madzag

Amerikai katonák járőröznek egy afganisztáni mákültetvényen, 2009 április, Lynsey Addario felvétele, The New York Times

Az ENSZ drogkereskedelemmel és nemzetközi bűnözéssel foglalkozó irodája (UNODC) kénytelen belátni – írja a Guardian –, hogy az ópium alapanyagát előállító afganisztáni házi mákültetvények felszámolása meghaladja az afgán kormány képességeit. Az irtással megbízott egységeket vagy megtámadják, vagy lefizetik, így tavaly a 157 ezer hektárt kitevő illegális ültetvényeknek csak 3,5%-át sikerült elpusztítani. Az iroda tavalyi jelentése [pdf] szerint a száraz ópium ára 2006-07-ben ötödével esett vissza az országban a túltermelés miatt. Valószínűleg ebből merítették az ötletet a b-tervhez: a csempészek elleni határozottabb fellépéssel még több ópium tartható az országban, és az áru még jobban elértéktelenedhet. Ez sem tűnik könnyebb feladatnak: csak az export 60%-át átengedő afgán-iráni határ jó 900 km hosszú. Iránban a szigorú államhatalom ellenére (illetve részben pont amiatt) három millió fogyasztó várja a különféle termékeket (harmaduk a heroint).

A fent említett UNODC jelentés még a cikkben olvashatónál is több, 193 ezer hektárnyi ültetvényről ír (ez a világ ópium-mák termőterületének 82%-a), amelyen több mint félmillió háztartás (tehát legalább pár millió ember) dolgozik. A piac ellehetetlenítése őket is sújtja majd, és ki tudja, van-e az UNODC-nek használható elképzelése a jövőjükkel kapcsolatban – a búza nem tűnik annak, mivel annak ára október óta 30%-ot esett, és a segélyszállítmányokban érkező mennyiség miatt egyébként sem lehet feljebb tornászni.

A gabona termesztéséhez működő infrastruktúrára van szükség (öntöző csatornák, művelésre kialakított teraszok, tároló létesítmények), a mákéhoz jóformán semmire. Gyakran még piacra sem: sok vevő előre meghitelezi a megrendelt mennyiség árát, amit a gazdák kénytelenek leszállítani. A máktermesztés nem csak stabil szektora a mezőgazdaságnak, de kimozdíthatatlan sarokköve a termelők életének. Sokak megtakarított vagyonát a két évig elálló száraz ópium jelenti, amit az el nem adott feleslegből spóroltak össze, arra várva, hátha egy-két éven belül magasabb áron tudnak megszabadulni tőle.

Egyes szervezetek – mint az International Council on Security and Development (ICOS) – azt javasolják, hogy ha már így virágzásnak indult a mák termesztése Afganisztánban (2001-2007 között folyamatosan nőtt), kár lenne szétverni, inkább el kellene téríteni a terrorszervezetek irányítása alól, és jó célra, morfium gyártására fordítani. Az ENSZ gyógyszerekre és drogokra vonatkozó egyezményeinek betartását ellenőrző szerv, az International Narcotics Control Board (INCB) 2005-ös becslése szerint – idézi a New York Times 2007 szeptemberi cikke – hat ország (Egyesült Államok, Kanada, Franciaország, Németország, Egyesült Királyság, Ausztrália) lakói fogyasztják a világ morfiumtermelésének 79%-át. Az alacsony és közepes vagyonnal rendelkező országok lakosainak (a Föld népességének 80%-a) mindössze 6% jut. Az ICOS szerint Afganisztán egyedül képes lenne ellátni az egész harmadik világot, ráadásul a fájdalomcsillapító ára a megnövelt kínálattal a felére csökkene.

*

Afganisztánban a drogfogyasztók száma az 1990-es években, a szovjet megszállás után kezdett emelkedni. [pdf] Sokan sebesülttekként szoktak rá, sokan a menekülttáborok életkörülményeinek elviselhetetlensége miatt. A háború elpusztította a mezőgazdasági infrastruktúrát (lehetetlenné téve a gabonatermesztést) és meggyengítette a kormányzati ellenőrzést. A talibán uralma alatt 1996-99 között a termelés duplájára nőtt, de a rezsim 2000-ben betiltotta az ópium előállítását (a kereskedelmét nem), így az a következő évre jelentősen visszaesett. Aztán az amerikai invázió kezdetétől ismét növekedésnek indult.

Az iraki háború kezdetétől a George Bush elnök és a hadügyminisztérium legfelsőbb vezetői által naponta kézhez kapott hírszerzési jelentés borítóján Amerika fegyverei és katonái tűntek fel az első öbölháború televíziós közvetítései óta jól ismert romantikus-erotikus stílben ábrázolva: a naplemente vöröslő hasadékába döfő tank, fegyverüket átkulcsolva imádkozó gyalogosok, Szaddám lekonyuló szobra. A képekhez társítva idézetek a vérontásra eltökéltek évezredes irodalmi kincsestárából, a Bibliából.

Hogy egy súlyos döntéseket száraz adatokkal, óvatos következtetésekkel előkészítő dokumentumnak miért van egyáltalán szüksége illusztrált borítóra, nem tudom. Azon viszont nem lepődhet meg senki, aki csak egy kicsit is elmélyült a terror elleni háborúk miértjeiben, hogy az ötletgazda, Glen Shaffer tábornok, az egyesített vezérkar és a hadügyminiszter mellé kirendelt hírszerzési összekötő tiszt miért pont a Bibliából idézett és nem – teszem azt – az emberi testben a haslövéstől a halál beálltáig lezajló folyamatokat részletező orvosi könyvből. A GQ magazin által felfedezett borítók csak újabb (már-már szükségtelen) adalékot szolgáltatnak a háborúért felelős amerikai (és brit) politikai vezetés egyes tagjainak világképét uraló vallási eszmék felderítéséhez.

A háborúk persze elsősorban bonyolult gazdasági vállalkozások vagy politikai-stratégiai játszma kellékei (mint Irak) vagy annak a széles körben elterjedt optimista vélekedésnek a kivetülései, mely szerint fegyveres összecsapással hatékonyan lehet rendezni egy konfliktust (mint Afganisztán). A vallás talán nem volt jelentős tényező Amerika háborúinak kirobbantásában, de annál fontosabbá vált azok elbeszélésében. A valóságos gonosz elleni harc nem (csak) történelmi konfliktus, nem fejthető vissza egy kezdőpontig, mint a nacionalizmus által fűtött konfliktusok (az orosz-grúz adok-kapok történetében a felek megtalálhatnak egy eredeti agressziót, s ezzel az elbeszélésük átírhatóvá válik) – a jó és gonosz harca a történelmen kívülről ered (legalábbis a benne hívő vallásos elme számára, egyébként emberi találmány az is), és nem kérdőjelezhető meg. A Bush (és Blair és Shaffer tábornok és sokan mások) számára az apokalipszis felé haladó világtörténelem eseményei csak idézetek az Isten által előre megírt forgatókönyvből, s ahogy Joyce tisztelői járják be az Ulysses dublini helyszíneit, Bush gondolatban úgy járja be Babilont, olvasmányélményeivel eltelten, csak épp nem szappannal, hanem gránáttal a zsebében.

A bibliai idézetek használata ellen Shaffer tábornok több munkatársa is tiltakozott, egyikük szerint ha már akkor kiszivárogtak volna, ugyanolyan botrányt okoztak volna, mint Abu Ghraib. A rosszallásukat (persze csak zárt ajtók mögött) hangoztatók legtöbbje nyilván szintén keresztény volt, csak épp a Bibliát nem olvasták szó szerint, és nem gondolták, hogy Isten által elrendelt keresztes hadjáratban vesznek részt. De vajon milyen élesen áll szemben a visszafogottabb hívők világnézete Bush extrémizmusával? Bush kertelés nélkül kimondta, hogy az emberiség két részre oszlik: azokra, akik „velünk” vannak és azokra, akik „ellenünk”. Moderáltabb hívők általában nem ilyen nyersek, gondolom, érzik, hogy van valami felháborító abban az (egyáltalán nem szélsőséges, hanem alapvető keresztény és muszlim) tanításban, hogy az Utolsó Ítélet nevű kirakatperben csak azt veszik majd figyelembe, a vádlott elfogadta-e az adott ideológiát vagy nem. Aztán: A visszafogottabb hívők ugyan nem gondolják, hogy Isten a világtörténelem minden mozzanatát személyesen felügyeli, de nem fosztják meg teljesen az irányítástól, úgyhogy mégiscsak politikai tényezővé válik, a hatalom megfellebbezhetetlen és kiismerhetetlen végpontjává, akinek nézőpontjából az emberi moralitás számára elfogadhatatlan tettek is állítólagos értelemmel bírnak.

A vallásos illusztrációkkal ellátott elbeszélés ugyanúgy be- és elfogadhatóvá, kezelhetővé teszi a háború parttalan, véres ostobaságát, mint ahogy a televíziók videójátékokat idéző képei. Mindegyikből hiányzik az áldozatok valódisága: az egyikben a gonosz sötétségében rejtik el őket, a másikban az éjszakáéban. A célpontjához közeledő robotrepülőgép kamerájából isteni a kilátás, a távolról mutatott fehér villanások pedig mi mások lennének, mint a hatezer évvel ezelőtti ősrobbanás szerény utánzatai.

A televíziót könnyű kikapcsolni vagy figyelmünk hátterébe utasítani, az isteni elbeszélőt sokaknak egyszerűen lehetetlen. Pedig ahhoz, hogy a vallásos fikcióval átszőtt konfliktusok véglegesen lezárhatóak legyenek nem csak a szélsőségesektől kell megszabadulni – ahogy azt Tony Blair képzeli –, hanem a szélsőséges vallási ideáktól, mint a kettéosztott túlvilág és a politikailag aktív, az emberek iránt érdeklődést mutató, mitöbb jelentős irodalmi tevékenységet is kifejtő Isten.

Ötven, vallással kapcsolatos idézet Bushtól (egyben a kép forrása).

(via Daylight Atheism)

Dél-afganisztáni tájkép, Nir Rosen felvétele

Az előző bejegyzésben idézett Nir Rosen hiába szervezte meg alaposan látogatását a talibánok ellenőrizte Dél-Afganisztán Ghazni tartományába, a helyi parancsnokok közötti rivalizálás miatt vendégből kémkedéssel gyanúsított fogollyá vált, s csak telefonhívások és üzenetek bonyolult hálójával sikerült megmenekíteni. Riportja az „Afganisztáni Iszlám Emirátus” földjéről változó és megosztott, vallási ideológiájában talán gyengülő, de egyre erőszakosabb talibánt mutat be, amely egyértelműen különválasztja magát a határokon átnyúló terrorszervezetektől.

Az afgánok közötti összetartás, úgy tűnik, egyesek szerint a szigorú vallási előírások betartásánál is fontosabb:

Egyes parancsnokok a teljes hatalomátvétel után Mohammed Omar, az ország invázió előtti vezetőjének visszatérését várják, de mások már nem ragaszkodnak hozzá – ez szintén a keményvonalas politikától való eltávolodás jele. A megengedőbb szemlélet térnyerésének azonban egyelőre nyoma sincs a lakosság elleni fellépésben. Ennek fő oka, hogy a fiatalabb generáció a törzsi politika íratlan törvényeit már nem tartja tiszteletben. Rosen szerint az iraki felkelők taktikáit eltanuló talibán „jóval brutálisabb”, mint a hatalmon lévő talibán volt.

Nem tudni, a megosztottság olyan mértékű-e, amit hatékonyan ki lehetne használni. Ha így is lenne, ahhoz el kellene érni, hogy a talibánok nem könyvelhetnek el katonai sikereket, vagyis növelni kellene a megszálló csapatok számát. Rosen szerint ez csak elodázná a visszavonulást, de egyértelmű győzelemhez nem vezetne: „Több katona több összecsapást jelent az ellenséggel, a földi egységeket segítő légicsapásoknak több civil áldozata lenne, így az afgánok még ellenségesebbé válnának.” Az egyetlen, a civil lakosságot megkímélő megoldásnak a talibánok de facto hatalmának elismerése látszik.

*

Az idei év áldozatai – A két nagy amerikai katonai bázis, Bagram és Kandahár közötti autópálya a Bush-adminisztráció retorikájában a kezdődő afganisztáni újjáépítés jelképe volt. Ma, főként Kabultól délre tartó szakasza, a hosszú háború elnyúló emlékműve, roncstemető, út menti bombák által hasított gödrökkel. Ez év júniusában Salar közelében, Kabultól 80 km-re délre egy szállítókonvoj 54 teherautójából 51 pusztult el, szeptember elején 29 jármű jutott hasonló sorsra.

A nemzetközi koalíció és az Afgán Nemzeti Hadsereg elleni támadások a tavalyi évhez képest 44%-kal nőttek; míg 2007-ben 117 amerikai katona halt meg, idén októberre már 135. (A védelmi minisztérium friss adatai szerint a háborúban eddig 546 amerikai vesztette életét.) A talibán milíciák segélyszervezetek munkatársait is egyre gyakrabban támadják meg, a legutóbbi áldozat a Kabulban tegnap reggel lelőtt brit Gayle Williams volt. Az ENSZ szerint idén augusztusig 1445 afgán civil halt meg, 40%-kal több, mint 2007-ben – 800-an a felkelők, 577-en a szövetséges erők fegyvereitől (közülük 395-en légicsapásokban).

*

Sebastian Junger Visszatérés a halál völgyébe c. írásában a másik, északi fronton harcoló amerikai katonák életét mutatja be.

(via MeFi)

Mivel mindkét amerikai elnökjelölt egyetért abban, hogy az USA-nak több figyelmet és erőforrást kell fordítania az afganisztáni helyzetre, a sok szerző által egy ideje már „elfeledett”-nek nevezett konfliktus egyre több teret kap a hírekben. A mai Independentben David Davis, brit konzervatív képviselő, árnyékbelügyminiszter tíz napos látogatásának tapasztalatairól ír. (Davis nyáron, miután a parlament a vádemelés nélküli fogvatartás idejét 28-ról 42 napra emelte a terrorizmussal kapcsolatos ügyekben, lemondott mandátumáról, majd a kiírt választáson kizárólag „az alapvető brit szabadságjogok megfojtása” ellen kampányolva fölényes győzelmet aratott.)

A jelen lévő nemzetközi erők egyelőre nem is gondolhatnak arra, hogy enklávékba szorítsák vissza a talibánokat, sőt inkább ők maguk köröznek tanácstalanul páncélozott konvojaikban egy-egy város utcáin, míg a környező vidéket a szélsőségesek uralják, „mintha nem is lennének amerikaiak az országban”. Ezt már Nir Rosen újságíró mondja, aki szerint a talibánok hatalma „Kabul hátsó udvaraiig” terjed. Davis szerint a britek Helmand tartományban öt várost tartanak kézen, a többi terület a talibánoké. Az emberek nem bíznak a kormányban és legalább annyira félnek a rendőrségtől, mint a milíciáktól. Mind Davis, mind Rosen beszámol arról, hogy az egyetlen működő igazságszolgáltatás az országban a talibánoké; Davis szerint Dél-Afganisztánban még a nem-talibán területek lakói is sokszor inkább hozzájuk fordulnak vitás ügyeikben, jóllehet a büntetések sokszor kegyetlenek. „Egy öregasszonyt felakasztottak, mivel egy külföldi fejlesztési hivatalnokkal beszélt. Az ellenük forduló vagy a NATO-t segítő embereket a városközpontokban fejezik le.”

Az Afgán Nemzeti Rendőrség felszámolása, vagy állományának alapos kigyomlálása, a helyi igazságszolgáltatás megszervezése a törzsek öregjeiből verbuvált tanácsokból, az országos szintű igazságszolgáltatási szervek megtisztítása, hadurak és korrupt tisztviselők ellen fordítása Davis szerint alapvető lépések lesznek a helyzet rendezésében; új, határozottabb katonai parancsnoki struktúrát kell felállítani, rövid távon valódi harcoló alakulatokra lesz szükség, hosszú távon pedig nagyobb afgán hadseregre.