Krikszkraksz kandidátusok
Az amerikai elnök- és alelnökjelöltek vitáinak végighallgatása – szerdán lesz az utolsó – megerőltető feladat. Modulokból összerakosgatott válaszok, a konkrétumok kerülése, a tettrekészség és más személyiségvonások előtérbe állítása, mintha ezek jelentenének megoldást egy-egy problémára, az ideológiai álláspont megfogalmazása helyett a voksolási statisztikák felemlegetése annak bizonyítására, hogy valaki támogat egy ügyet és a többi – jól megszerkesztett unalom. A jelöltek közötti ellentétek csak mintegy mellékesen bukkannak fel: szükség van-e deregulációra a hitelválság kezelésében?, mennyi esélyt kell adni a diplomáciának a konfliktusok feloldásában? – a második vitában ezeken kívül nem is volt élesen kirajzolódó ellentét.
Aki csak (magyar) újságcikkekből tájékozódik a vitákról, talán napirendre tér felettük azzal, hogy a politika unalmas, nincs ebben semmi különös. De mit jelent az, hogy egy politikai vita unalmas, hogy haszontalan fecsegés és visszafogott fröcsögés? Azt – s ennek a súlya csak e másfél órákat végigszenvedve érezhető igazán –, hogy a demokratikus államgépben, ami a szavazatokat politikai hatalommá alakítja akadozik, kijár, zörög valami. A jelöltek visszautasítják, hogy megfogható álláspontokat foglamazzanak meg, amiknek összeütközéséből esetleg valami olyasmi születhetne, amire egyikük sem gondolt; az egész vita, az egész kampány nagy ívben kikerüli azt a leghétköznapibb demokratikus elképzelést, hogy beszélgetni – lehet.
*
Számtalan, sokszor felmérésekkel megalapozott írást olvashatunk arról, hogy a választókat mennyire nem érdeklik tények és érvek. Andrew Halcro, korábban republikánus képviselő, 2006-ban függetlenként indult Sarah Palin ellen az alaszkai kormányzóságért. Az alelnökjelölti vita előtt írt cikkében egy akkor talán mellékesnek tűnő mozzanatra emlékszik vissza:
A jelöltek közül Palint érdekli a legkevésbé a beszélgetés mint demokratikus intézmény. Aki végignézte a Katie Couricnek adott interjúit, az tudja mire gondolok, aki nem, annak csak egy példa. A kérdés nem lehetne egyszerűbb: Milyen újságokat, magazinokat olvasott rendszeresen, mielőtt alelnökjelölt lett? Palin erre sem képes konkrét választ adni, csak annyit mond, „bármit, ami elém került”, a védekezésből pedig rögtön átmegy támadásba, és azt mondja, Couric arra célzott a kérdésével, hogy Alaszka elmaradott térség, ahova még a világ hírei sem jutnak el.
Palinnek, mint minden fundamentalista hívőnek, komoly problémái vannak a demokratikus alapelvekkel, mindenekelőtt azzal, hogy nem kinyilatkoztatásokkal találjuk fel, hanem rákérdezéssel találjuk meg az igazságot. A vita során megjegyezte, hogy a média szűrője nélkül kívánna szólni az amerikaiakhoz, ezért nem válaszol úgy a kérdésekre, ahogy azt Biden vagy a moderátor várja. A váratlan kérdések csak összekuszálják az önmagáról rajzolt kép vonalait.
*
A képét, ami már eleve karikatúra. A Saturday Night Live írói egy az egyben átemelhettek egy hosszú mondatot a Couric-interjúból az azt parodizáló jelenetbe. Újabb bizonyíték Poe törvényére (a fundamentalizmus bármely paródiája – legalább egyesek számára – megkülönböztethetetlen lesz ez eredetitől).
Állítólag Palin maga is fel fog lépni az SNL-ben. Az USA-ban semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy politikusok talkshow-kban és más humoros programokban lépjenek fel. Ez két dolgot is jól mutat: hogy a politika a szórakoztatóipar egyik ága, amely a világról szóló elfogadható narratívák kidolgozása helyett leginkább sablonos karakterek megalkotásával foglalkozik, valamint hogy a média szűrője igencsak szakadozott, ha megengedi, hogy politikusok tegyék be a lábukat oda, ahol a nyilvános képüket megpiszkáló szatírák készülnek, ezzel mintegy jóváhagyva őket, s felvizezve komolyságukat.
Ajánlott olvasnivaló Matt Taibbi írása Palinről.
1 Comment
Több oka van annak, hogy miért ilyenek a jelöltek.
- Ha bármi konkrét, az országot megosztó ügyben komoly javaslatuk van vagy álláspontjuk van, akkor azt darabokra szedi az ellenfél kampánya és a sajtó. (Pl. Mao-n sem beszél egyik párt sem arról, hogy honnan kéne elvonni pénzt.)
- Kétpártrendszer van és a jelölteket közvetlenül választják. Fél százalékokon múlhat és múlik, a végeredmény, nem engedhetik meg maguknak hogy egy-egy nagyobb csoportot komolyan elidegenítsenek maguktól azzal, hogy karakteresen állást foglalnak valami kérdésben. Ezért van, hogy pl. senki nem jut el még a jelöltségig sem, akik olyan témákhoz nyúlnának komolyabban mint a kukoricafarmerek dotációja, Kuba, Izrael vagy az olaj pl.
- A vitákban a legrosszabb ami történhet, hogy kicsúszik egy könnyen, nagyobb kontextus nélkül 10 másodperc alatt idézhető, szerencsétlen mondat a szájukon, mert a hírekben ez fog menni 24 órán át az összes csatornán. Meg lehet figyelni a híradókban, hogy szinte sohasem idéznek 20 másodpercnél hosszabb részleteket a politikusoktól. Az győz, aki bakimentesen lefolytat egy hosszabb vitát. Ha kikerüli a kérdést, vagy bullshit választ ad, az nem számít bakinak, mert hogy ez kiderüljön, ahhoz a kérdést is kéne idézni és az a híradóban már nem fér bele. (Kis túlzással.)
- Európával ellentétben masszív antiintellektualizmus uralja az amerikai politikai kultúrát. Ha valaki túl agyas, vagy nem követ el mindent, hogy ne látszódjon annak, akkor ellenfelei ráragasztják a bélyeget, hogy elitista, meg elvesztette a kapcsolatot a zegyszerű emberekkel.