menekülttábor a nyugat-algériai Tindouf mellett

A Szahara nyugat-algériai szegletében, az ördög kertjének nevezett, köveket termő sivatagban virágzik a világ egyik legvalószínűtlenebb kulturális központja, Dakhla, ahol idén ötödik alkalommal rendezték meg a Szaharai Nemzetközi Filmfesztivált. A háromnapos rendezvény műsorán harminc film szerepelt, a Spanyol- és Franciaországból, Belgiumból, az Egyesült Királyságból és Amerikából érkezett háromszáz vendég között a legnevesebb az Oscar-díjas Javier Bardem volt. Dakhlában azonban hiába keresnénk a filmszínházat. Sőt hiába keresnénk bármilyen nagyobb, kőből rakott épületet vagy épp elektromos vezetékeket. Dakhlában sátorok vannak és vályogkunyhók meg ötvenezer menekült.

Dakhla azon négy nagyobb tábor egyike, amelyekbe Nyugat-Szahara lakosai menekültek a hetvenes évek közepétől, amikor országukat a nyugati hatalmak elfelejtették felszabadítani a gyarmati uralom alól. 1976-ban, amikor Spanyolország elhagyta a területet, Dzsibuti kivételével már minden afrikai ország önálló volt. Nyugat-Szaharára mind Marokkó, mind Mauritánia igényt formált, amelyet a hágai Nemzetközi Bíróság alaptalannak minősített. A két ország hadserege mégis bevonult. A gyengébb mauritániai erőket a Polisario Front nevű nyugat-szaharai egységszervezet kiüldözte, a marokkóiakkal azonban 1991-ig folytak a harcok. Az akkor megkötött fegyverszünet után hat évvel Marokkó beleegyezett, hogy a terület sorsáról népszavazás döntsön, erre azonban nem került sor.

A „Homokfüggöny” által kettéosztott terület keleti, a Polisario Front ellenőrzése alatt álló részét az Afrikai Unión és negyvenvalahány (nagyrészt afrikai és latin-amerikai) országon kívül senki nem ismeri el önálló államnak, ami jól mutatja, mennyit ér a hágai bíróság véleménye a nyugati demokráciák vezetői szemében.

A nemzetközi filmfesztivál egyik célja a nyugati sajtó figyelmének felkeltése egyrészt a rendezetlen politikai helyzet, másrészt a félig-meddig rendezett humanitárius helyzet iránt. A kb. 150-200 ezer menekült (bár a becslések elég bizonytalanok) lakóhelyei már rég megszűntek szedett-vedett sátortáborok lenni, a három évtized alatt jól irányított közösségekké váltak (talán nem utolsó sorban azért, mert a Polisario Frontba besorozott férfiak távolléte alatt lakóik 65 százaléka nő volt). A spanyol, algériai és kubai segítséggel megszervezett oktatás a körülményekhez képest kiváló, a hetvenes években még 10 százalék körüli írni-olvasni tudás mára 90 százalék fölött van, egyesek ösztöndíjjal külföldi egyetemekre is kijuthatnak. Civilszervezetek segítségével minden gyerek legalább egy nyarat Spanyolországban tölthet. A szükségesnél szűkösebb anyagi támogatás miatt azonban a táborok lakosai rosszul tápláltak, a legtöbb tábor nem fér hozzá semmilyen ivóvízforráshoz.

A magukat csak szaharaiaknak (spanyolul Saharaui) nevező népcsoport tagjai számára a fesztivál természetesen identitásuk formálásának ünnepe.

Sok menekülttáborban használnak filmeket fontos üzenetek közlésére, mint a higiénia, a béke és az emberi jogok fontossága, vagy az AIDS és a családon belüli erőszak elleni védekezés. A Szaharai Filmfesztivál fókusza azonban a kulturális párbeszéd és a kísérletezés. A három nap folyamán viták és műhelyek is helyet kapnak a kiállítások, parádék, koncertek és teveversenyek mellett.

A szabadtéren vagy a legnagyobb épületekben, a vályogtéglából épült raktárakban zajló vetítések a művészi önkifejezés iránt egyébként is fogékony szaharaiak közül sokakban felkeltették a közösségeik életének dokumentálása iránti vágyat – a feszivál alatt a legnépszerűbb kurzus a filmkészítés alapjaival foglalkozó volt, így a szervezők hosszabb távú tanfolyamok indítását tervezik. Lehet, hogy a jövő évi fesztiválon a közönségből összeállított zsűri által kiosztott Sivatagi Rózsa-díjat és a vele járó, a szaharaiak szemében az elismerést jelképező fehér tevét már egy helyi alkotó nyeri majd el.

Sergi Bernal idei képei a menekülttáborból.