A pénzügyi világválságok közül a legismertebb, legtöbbször (gyakran furcsa nosztalgiával) felidézett a „nagy”-nak nevezett 1929-es, nem csoda hát, hogy a sajtó a jelenlegi helyzet leírásához is ennek emlékezetéből kölcsönzi a borút. A nagy világválságot azonban más gazdasági problémák okozták, mint a mostanit. Pontosabb párhuzamért 1873-ba kell visszatekintenünk. Angolul több cikket is találni erről, a legtömörebb és közérthetőbb talán Scott Reynolds Nelson történészé (College of William and Mary).

A problémák 1870 körül, Európában kezdtek megmutatkozni. Az 1867-ben alakult Osztrák-Magyar Monarchiában, a Poroszország által egyesített német birodalomban és Franciaországban a császárok támogatásával új, kölcsönöket nyújtó intézmények virágzása indult meg, amelyek települési és magánépítkezésekhez kínáltak jelzálogot, különösen a fővárosokban, Bécsben, Berlinben és Párizsban. A jelzálogokhoz könnyebb volt hozzájutni, mint korábban, így az építőipar fellendülésnek indult. A telkek értéke nőttön nőtt; az adósoknak újabb és újabb kölcsönökre volt szüksége, melyekkel féligkész vagy el sem kezdett épületeiket terhelték meg. (A három város sok látványos háza ebben az időszakban készült.)

Ám a gazdaság alapjai nem voltak elég erősek. Az orosz és közép-európai gabonaexportőröknek új, jelentősen alájuk ígérő nemzetközi versenytárssal kellett megküzdeniük. Ami napjainkban a Wal-Mart polcain található kínai áruk tömkelege, az a 19. században az amerikai Középnyugat technológiailag előrébb járó (gabonasiló, futószalag, gőzhajó) farmereinek terménye volt. Nagy-Britannia, a legnagyobb gabonaimportőr, 1871-ben szinte egyik napról a másikra átváltott az olcsóbb árura. 1872-re a petróleum és az élelmiszer csak úgy özönlött az USA szívéből, lehúzva a repce, a liszt és a marhahús árát. Az összeomlás Közép-Európában 1873 májusában következett be; ekkorra vált egyértelművé, hogy a folyamatos gazdasági növekedésbe vettett bizalom túlzó volt. Az európaiak amerikai kereskedelmi inváziónak nevezték el a folyamatot: egy új ipari nagyhatalom érkezését, amely alacsony áraival fenyegette az európai kereskedelmet és életmódot.

Ahogy a kontinens bankjai bedőltek, brit társaik visszatartották tőkéjüket, hiszen nem lehetett tudni, mely intézményeket érintette leginkább a jelzálogválság. A bankközi kölcsönök kamatai lehetetlenül magasra szöktek. A válság 1873 őszén érte el az Egyesült Államokat.

Nelson szerint (mint a cikk címe: A valóban nagy válság is utal rá) az 1873-as pánik utáni válság nem csak hosszabb volt, mint az 1929-ben kezdődő, de talán még mélyebben is vágott a gazdaság húsába. (Egyik legfontosabb következménye az lett, hogy a nagyvállalatok – amik garantált szerződésekkel rendelkeztek és még bizonyos engedményeket is adhattak nehéz helyzetben lévő üzletfeleiknek – potom pénzért felvásárolták a kis- és középvállalatokat.)

*

Még valami, és erről sem magyar sajtótermék világosított fel, hanem a Slate gazdasági blogja. A le-fel ugráló tőzsdeindexeket nézni nagyon izgalmas, a hitelválság alakulásának azonban nem ezek a legfontosabb mutatói, hanem az ún. TED spread. A rövidlejáratú (3 hónap) amerikai kincstárjegy (Treasury bill, T-bill) az egyik legbiztonságosabb értékpapír. Minél nagyobb mértékben tér el ettől a kereskedelmi bankok egymásnak nyújtott hiteleinek kamata (a londoni bankközi kínálati kamatláb, LIBOR), annál rizikósabbnak tartja a bankközi hiteleket a piac.

Egy banknak hitelt nyújtani természetesen mindig kockázatosabb, mint az amerikai kormánynak, a különbség általában 50 bázispont (fél százalék). Ez 2007 augusztusában, amikor a subprime jelzálogok miatti problémák érzékelhetővé váltak, 100 bázispont fölé ugrott, az október elején elfogadott Emergency Economic Stabilization Act környékén már 300 fölött volt.