatok mellett az utazás során komoly segítséget nyújtottak a szélrendszerek és viharok által keltett felszíni hullámok (melyek hosszabb hullámhosszúak, mint a normál hullámzás). Az áramlatok és a szél mozgásának eltérései, a felhőképződés, a madarak, a halak, a tengeri algák, a tengervíz szaga és ki tudja még milyen jelek segítettek tovább pontosítani a hajó útját.
Az európai felfedezők megérkezésével az ő egyszerűbb, a memória és az érzékszervek helyett különféle navigációs eszközökre és térképekre támaszkodó tájékozódásuk gyorsan elterjedt, és a mikronéziai és polinéziai technikák egy része elfelejtődött.
