Irodalmi jótanács azoknak, akik nem találnak kedvükre való könnyű nyári olvasnivalót: a középkori és újkori lektűrök jóval érdekesebbek, mint bármi, amit manapság a könyvesboltok bestseller feliratú polcairól emelhetünk le. A 18. század közepi Newgate-i kalendárium például a londoni Newgate börtön kivégzéseiről beszámoló hírlevélből nőtte ki magát az egyik legnépszerűbb történetgyűjteménnyé. A Biblia, A zarándok útja c. keresztény allegória és John Foxe-nak a katolikus egyház rémtetteit előszámláló műve (The Acts and Monuments of the Christian Church) mellett a 18. század második és a 19. század első felében ez volt az angol otthonokban leggyakrabban megtalálható könyv.
Ízelítőként válasszuk ki az általa ihletett horrorfilm miatt talán legismertebb történetet, bizonyos Mr. Beanről, a skót kannibálról. Alexander Bean Edinburgh-tól pár mérföldre keletre született, valamikor 1570-80 körül. Ifjoncként a szüleinek segített árkot ásni, mert a jóemberek ezzel foglalkoztak, de hamarosan elege lett, és – pontosan nem tudni mikor – elszökött, egy hozzá hasonlóan semmirekellő nőszemély társaságában. A délkelet-skóciai Galloway megyében telepedtek meg, egy tengerparti barlangban, távol az arrafelé egyébként is ritkás civilizációtól. Barátságosabb éghajlat alatt talán egy Kék lagúna-szerű történet bontakozott volna ki, s Alexander és névtelen kedvese nem A gonosztevők véres jegyzéke, hanem egy Szerelmesek könnyes katalógusa alcímű műben válik halhatatlanná. A hideg skót dombokon azonban nem terem se kókusz, se banán szerelmi magányosok táplálékául, s óriásteknősök sem sorakoznak a parton, így a pár kénytelen volt Isten mozgékonyabb teremtményeiből, a vidéken átkelő utazókból csillapítani étvágyát.
Az eltünedező utazók nem csak a környékbeliek körében keltettek riadalmat, de Nyugat-Skócia és Nyugat-Anglia más helyein is, ahol el nem fogyasztott darabjaikat a tenger partra sodorta. (Nem tudom, a Vancouver környékén talált emberi lábfejek ügyében nyomozó kanadai rendőrök ismerik-e a történetet.) A hatóságok természetesen átkutatták a környéket, de nem akadtak Beanék nyomára. Mivel senki sem élte túl a támadásukat, pontos lakhelyük ismeretlen volt; s még ha a nyomozók közül valaki el is ment a barlang előtt, nem gondolta emberi tartózkodásra alkalmasnak, mivel az dagály idején félig vízzel telt meg. Hogy mégse látszódjanak tehetetlennek, a hatóságok letartóztattak párat azok közül a szállásadók közül, akik utoljára látták élve az eltűnteket, és néhány gyanúsnak mondott utazót is elfogtak. A szerencsétlenek közül sokat kivégeztek, mindenféle légbőlkapott gyanú és felfújt bizonyíték alapján, ám miután mindegyikük utolsó leheletéig tagadta a bűnöket, a városok elöljáróságai feladták a kutatást és a Gondviselésre bízták az ügy megoldását.
Mármost a Gondviselés nem feltétlenül érdemli meg az ilyen nagy bizodalmat, meglehetős következetlenséggel működik ugyanis. Hiszen már akkor illett volna tennie valamit, mielőtt az ártatlanul meggyanúsítottakat kivégezték. Esetleg a Beanék feneketlen gyomra felé tartó utazókat is más útra téríthette volna, vagy ha akadt köztük olyan, aki megérdemelte sorsát, őt is eltéríthette volna Mr. Bean légcsövébe. Sőt a Gondviselés akár rá is rogyaszthatta volna az árokfalat az ifjú Mr. Beanre, hogy a skótok hírét se hallják a szörnyetegnek (mi pedig nagyszerű történetének).
A mindig mindenről elkéső Providencia azonban huszonöt éven át hagyta tevékenykedni Beant és asszonytársát, bevárva, míg vadságban fogant és emberhúson nevelkedett gyermekeik csatlakoznak hozzájuk, bevárva, míg azok vérfertő egyesülései kannibálok újabb generációjával nehezítik a skót föld terheit. A kalendárium szerint a klán ezer férfit, nőt és gyermeket ölt meg, mielőtt maga is vérbe fulladt. Ez pedig így esett:
Egy este egy ember és a lovon mögötte ülő felesége tartott hazafelé egy vásárról, amikor a hitvány nyomorultak ádáz erővel rajtuk ütöttek. Az ember igen bátran küzdött ellenük kardjával és pisztolyával, s gyors lova mögött jópáruk le is maradt. A szerencsétlen asszony azonban leesett mögüle, s férje szeme láttára azonnal meg is ölték: a nőstény emberevők elvágták a torkát, s oly élvezettel szívták magukba a vérét, mintha bor lett volna. Ezzel végezvén feltépték a hasát, és kihúzták belsőségeit. Az irtózatos látvány az embert még hevesebb ellenállásra sarkallta, hisz tudta, hogy maga is hasonló sorsra jut, ha kezükre kerül. Élet-halál harca közben a Gondviselés úgy látta jónak, hogy egy ugyanarról a vásárról jövő, húsz-harminc főből álló cspatot vezessen arra, akiknek láttára Sawney Beane és vérszomjas klánja visszavonult, és egy sűrű erdőn át rejtekhelyük felé vették az irányt.
A támadást túlélő férfit megmentői a glasgowi polgármester elé vitték, aki a történteket hallva értesítette a királyt. VI. Jakab pár nap múlva négyszáz katonával és vérebek falkájával érkezett a vadászatra. A kutyák kitartó ugatása miatt végül az emberi tartózkodásra alkalmatlannak gondolt barlangot is közelebbről megnézték, s ez tárult eléjük:
Férfiak, nők és gyermekek lábai, karjai, combjai, kezei és lábfejei felfüggesztve, mint a szárított marhahús; sok végtag sós lében ázott. Hatalmas mennyiségű pénz, ezüst és arany, órák, gyűrűk, kardok, pisztolyok, vászon- és gyapjúruhák bálái, és az áldozatoktól elvett egyéb, előszámlálhatatlan dolgokból összehányt rakások. Sawney családja rajta és feleségén kívül nyolc fiukból és hat lányukból, valamint azok vérfertőzésben fogant tizennyolc fiából és tizennégy lányából állt.
A kannibálokat Edinburgh közelében végezték ki: a férfiaknak levágták a végtagjait és hagyták elvérezni őket, a nőket és gyerekeket – miután ezt végignézték – máglyán égették el.
*
Vajon egy valós eseménynek a századok során a hihetetlenségig eltúlzott változatával van dolgunk, vagy az egész történet kitalált? A történeti kutatás egyértelműen az utóbbi mellett szól. R. H. J. Urquhart helytörténész említi, hogy az 1930-as években a jogtörténettel foglalkozó William Roughead híres brit perekről szóló sorozatában szeretett volna írni a Bean-klánról, ám „sem a hivatalos feljegyzésekben, sem magániratokban, se megbízható történészek, se pletykákat igazként feltüntetni hajlamos krónikások szövegeiben” nem találta nyomát. Roughead már sokadik volt a sikertelenül kutatók sorában. Robert Pitcairn Skóciai büntető perek, 1494–1624 c., eredeti források alapján összeállított, 1829-33 között kiadott művében sem Beanéknek, sem a helyettük ártatlanul kivégzetteknek nincs nyoma. Elképzelhetetlen – írja Sean Thomas újságíró –, hogy a démonológia és boszorkányság iránt annyira érdeklődő VI. Jakab udvarának dokumentumai között ne maradt volna fenn valami, különösen ha a király tényleg személyesen is részt vett a kutatásban. Az állítólagos kivégzésnek pedig nem csak látványossága, de költségessége miatt is nyomot kellett volna hagynia (úgy tűnik, az akkori bürokrácia az utolsó tüzifáig elszámoltatta a büntetést végrehajtókat).
A sztori csak a 18. század elején tűnik fel a vásárok, kivégzések és más szórakoztató közösségi események során osztogatott nyomtatványokban, a bulvárlapok előfutáraiban. Olyan gyűjteményekben terjed tovább, mint Alexander Smith A leghírhedtebb útonállók életeinek és rablásainak teljes története (London, 1719), valamint Charles Johnson kapitány A leghíresebb útonállók, gyilkosok, utcai rablók és társaik életének és jellemének általános és igaz története (London, 1734 és Birmingham, 1742). A 18. század első fele a jakobinus felkelések ideje, így lehet, hogy Alexander Bean a skótellenes propaganda találmánya (mellékneve, Sawney, a skótok gúnyneve), de ehhez hozzá kell tennünk, hogy bőven akadtak rémséges történetek angolokról is a ponyvákon.
Érdemes még arra is kitérnünk, hogy bár a Sawney-legenda részletei nagyjából megegyeznek a különféle kiadványokban, az időpontjuk változik: a kalendárium VI. Jakab (vagyis I. Jakab angol király) uralkodására teszi (1567-1625), máshol I. Jakab skót király (1406-1437) alatt játszódik, megint máshol több száz évvel korábban. Emögött nyilván az átdolgozók különféle szándékai állnak: egyesek meg akarták ijeszteni kortársaikat azzal, hogy időben közelebb helyezték hozzájuk a kannibálokat, mások talán túlságosan hihetetlennek ítélve állítólagos tetteiket, inkább a sötét középkorba száműzték őket, vagy épp úgy gondolták, hogy a történetnek köze lehet a középkori Skóciában dúló éhínségekhez.
(Sean Thomas azt írja, „tudjuk, hogy a kannibalizmus nem volt ismeretlen a középkori Skóciában”, de egy pár perces kutakodás után egyelőre nem találtam nyomát, hogy ez valóban így lenne. Itt említik, hogy jó esély van rá, mivel számos népmese szól róla.)
