Mivel mindkét amerikai elnökjelölt egyetért abban, hogy az USA-nak több figyelmet és erőforrást kell fordítania az afganisztáni helyzetre, a sok szerző által egy ideje már „elfeledett”-nek nevezett konfliktus egyre több teret kap a hírekben. A mai Independentben David Davis, brit konzervatív képviselő, árnyékbelügyminiszter tíz napos látogatásának tapasztalatairól ír. (Davis nyáron, miután a parlament a vádemelés nélküli fogvatartás idejét 28-ról 42 napra emelte a terrorizmussal kapcsolatos ügyekben, lemondott mandátumáról, majd a kiírt választáson kizárólag „az alapvető brit szabadságjogok megfojtása” ellen kampányolva fölényes győzelmet aratott.)

Úgy tűnik, a kormány működése húsz család anyagi gyarapodását szolgálja. A bányászati jogok kiosztásától a szerződések odaítéléséig a miniszterek gyakran beavatkoznak családtagjaik, barátaik érdekében. S ami igazán nyugtalanító: e korrupció kedvezményezettjei régi hadurak és törzsi vezetők, múltbeli atrocitások felelősei, akik ma is büntetlenül tevékenykedhetnek, gyilkossági kísérleteik és más erőszakos tetteik megtorlás nélkül maradnak. Sok köztisztviselő – rendőrfőnökök, kormányzók, miniszterek – több millió dolláros vagyonra tett szert hivatali ideje alatt. Az egyszerű afgánok, akiknek családja heti 10 fontból kell megéljen, mérgesek. A kormány kegyúrként osztogatja a kinevezéseket, különösen a kormányzói és rendőrfőnöki posztokat. Egy körzetben, ahol drogkereskedelmi útonalak vannak, a rendőrfőnöki cím megszerzése akár 150 ezer dollárba is kerülhet. Az új főnök aztán az álatal kinevezett beosztottak által fizetett kenőpénzekből szerzi vissza „befektetését”. A piramis alján, a rendőrök a polgároktól rabolják össze a feletteseik által követelt pénzt, hol nyílt erőszakkal, hol „vámot” szedve az utakon felállított ellenőrzőpontokon. Egy Lashkar Garból Kandahárba tartó afgánnak általában tizenkét útzáron kell átmennie – az ópium az egyetlen árucikk, amivel fedezni lehet egy ilyen utazást úgy, hogy még az ő zsebében is maradjon valamennyi.

A jelen lévő nemzetközi erők egyelőre nem is gondolhatnak arra, hogy enklávékba szorítsák vissza a talibánokat, sőt inkább ők maguk köröznek tanácstalanul páncélozott konvojaikban egy-egy város utcáin, míg a környező vidéket a szélsőségesek uralják, „mintha nem is lennének amerikaiak az országban”. Ezt már Nir Rosen újságíró mondja, aki szerint a talibánok hatalma „Kabul hátsó udvaraiig” terjed. Davis szerint a britek Helmand tartományban öt várost tartanak kézen, a többi terület a talibánoké. Az emberek nem bíznak a kormányban és legalább annyira félnek a rendőrségtől, mint a milíciáktól. Mind Davis, mind Rosen beszámol arról, hogy az egyetlen működő igazságszolgáltatás az országban a talibánoké; Davis szerint Dél-Afganisztánban még a nem-talibán területek lakói is sokszor inkább hozzájuk fordulnak vitás ügyeikben, jóllehet a büntetések sokszor kegyetlenek. „Egy öregasszonyt felakasztottak, mivel egy külföldi fejlesztési hivatalnokkal beszélt. Az ellenük forduló vagy a NATO-t segítő embereket a városközpontokban fejezik le.”

Az Afgán Nemzeti Rendőrség felszámolása, vagy állományának alapos kigyomlálása, a helyi igazságszolgáltatás megszervezése a törzsek öregjeiből verbuvált tanácsokból, az országos szintű igazságszolgáltatási szervek megtisztítása, hadurak és korrupt tisztviselők ellen fordítása Davis szerint alapvető lépések lesznek a helyzet rendezésében; új, határozottabb katonai parancsnoki struktúrát kell felállítani, rövid távon valódi harcoló alakulatokra lesz szükség, hosszú távon pedig nagyobb afgán hadseregre.