Afganisztán, a harcosok országútja

f.adam|08-10-21|címkék: Afganisztán, külpolitika, Ázsia|Nincs hozzászólás

dél-afganisztáni táj
Dél-afganisztáni tájkép, Nir Rosen felvétele

Az előző bejegyzésben idézett Nir Rosen hiába szervezte meg alaposan látogatását a talibánok ellenőrizte Dél-Afganisztán Ghazni tartományába, a helyi parancsnokok közötti rivalizálás miatt vendégből kémkedéssel gyanúsított fogollyá vált, s csak telefonhívások és üzenetek bonyolult hálójával sikerült megmenekíteni. Riportja az „Afganisztáni Iszlám Emirátus” földjéről változó és megosztott, vallási ideológiájában talán gyengülő, de egyre erőszakosabb talibánt mutat be, amely egyértelműen különválasztja magát a határokon átnyúló terrorszervezetektől.

Ahogy délre tartunk, Safik elmondja, hogy a szaúdi, pakisztáni és üzbegisztáni harcosok az andari körzeten keresztül jöttek. Többségük öngyilkos merénylő, de néhányan a talibánnal együtt harcolnak. A harcra termettségüket elismerésre méltónak tartja, de sok talibánhoz hasonlóan őt sem érdekli a politika. „Pakisztán és Irán nem Afganisztán barátai” – mondja elutasítóan. „Nem békét akarnak Afganisztánban – Afganisztánt akarják.” Szélsőségesen konzervatív vallási nézeteik ellenére a legtöbb talibán alapvetően nacionalista és afgán-centrikus. Elfogadják az Al Kaida támogatását, de taktikájukat nem feltétlenül. „Az öngyilkos támadások nem helyesek, mert muszlimokat is elpusztítanak” – mondja Safik.

Az afgánok közötti összetartás, úgy tűnik, egyesek szerint a szigorú vallási előírások betartásánál is fontosabb:

Juszuf hangsúlyozza, hogy csak az amerikaiakkal van baja. Amint a külföldiek elhagyják az országot, a talibánok béketárgyalásokba kezdenek a afgán hadsereggel és rendőrséggel: „Ők testvérek, muszlimok.” A lányok iskolába járhatnak majd, az asszonyok pedig dolgozhatnak. Ezt később több talibán vezetőtől is hallottam. Az elmúlt években, felismerve, hogy szigorú szabályaik elidegenítették tőlük az embereket, a talibán toleránsabbá vált. Műveleteik hatékonyabb kivitelezése érdekében egykor tiltott technikai eszközöket (számítógép, internet, tv, film) is bevetni kényszerültek.

Egyes parancsnokok a teljes hatalomátvétel után Mohammed Omar, az ország invázió előtti vezetőjének visszatérését várják, de mások már nem ragaszkodnak hozzá – ez szintén a keményvonalas politikától való eltávolodás jele. A megengedőbb szemlélet térnyerésének azonban egyelőre nyoma sincs a lakosság elleni fellépésben. Ennek fő oka, hogy a fiatalabb generáció a törzsi politika íratlan törvényeit már nem tartja tiszteletben. Rosen szerint az iraki felkelők taktikáit eltanuló talibán „jóval brutálisabb”, mint a hatalmon lévő talibán volt.

Nem tudni, a megosztottság olyan mértékű-e, amit hatékonyan ki lehetne használni. Ha így is lenne, ahhoz el kellene érni, hogy a talibánok nem könyvelhetnek el katonai sikereket, vagyis növelni kellene a megszálló csapatok számát. Rosen szerint ez csak elodázná a visszavonulást, de egyértelmű győzelemhez nem vezetne: „Több katona több összecsapást jelent az ellenséggel, a földi egységeket segítő légicsapásoknak több civil áldozata lenne, így az afgánok még ellenségesebbé válnának.” Az egyetlen, a civil lakosságot megkímélő megoldásnak a talibánok de facto hatalmának elismerése látszik.

A Bush-adminisztráció nagy reménnyel tekint a jövő évi választásokra, de mindenki, akivel Kabulban beszéltem, egyetért abban, hogy a választás egy vicc lesz. „Az amerikaiak nagyon lelkesek a választások miatt” – mondta egy civil szervezet tapasztalt munkatársa – „de csak súlyosbítani fogja az etnikai feszültségeket.” A talibánok által ellenőrzött pastu területeken a regisztráció gyakorlatilag lehetetlen lesz, a szavazásért pedig halálbüntetés járhat – így az ország meghatározó népcsoportjának tagjai kiesnek a szavazók köréből. „A felkelés nem gyűrhető le egy szavazással” – mondta egy vezető ENSZ-hivatalnok. „Olyan társadalmi-gazdasági jelenség, ami jócskán túlnyúlik Afganisztán határain.” A valódi választásokhoz a talibán együttműködésére lenne szükség – ahhoz pedig tárgyalásokat kellene velük folytatni.

*

Az idei év áldozatai – A két nagy amerikai katonai bázis, Bagram és Kandahár közötti autópálya a Bush-adminisztráció retorikájában a kezdődő afganisztáni újjáépítés jelképe volt. Ma, főként Kabultól délre tartó szakasza, a hosszú háború elnyúló emlékműve, roncstemető, út menti bombák által hasított gödrökkel. Ez év júniusában Salar közelében, Kabultól 80 km-re délre egy szállítókonvoj 54 teherautójából 51 pusztult el, szeptember elején 29 jármű jutott hasonló sorsra.

A nemzetközi koalíció és az Afgán Nemzeti Hadsereg elleni támadások a tavalyi évhez képest 44%-kal nőttek; míg 2007-ben 117 amerikai katona halt meg, idén októberre már 135. (A védelmi minisztérium friss adatai szerint a háborúban eddig 546 amerikai vesztette életét.) A talibán milíciák segélyszervezetek munkatársait is egyre gyakrabban támadják meg, a legutóbbi áldozat a Kabulban tegnap reggel lelőtt brit Gayle Williams volt. Az ENSZ szerint idén augusztusig 1445 afgán civil halt meg, 40%-kal több, mint 2007-ben – 800-an a felkelők, 577-en a szövetséges erők fegyvereitől (közülük 395-en légicsapásokban).

*

Sebastian Junger Visszatérés a halál völgyébe c. írásában a másik, északi fronton harcoló amerikai katonák életét mutatja be.

(via MeFi)

Lashkar Garból Kandahárba

f.adam|08-10-20|címkék: Afganisztán, külpolitika, Ázsia|1 hozzászólás

Mivel mindkét amerikai elnökjelölt egyetért abban, hogy az USA-nak több figyelmet és erőforrást kell fordítania az afganisztáni helyzetre, a sok szerző által egy ideje már „elfeledett”-nek nevezett konfliktus egyre több teret kap a hírekben. A mai Independentben David Davis, brit konzervatív képviselő, árnyékbelügyminiszter tíz napos látogatásának tapasztalatairól ír. (Davis nyáron, miután a parlament a vádemelés nélküli fogvatartás idejét 28-ról 42 napra emelte a terrorizmussal kapcsolatos ügyekben, lemondott mandátumáról, majd a kiírt választáson kizárólag „az alapvető brit szabadságjogok megfojtása” ellen kampányolva fölényes győzelmet aratott.)

Úgy tűnik, a kormány működése húsz család anyagi gyarapodását szolgálja. A bányászati jogok kiosztásától a szerződések odaítéléséig a miniszterek gyakran beavatkoznak családtagjaik, barátaik érdekében. S ami igazán nyugtalanító: e korrupció kedvezményezettjei régi hadurak és törzsi vezetők, múltbeli atrocitások felelősei, akik ma is büntetlenül tevékenykedhetnek, gyilkossági kísérleteik és más erőszakos tetteik megtorlás nélkül maradnak. Sok köztisztviselő – rendőrfőnökök, kormányzók, miniszterek – több millió dolláros vagyonra tett szert hivatali ideje alatt. Az egyszerű afgánok, akiknek családja heti 10 fontból kell megéljen, mérgesek. A kormány kegyúrként osztogatja a kinevezéseket, különösen a kormányzói és rendőrfőnöki posztokat. Egy körzetben, ahol drogkereskedelmi útonalak vannak, a rendőrfőnöki cím megszerzése akár 150 ezer dollárba is kerülhet. Az új főnök aztán az álatal kinevezett beosztottak által fizetett kenőpénzekből szerzi vissza „befektetését”. A piramis alján, a rendőrök a polgároktól rabolják össze a feletteseik által követelt pénzt, hol nyílt erőszakkal, hol „vámot” szedve az utakon felállított ellenőrzőpontokon. Egy Lashkar Garból Kandahárba tartó afgánnak általában tizenkét útzáron kell átmennie – az ópium az egyetlen árucikk, amivel fedezni lehet egy ilyen utazást úgy, hogy még az ő zsebében is maradjon valamennyi.

A jelen lévő nemzetközi erők egyelőre nem is gondolhatnak arra, hogy enklávékba szorítsák vissza a talibánokat, sőt inkább ők maguk köröznek tanácstalanul páncélozott konvojaikban egy-egy város utcáin, míg a környező vidéket a szélsőségesek uralják, „mintha nem is lennének amerikaiak az országban”. Ezt már Nir Rosen újságíró mondja, aki szerint a talibánok hatalma „Kabul hátsó udvaraiig” terjed. Davis szerint a britek Helmand tartományban öt várost tartanak kézen, a többi terület a talibánoké. Az emberek nem bíznak a kormányban és legalább annyira félnek a rendőrségtől, mint a milíciáktól. Mind Davis, mind Rosen beszámol arról, hogy az egyetlen működő igazságszolgáltatás az országban a talibánoké; Davis szerint Dél-Afganisztánban még a nem-talibán területek lakói is sokszor inkább hozzájuk fordulnak vitás ügyeikben, jóllehet a büntetések sokszor kegyetlenek. „Egy öregasszonyt felakasztottak, mivel egy külföldi fejlesztési hivatalnokkal beszélt. Az ellenük forduló vagy a NATO-t segítő embereket a városközpontokban fejezik le.”

Az Afgán Nemzeti Rendőrség felszámolása, vagy állományának alapos kigyomlálása, a helyi igazságszolgáltatás megszervezése a törzsek öregjeiből verbuvált tanácsokból, az országos szintű igazságszolgáltatási szervek megtisztítása, hadurak és korrupt tisztviselők ellen fordítása Davis szerint alapvető lépések lesznek a helyzet rendezésében; új, határozottabb katonai parancsnoki struktúrát kell felállítani, rövid távon valódi harcoló alakulatokra lesz szükség, hosszú távon pedig nagyobb afgán hadseregre.

Ezernyolcszázhetvenhárom

f.adam|08-10-16|címkék: USA, gazdaság, történelem|Nincs hozzászólás

A pénzügyi világválságok közül a legismertebb, legtöbbször (gyakran furcsa nosztalgiával) felidézett a „nagy”-nak nevezett 1929-es, nem csoda hát, hogy a sajtó a jelenlegi helyzet leírásához is ennek emlékezetéből kölcsönzi a borút. A nagy világválságot azonban más gazdasági problémák okozták, mint a mostanit. Pontosabb párhuzamért 1873-ba kell visszatekintenünk. Angolul több cikket is találni erről, a legtömörebb és közérthetőbb talán Scott Reynolds Nelson történészé (College of William and Mary).

A problémák 1870 körül, Európában kezdtek megmutatkozni. Az 1867-ben alakult Osztrák-Magyar Monarchiában, a Poroszország által egyesített német birodalomban és Franciaországban a császárok támogatásával új, kölcsönöket nyújtó intézmények virágzása indult meg, amelyek települési és magánépítkezésekhez kínáltak jelzálogot, különösen a fővárosokban, Bécsben, Berlinben és Párizsban. A jelzálogokhoz könnyebb volt hozzájutni, mint korábban, így az építőipar fellendülésnek indult. A telkek értéke nőttön nőtt; az adósoknak újabb és újabb kölcsönökre volt szüksége, melyekkel féligkész vagy el sem kezdett épületeiket terhelték meg. (A három város sok látványos háza ebben az időszakban készült.)

Ám a gazdaság alapjai nem voltak elég erősek. Az orosz és közép-európai gabonaexportőröknek új, jelentősen alájuk ígérő nemzetközi versenytárssal kellett megküzdeniük. Ami napjainkban a Wal-Mart polcain található kínai áruk tömkelege, az a 19. században az amerikai Középnyugat technológiailag előrébb járó (gabonasiló, futószalag, gőzhajó) farmereinek terménye volt. Nagy-Britannia, a legnagyobb gabonaimportőr, 1871-ben szinte egyik napról a másikra átváltott az olcsóbb árura. 1872-re a petróleum és az élelmiszer csak úgy özönlött az USA szívéből, lehúzva a repce, a liszt és a marhahús árát. Az összeomlás Közép-Európában 1873 májusában következett be; ekkorra vált egyértelművé, hogy a folyamatos gazdasági növekedésbe vettett bizalom túlzó volt. Az európaiak amerikai kereskedelmi inváziónak nevezték el a folyamatot: egy új ipari nagyhatalom érkezését, amely alacsony áraival fenyegette az európai kereskedelmet és életmódot.

Ahogy a kontinens bankjai bedőltek, brit társaik visszatartották tőkéjüket, hiszen nem lehetett tudni, mely intézményeket érintette leginkább a jelzálogválság. A bankközi kölcsönök kamatai lehetetlenül magasra szöktek. A válság 1873 őszén érte el az Egyesült Államokat.

Nelson szerint (mint a cikk címe: A valóban nagy válság is utal rá) az 1873-as pánik utáni válság nem csak hosszabb volt, mint az 1929-ben kezdődő, de talán még mélyebben is vágott a gazdaság húsába. (Egyik legfontosabb következménye az lett, hogy a nagyvállalatok – amik garantált szerződésekkel rendelkeztek és még bizonyos engedményeket is adhattak nehéz helyzetben lévő üzletfeleiknek – potom pénzért felvásárolták a kis- és középvállalatokat.)

*

Még valami, és erről sem magyar sajtótermék világosított fel, hanem a Slate gazdasági blogja. A le-fel ugráló tőzsdeindexeket nézni nagyon izgalmas, a hitelválság alakulásának azonban nem ezek a legfontosabb mutatói, hanem az ún. TED spread. A rövidlejáratú (3 hónap) amerikai kincstárjegy (Treasury bill, T-bill) az egyik legbiztonságosabb értékpapír. Minél nagyobb mértékben tér el ettől a kereskedelmi bankok egymásnak nyújtott hiteleinek kamata (a londoni bankközi kínálati kamatláb, LIBOR), annál rizikósabbnak tartja a bankközi hiteleket a piac.

Egy banknak hitelt nyújtani természetesen mindig kockázatosabb, mint az amerikai kormánynak, a különbség általában 50 bázispont (fél százalék). Ez 2007 augusztusában, amikor a subprime jelzálogok miatti problémák érzékelhetővé váltak, 100 bázispont fölé ugrott, az október elején elfogadott Emergency Economic Stabilization Act környékén már 300 fölött volt.

Krikszkraksz kandidátusok

f.adam|08-10-14|címkék: USA, demokrácia, politika, választás|1 hozzászólás

Az amerikai elnök- és alelnökjelöltek vitáinak végighallgatása – szerdán lesz az utolsó – megerőltető feladat. Modulokból összerakosgatott válaszok, a konkrétumok kerülése, a tettrekészség és más személyiségvonások előtérbe állítása, mintha ezek jelentenének megoldást egy-egy problémára, az ideológiai álláspont megfogalmazása helyett a voksolási statisztikák felemlegetése annak bizonyítására, hogy valaki támogat egy ügyet és a többi – jól megszerkesztett unalom. A jelöltek közötti ellentétek csak mintegy mellékesen bukkannak fel: szükség van-e deregulációra a hitelválság kezelésében?, mennyi esélyt kell adni a diplomáciának a konfliktusok feloldásában? – a második vitában ezeken kívül nem is volt élesen kirajzolódó ellentét.

Aki csak (magyar) újságcikkekből tájékozódik a vitákról, talán napirendre tér felettük azzal, hogy a politika unalmas, nincs ebben semmi különös. De mit jelent az, hogy egy politikai vita unalmas, hogy haszontalan fecsegés és visszafogott fröcsögés? Azt – s ennek a súlya csak e másfél órákat végigszenvedve érezhető igazán –, hogy a demokratikus államgépben, ami a szavazatokat politikai hatalommá alakítja akadozik, kijár, zörög valami. A jelöltek visszautasítják, hogy megfogható álláspontokat foglamazzanak meg, amiknek összeütközéséből esetleg valami olyasmi születhetne, amire egyikük sem gondolt; az egész vita, az egész kampány nagy ívben kikerüli azt a leghétköznapibb demokratikus elképzelést, hogy beszélgetni – lehet.

*

Számtalan, sokszor felmérésekkel megalapozott írást olvashatunk arról, hogy a választókat mennyire nem érdeklik tények és érvek. Andrew Halcro, korábban republikánus képviselő, 2006-ban függetlenként indult Sarah Palin ellen az alaszkai kormányzóságért. Az alelnökjelölti vita előtt írt cikkében egy akkor talán mellékesnek tűnő mozzanatra emlékszik vissza:

2006. április 18-án egy szálloda kávézójában ültünk, a kampányút során készített feljegyzéseinket vetettük össze. Amikor a vitákra terelődött a szó, Palin valami olyasmit mondott, ami jól összefoglalja, mi ellen kell Bidennek helytállni: „Andrew, nézem ezeken a vitákon, ahogy jegyzetek és papírok nélkül is csak úgy szórod a tényeket, adatokat és irányelveket; igazán lenyűgöz. De aztán kinézek a közönségre, és azt kérdezem magamtól: Számít-e bármi is ezekből?”

A jelöltek közül Palint érdekli a legkevésbé a beszélgetés mint demokratikus intézmény. Aki végignézte a Katie Couricnek adott interjúit, az tudja mire gondolok, aki nem, annak csak egy példa. A kérdés nem lehetne egyszerűbb: Milyen újságokat, magazinokat olvasott rendszeresen, mielőtt alelnökjelölt lett? Palin erre sem képes konkrét választ adni, csak annyit mond, „bármit, ami elém került”, a védekezésből pedig rögtön átmegy támadásba, és azt mondja, Couric arra célzott a kérdésével, hogy Alaszka elmaradott térség, ahova még a világ hírei sem jutnak el.

Palinnek, mint minden fundamentalista hívőnek, komoly problémái vannak a demokratikus alapelvekkel, mindenekelőtt azzal, hogy nem kinyilatkoztatásokkal találjuk fel, hanem rákérdezéssel találjuk meg az igazságot. A vita során megjegyezte, hogy a média szűrője nélkül kívánna szólni az amerikaiakhoz, ezért nem válaszol úgy a kérdésekre, ahogy azt Biden vagy a moderátor várja. A váratlan kérdések csak összekuszálják az önmagáról rajzolt kép vonalait.

*

A képét, ami már eleve karikatúra. A Saturday Night Live írói egy az egyben átemelhettek egy hosszú mondatot a Couric-interjúból az azt parodizáló jelenetbe. Újabb bizonyíték Poe törvényére (a fundamentalizmus bármely paródiája – legalább egyesek számára – megkülönböztethetetlen lesz ez eredetitől).

Állítólag Palin maga is fel fog lépni az SNL-ben. Az USA-ban semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy politikusok talkshow-kban és más humoros programokban lépjenek fel. Ez két dolgot is jól mutat: hogy a politika a szórakoztatóipar egyik ága, amely a világról szóló elfogadható narratívák kidolgozása helyett leginkább sablonos karakterek megalkotásával foglalkozik, valamint hogy a média szűrője igencsak szakadozott, ha megengedi, hogy politikusok tegyék be a lábukat oda, ahol a nyilvános képüket megpiszkáló szatírák készülnek, ezzel mintegy jóváhagyva őket, s felvizezve komolyságukat.

Ajánlott olvasnivaló Matt Taibbi írása Palinről.