madzag

Amerikai katonák járőröznek egy afganisztáni mákültetvényen, 2009 április, Lynsey Addario felvétele, The New York Times

Az ENSZ drogkereskedelemmel és nemzetközi bűnözéssel foglalkozó irodája (UNODC) kénytelen belátni – írja a Guardian –, hogy az ópium alapanyagát előállító afganisztáni házi mákültetvények felszámolása meghaladja az afgán kormány képességeit. Az irtással megbízott egységeket vagy megtámadják, vagy lefizetik, így tavaly a 157 ezer hektárt kitevő illegális ültetvényeknek csak 3,5%-át sikerült elpusztítani. Az iroda tavalyi jelentése [pdf] szerint a száraz ópium ára 2006-07-ben ötödével esett vissza az országban a túltermelés miatt. Valószínűleg ebből merítették az ötletet a b-tervhez: a csempészek elleni határozottabb fellépéssel még több ópium tartható az országban, és az áru még jobban elértéktelenedhet. Ez sem tűnik könnyebb feladatnak: csak az export 60%-át átengedő afgán-iráni határ jó 900 km hosszú. Iránban a szigorú államhatalom ellenére (illetve részben pont amiatt) három millió fogyasztó várja a különféle termékeket (harmaduk a heroint).

A fent említett UNODC jelentés még a cikkben olvashatónál is több, 193 ezer hektárnyi ültetvényről ír (ez a világ ópium-mák termőterületének 82%-a), amelyen több mint félmillió háztartás (tehát legalább pár millió ember) dolgozik. A piac ellehetetlenítése őket is sújtja majd, és ki tudja, van-e az UNODC-nek használható elképzelése a jövőjükkel kapcsolatban – a búza nem tűnik annak, mivel annak ára október óta 30%-ot esett, és a segélyszállítmányokban érkező mennyiség miatt egyébként sem lehet feljebb tornászni.

A gabona termesztéséhez működő infrastruktúrára van szükség (öntöző csatornák, művelésre kialakított teraszok, tároló létesítmények), a mákéhoz jóformán semmire. Gyakran még piacra sem: sok vevő előre meghitelezi a megrendelt mennyiség árát, amit a gazdák kénytelenek leszállítani. A máktermesztés nem csak stabil szektora a mezőgazdaságnak, de kimozdíthatatlan sarokköve a termelők életének. Sokak megtakarított vagyonát a két évig elálló száraz ópium jelenti, amit az el nem adott feleslegből spóroltak össze, arra várva, hátha egy-két éven belül magasabb áron tudnak megszabadulni tőle.

Egyes szervezetek – mint az International Council on Security and Development (ICOS) – azt javasolják, hogy ha már így virágzásnak indult a mák termesztése Afganisztánban (2001-2007 között folyamatosan nőtt), kár lenne szétverni, inkább el kellene téríteni a terrorszervezetek irányítása alól, és jó célra, morfium gyártására fordítani. Az ENSZ gyógyszerekre és drogokra vonatkozó egyezményeinek betartását ellenőrző szerv, az International Narcotics Control Board (INCB) 2005-ös becslése szerint – idézi a New York Times 2007 szeptemberi cikke – hat ország (Egyesült Államok, Kanada, Franciaország, Németország, Egyesült Királyság, Ausztrália) lakói fogyasztják a világ morfiumtermelésének 79%-át. Az alacsony és közepes vagyonnal rendelkező országok lakosainak (a Föld népességének 80%-a) mindössze 6% jut. Az ICOS szerint Afganisztán egyedül képes lenne ellátni az egész harmadik világot, ráadásul a fájdalomcsillapító ára a megnövelt kínálattal a felére csökkene.

*

Afganisztánban a drogfogyasztók száma az 1990-es években, a szovjet megszállás után kezdett emelkedni. [pdf] Sokan sebesülttekként szoktak rá, sokan a menekülttáborok életkörülményeinek elviselhetetlensége miatt. A háború elpusztította a mezőgazdasági infrastruktúrát (lehetetlenné téve a gabonatermesztést) és meggyengítette a kormányzati ellenőrzést. A talibán uralma alatt 1996-99 között a termelés duplájára nőtt, de a rezsim 2000-ben betiltotta az ópium előállítását (a kereskedelmét nem), így az a következő évre jelentősen visszaesett. Aztán az amerikai invázió kezdetétől ismét növekedésnek indult.

Az Atlanti-óceán partjának közvetlen közelében lévő Nokoué-tavon található a benini Ganvié városa. Akárcsak az itáliai Velence első telepesei a hunok és germánok elől, Ganvié első lakói az Abomey Királyság elől menekültek a mocsaras területre, amely – mint sok más erős afrikai állam – a meghódított törzseket európai rabszolgakereskedőknek adta el. Mivel a ma is létező fon népcsoport harcosai vallási előírások miatt nem merészkednek vízbe, az üldözöttek biztonságban tudhatták magukat. Mindez a 18. század elején történt, Ganvié azóta jelentős várossá és kedvelt turistacélponttá nőtte ki magát (a magyarországi tiszteletbeli konzulátus szerint 12 ezren, más források szerint 15, 20 vagy 30 ezren élnek itt).

Linkek: The African Venice: Ganvié, Softpedia / Ganvié, Benin, képes beszámoló / Ganvié stilt village, Lac Nokoué, Brian McMorrow képei

(pic cc-by-nc-sa Hugo van Tilborg)

A hetvenes-nyolcvanas években a kávéültetvények, a kilencvenes években az aranybányák, manapság pedig a bioüzemanyag-gyártó cégek miatt kell költözniük földjeikről a tanzániai parasztoknak. Holland, amerikai, svéd, japán, kanadai, német és brit vállalatok igyekeznek minél több afrikai földet lefoglalni, az aranylázakat idéző lendülettel – írja a Spiegel Online nemzetközi kiadása.

A tanzániai kormány a Sun Biofuels nevű brit cégnek 9000 hektáros ritkán lakott területet bocsátott a rendelkezésére 99 éves időtartamra. Bérleti díj helyett a britek 13 millió eurót (3,1 mrd Ft) fordítanak majd az infrastruktúra fejlesztésére és iskolák építésére (bár képviselőjük szerint ez „egyelőre nem része a megállapodásnak”), és állítólag 450 ezer euróval (kb. 12 ezer Ft hektáronként) kárpótolják a földtulajdonosokat. Szintén Tanzániában a német Prokon akár 200 ezer hektárt is megművelhet majd – ha Európában lenne kénytelen földhöz jutni, akkor majdnem egész Luxemburgot ki kellene bérelnie.

További érintett országok: Ghána, Namíbia, Malawi, Zambia, valamint Mozambik és Etiópia – előbbiben az érdeklődők igényeit összesítve 11 millió hektár jön ki, ami az ország területének hetede, utóbbiban a kormányzat 24 millió hektárra szándékozik beengedni a befektetőket. „Afrika ideális körülményeket biztosít az olajnövény termesztőknek: nagy, kihasználatlan földterületek, alacsony földárak, rendezetlen tulajdonviszonyok és mindenekelőtt: befolyásolható politikusok”, akik az érintett földeken élők feje felett döntenek, s ha arra van szükség, erőszakkal telepítik át őket.

*

Akármennyire gyenge minőségűek is az elkótyavetyélt földek, mezőgazdasági művelésükre nagyobb szükség lenne. És amint a Sahara Forest Project mutatja, még a sivatag is termőre fogható. A brit mérnökök által kidolgozott és már több európai és perzsa-öböli ország által támogatott terv szerint a napkollektorokkal előállított energiával a tengerből nyert vizet sótalanítják, és az üvegházak hűtésére és a bennük termesztett növények öntözésére használják fel.

Egy másik példa a sivatagi mezőgazdaságra: gabonakörök Líbiában. Az ország olajjövedelme lehetővé tette egy igen költséges sivatagi földművelési technológia alkalmazását. / FutureAtlas.com

*

A genetikailag módosított növényekkel kapcsolatos nyugati ellenérzés Afrikában is megvetette a lábát a hagyományos mezőgazdaságot támogató segélyszervezetek és az ENSZ miatt, s rengeteg kárt okoz, mivel ezek a módszerek nem alkalmasak a növekvő tömegek ellátására – mondta Sir David King, a brit kormány volt tudományos tanácsadója. Robert Watson, a Környezetvédelmi Minisztérium tanácsadója szerint nem ez a probléma, hanem a világ élelmiszer össztermelésének egyenlőtlen elosztása.

(Andrea Bruce/The Washington Post)

Gyerekek fociznak egy szandállal a Bagdadtól észak-északkeletre lévő Baqubah külvárosában. Camp Saad az iraki rendőség toborzóközpontja (ahol idén július 15-én két öngyilkos merénylő 28 önkéntest ölt meg), de a rommá lőtt és szétlopkodott tábor romjai közt több száz család húzza meg magát már öt éve a viszonylag épségben maradt, ám víz, áram, vagy épp ajtó és ablak nélküli házakban.

*

„A tárgyalások átlag 25 percig tartanak, tanúkat nem hallgatnak meg, az egyedüli bizonyíték a vádlottak vallomása; a kirendelt védőügyvédek a tárgyalás napján kapják kézhez az aktát, s nincs lehetőségük négyszemközt beszélni a védencükkel” – írta le a Guardiannak egy névtelenséget kérő nemzetközi tanácsadó az iraki fiatalkorúak útját a belügy- és a szociális minisztérium által felügyelt börtönökbe. A bagdadi Karkh és Tobchi nevű intézményekben az elfogadhatónál akár egy-két százzal többen szoronganak, izzadva a naponta pár órára bekapcsolt légcserélő berendezések, és vakaródzva a háromnaponta lehetővé tett zuhanyozás miatt. ENSZ-ellenőrök tavaly „különösen aggasztó beszámolókat” jegyeztek fel verésekről és szexuális erőszakról.

Mindez a megszállók előtt sem titok: „Az amerikai rajtaütés során egy tiszt azt mondta a lányomnak: Mondd meg a testvérednek, hogy ha bevallja, hogy az Al Kaidához tartozik, Bucca bázisra küldhetjük, ha nem, az irakiakhoz kerül, és ők meg fogják kínozni” – mondta az újságnak a 17 éves Raad Jamal anyja. Raad és társai az iraki hadsereg 2. ezrede 7. dandárjának őrizetébe kerültek, ahol a mennyezetről lelógatott testüket elektromos vezetékekkel verték.

*

Úgy 1500 km-rel délkeletre az Egyesült Arab Emírségekben a túlzsúfolt bankszámlák okoznak gondot. Az Independent röviden összefoglalja, mi mindenbe fektetnek be a lassan már az olajkutak kiapadásával is számolni kénytelen milliárdosok. Az uralkodó testvére például a Manchester City futballklubot vette meg, az Oasis gitáros/énekese, Noel Gallagher nagy örömére. Azért, remélem, nem egy United-szurkoló próbálta lelökni Noelt a Virgin Fesztivál színpadjáról Torontóban.

*

Szintén az Independent ír Angola robbanászerű, de felemás gazdasági növekedéséről. Kína fő afrikai olajellátójának kitermelése három év múlva eléri Kuwaitét, a fővárosban felhőkarcolók nőnek ki a földből, a munkanélküliség azonban 40-60 százalék közötti, a 17 milliós lakosság kétharmada napi 2 dollárnál kevesebből él, a várható élettartam 42 év. Az 1975 óta hatalmon lévő ex-marxista Angola Felszabadításáért Népmozgalom 16 év óta először választásokra készül – ellenzékiek és a Human Rights Watch szerint hatalmi pozícióját maximálisan kihasználva, hiszen itt is, mint afrika számos országában, „a kormány, a nemzet és a párt közötti határok elmosódnak”. A cikk szerzője igencsak borúlátó: a nyugati cégek új piac iránti sóvárogása szerinte fontosabbnak bizonyul majd, mint az AU, az EU és az USA által küldött megfigyelők jelentései.

A Szahara nyugat-algériai szegletében, az ördög kertjének nevezett, köveket termő sivatagban virágzik a világ egyik legvalószínűtlenebb kulturális központja, Dakhla, ahol idén ötödik alkalommal rendezték meg a Szaharai Nemzetközi Filmfesztivált. A háromnapos rendezvény műsorán harminc film szerepelt, a Spanyol- és Franciaországból, Belgiumból, az Egyesült Királyságból és Amerikából érkezett háromszáz vendég között a legnevesebb az Oscar-díjas Javier Bardem volt. Dakhlában azonban hiába keresnénk a filmszínházat. Sőt hiába keresnénk bármilyen nagyobb, kőből rakott épületet vagy épp elektromos vezetékeket. Dakhlában sátorok vannak és vályogkunyhók meg ötvenezer menekült.

Dakhla azon négy nagyobb tábor egyike, amelyekbe Nyugat-Szahara lakosai menekültek a hetvenes évek közepétől, amikor országukat a nyugati hatalmak elfelejtették felszabadítani a gyarmati uralom alól. 1976-ban, amikor Spanyolország elhagyta a területet, Dzsibuti kivételével már minden afrikai ország önálló volt. Nyugat-Szaharára mind Marokkó, mind Mauritánia igényt formált, amelyet a hágai Nemzetközi Bíróság alaptalannak minősített. A két ország hadserege mégis bevonult. A gyengébb mauritániai erőket a Polisario Front nevű nyugat-szaharai egységszervezet kiüldözte, a marokkóiakkal azonban 1991-ig folytak a harcok. Az akkor megkötött fegyverszünet után hat évvel Marokkó beleegyezett, hogy a terület sorsáról népszavazás döntsön, erre azonban nem került sor.

A „Homokfüggöny” által kettéosztott terület keleti, a Polisario Front ellenőrzése alatt álló részét az Afrikai Unión és negyvenvalahány (nagyrészt afrikai és latin-amerikai) országon kívül senki nem ismeri el önálló államnak, ami jól mutatja, mennyit ér a hágai bíróság véleménye a nyugati demokráciák vezetői szemében.

A nemzetközi filmfesztivál egyik célja a nyugati sajtó figyelmének felkeltése egyrészt a rendezetlen politikai helyzet, másrészt a félig-meddig rendezett humanitárius helyzet iránt. A kb. 150-200 ezer menekült (bár a becslések elég bizonytalanok) lakóhelyei már rég megszűntek szedett-vedett sátortáborok lenni, a három évtized alatt jól irányított közösségekké váltak (talán nem utolsó sorban azért, mert a Polisario Frontba besorozott férfiak távolléte alatt lakóik 65 százaléka nő volt). A spanyol, algériai és kubai segítséggel megszervezett oktatás a körülményekhez képest kiváló, a hetvenes években még 10 százalék körüli írni-olvasni tudás mára 90 százalék fölött van, egyesek ösztöndíjjal külföldi egyetemekre is kijuthatnak. Civilszervezetek segítségével minden gyerek legalább egy nyarat Spanyolországban tölthet. A szükségesnél szűkösebb anyagi támogatás miatt azonban a táborok lakosai rosszul tápláltak, a legtöbb tábor nem fér hozzá semmilyen ivóvízforráshoz.

A magukat csak szaharaiaknak (spanyolul Saharaui) nevező népcsoport tagjai számára a fesztivál természetesen identitásuk formálásának ünnepe.

A szabadtéren vagy a legnagyobb épületekben, a vályogtéglából épült raktárakban zajló vetítések a művészi önkifejezés iránt egyébként is fogékony szaharaiak közül sokakban felkeltették a közösségeik életének dokumentálása iránti vágyat – a feszivál alatt a legnépszerűbb kurzus a filmkészítés alapjaival foglalkozó volt, így a szervezők hosszabb távú tanfolyamok indítását tervezik. Lehet, hogy a jövő évi fesztiválon a közönségből összeállított zsűri által kiosztott Sivatagi Rózsa-díjat és a vele járó, a szaharaiak szemében az elismerést jelképező fehér tevét már egy helyi alkotó nyeri majd el.

Sergi Bernal idei képei a menekülttáborból.

A BBC képriportja a dembe nevű, Nigériában és a környező országokban honos, kevés szabállyal rendelkező küzdelemről, a munka nélkül maradtak egyik pénzkereseti lehetőségéről. Az összecsapások némelyike halállal végződik; a résztvevők az általuk indiai kendernek nevezett cannabisszal tompítják félelmüket.

Murat Kurnaz, Németországban élő török állampolgárt 2001 végén tartóztatták le Pakisztánban. Egy afganisztáni börtön után, ahol – állítása szerint – kínzásoknak is alávetették ezerhatszáz napot töltött Guantanamón – huszas évei első felét. Könyvéből a Guardian közöl részletet: 1. rész, 2. rész.

forrás: CagleCartoons.com

Laurie Santos egy Puerto Rico melletti kis szigeten a rhesusmajmok társas viselkedését tanulmányozza.

*

Ray Kurzweil jövőkutató hatvan éves, és mindent elkövet, hogy még pár évtizedig életben maradjon. Nem a marsraszállást akarja megérni, hanem a technológiai szingularitás bekövetkezését.

*
Akkor és most – nyolc dél-afrikai fotós képei az 1994-es első demokratikus választások előtti és utáni korszakról.

A Fájdalom Határok Nélkül szervezet hirdetésein végtelenített futószalag jelképezi a válságövezetekben élők kilátástalanságát. Utólagos illusztráció A mozdulatlan milliárdhoz. A felső képen a háborúk és éhínség dúlta Afrika, a két alsón az aknamezőkkel tűzdelt Kambodzsa és a természeti katasztrófáktól szenvedő Indonézia.

(Készítette a TBWA/MAP Paris. via Osocio)

Assagai – Hey Jude

Az Assagai dél-afrikai zenészekből álló, rövid életű afro-rock zenekar volt. A hetvenes évek elején két albumuk jelent meg az Egyesült Királyságban, ez a szám az elsőn hallható. Igazi feldolgozás: nem csak a szöveget, de a zenét is egy másik nyelvre fordítják le. – Apropó fordítás – az assegai vagy assagai szó jelentése «lándzsa, gerely».

Assagai – Assagai (1971)

*

(Közvetlen link az mp3 fájlra – amíg rá nem jövök, mi bántja az Audio Player plugint.) Vagy inkább: Taragana’s Del.icio.us mp3 Player WordPress Plugin „It is future-proof.” :)

Időről időre – leginkább amikor az Egyesült Államok a fejlődő világ valamely szegletét bombázza – felbukkan a hírekben egy indiai-óceáni sziget, Diego Garcia neve. A következő történetből megtudjuk, hogyan fészkelhették be magukatt az USA sötét vasmadarai a fehér homokkal szegett zátonyra, és közben megcsodáljuk a gyarmati korszak előbukkanó roncsait a demokrácia apályakor.

…And Found

A Chagos-szigeteket és legnagyobb tagjukat, Diego Garciát a portugálok térképezték fel a 16. század elején, de az apró atollokat haszontalannak ítélték. Végül a délnyugatra lévő Mauritiust 1715-ben birtokba vevő franciák terjeszkedtek errefelé, kókuszültetvényeket létesítettek, és művelésükre rabszolgákat telepítettek át Mozambikból és Madagaszkárról. A napóleoni háborúkat lezáró békeszerződés a Brit Birodalomnak juttatta a Chagos-szigeteket (és a tőlük nyugatra lévő Seychelle-szigeteket, valamint Mauritiust). A britek hamarosan tovább növelték az itt dolgozók számát Indiából hozott szerződéses munkásokkal. Az általuk előállított kókuszolaj akkoriban lámpaolajként keresett termék volt, és a szigetek lakói – ha szűkösen is – még a 20. században is meg tudtak élni az ültetvényekből: a kopra (a kókusz szárított belseje) kiváló lóeledel, a kisajtolt olajat pedig az élelmiszer- és a kozmetikai ipar is használni kezdte; a chagosiak ráadásul guanót is elkezdtek exportálni, így az 1950-60-as évekre a szigetek parányi gazdasága fellendülőben volt, kis segítséggel még tovább fejlődhetett volna, a britek fontolgatták is a turistáknak kínálkozó lehetőségeket – ám ekkor, sok ezer kilométerre a kék-fehér-zöld partoktól, jólöltözött emberek beszélgetni kezdtek.

The Greater Good

- Szükségünk lenne egy szigetre valahol az Indiai-óceánon – mondták az egyenruhás emberek Amerikából –, amiről felszállhatnának a gépeink, hogy bombákat dobjanak le a Szovjetunióra, a Közel-Keletre, Kínára vagy Indiára. – Minő véletlen – válaszolták a fekete öltönyös emberek Britanniából –, nekünk épp vannak ilyen szigeteink; tessék körülnézni közöttük.

Először a Seychelle-szigetekhez tartozó, lakatlan Aldabra-atollt szemelték ki. A döntés azonban valahogy a Royal Society tagjainak fülébe jutott, akik a Smithsonian Intézettel együtt tiltakozásuknak adtak hangot, az atollon ugyanis aldabrai óriásteknősök és más veszélyeztetett fajok éltek és – a humánus tudósoknak köszönhetően – élnek ma is, azóta még a világörökség részéve is nyilvánított lakhelyükön.

Diego Garcián nem voltak értékes állatfajok, ha azt a kétezer fős emberpopulációt nem számítjuk, ami a francia-kreol egy önálló változatát beszélte, halászattal és növénytermesztéssel foglalkozott vagy épp épített valamit: iskolát, templomot, kórházat. A Foreign Office (FO), a brit külügyminisztérium pedig gondoskodott róla, hogy ne vetessenek számba: egyszerűen eltüntette őket a világ szeme elől, azt állítva, hogy nem állandó lakosok, csak ideiglenesen odatelepített munkások Mauritiusról.

1964-ben megkezdődtek a tárgyalások Mauritius függetlenségéről. Bár az ENSZ 1514-es határozata szerint az egykori gyarmattartók által a gyarmatokon élőknek juttatandó önrendelkezési jog semmilyen feltételhez nem köthető, Anthony Greenwood (a gyarmati ügyekért felelős államtitkár) hárommillió fontért és fontos exporttermékének, a cukornak biztosított piaci előnyért megvette Mauritiustól a közigazgatásilag hozzá tartozó Chagos-szigeteket. A szigetekből 1965. november 8-án új gyarmatot hoztak létre, Brit Indiai-óceáni Terület néven. Mivel az ENSZ fent említett határozata elfogadhatatlannak minősíti egy ország területi egységének megbontását a gyarmatok felszámolása során, a szervezet 2066-os számú határozatában elítélte a briteket az eljárás miatt.

Az FO még júliusban utasította a brit ENSZ-nagykövetet, F. D. W. Brownt, mit válaszoljon a várható vádakra: a Chagos-szigetek „lakatlanok voltak, amikor az Egyesült Királyság kormánya szert tett rájuk”. November 16-án valóban ez a hazugság hangzott el a közgyűlés előtt, azzal együtt, hogy a lakosok „mauritiusi és seychelle-szigeteki munkások”, és hogy a mauritiusi terület kettéosztása „az érintettek választott képviselőivel együtt került kidolgozásra”.

1966 decemberében Lord Chalfont külügyminiszter aláírta a szerződést az amerikaiakkal Diego Garcia 50+20 évre szóló bérletéről. A szerződés nem nevez meg bérleti díjat, de a USA Szenátusa 1975-ben kiderítette, hogy a brit kormány 14 millió dolláros kedvezményt kapott a Polaris atomtengeralattjáró árából (a szükséges szenátusi beleegyezés nélkül).

Stranger in a Strange Land

A lakosság eltávolítása, az esetleges összeütközések elkerülése érdekében, az amerikai fél kérése volt, s „gyakorlatilag a megegyezés egyik feltétele az 1965-ös tárgyalások során”. A brit hivatalnokok válogatott módszerekkel láttak feladatukhoz. Beszüntették az ültetvények működtetéséhez és fejlesztéséhez szükséges anyagi támogatást; csökkentették az élelmiszerszállítmányokat. Azokat, akik valamilyen ügyüket intézve, vagy a rájuk váró földterület és munkalehetőség ígéretének bedőlve Mauritiusra utaztak, a hatóságok nem engedték visszatérni. A megfogyatkozott lakosság körében azt kezdték terjeszteni, hogy a szigetet bombázni fogják, s talán nem bízva a szavak elrettentő erejében, bemutatót is tartottak, mi történne az itt élőkkel:

Diego Garcia több mint két évszázad után, 1971-ben vált ismét lakatlanná, Salomen és Peros Banhos szigetei két évvel később. Diego Garciáról az utolsó száznyolcvan embert a Nordvaer teherszállító hajón telepítették ki, október 15-én. „A férfiakat a hajóhídra terelték, itt álltak vagy guggoltak a viharban; a nők és gyerekek a raktérben aludtak a trágyaszállítmány – madárszar – tetején. Az emberek hányással hasmenéssel küzdöttek; két nő elvetélt.” – írja le a körülményeket John Pilger. A deportáltak előbb egy seychelle-szigeteki börtönbe kerültek, majd Mauritius fővárosa, Port Louis peremére, ahol már ott élő társaikkal együtt rettenetes körülmények között szállásolták el őket. Cassis és Roche Bois mocskos nyomornegyedeiben éhínség és betegségek szedték áldozataikat, sokan önkezükkel vetettek véget életüknek. A túlnépesedett Mauritiuson akkoriban a helyieknek sem jutott elég munka, a betelepítetteknek esélyük sem volt felkapaszkodni a mélyszegénységből (egy 1980-as évek elején végzett felmérés 40 százalékos munkanélküliséget talált, a legfrissebb adat 70 százalék). Az FO mindezzel tisztában volt, A. R. G. Prossernek a hetvenes évek közepén készített részletes jelentéséből.

Homecoming

1974-ben a brit és amerikai sajtó végre felfigyelt a történtekre. Prosser jelentése és a nyilvánosság hatására 1978-ban (öt év késéssel) a brit kormány jelentéktelen összeget, 650 ezer font kompenzációt fizetett a kétezer kitelepítettnek. 1981-ben több száz chagosi nő tüntetett a brit főbiztosság (nagykövetség) előtt Port Louis-ban, többen három hetes éhségsztrájkot tartottak. 1982. március 27-én a legszegényebbek elfogadtak egy 4 millió fontos végkielégítést, s lemondtak további követeléseikről (mindenek előtt a lakhelyükre való visszatérésről), pontosan ugyanúgy, ahogy Indiából érkezett elődeik mondtak le a maguk jogairól: az írni-olvasni nem tudó, angolul nem beszélő chagosiak az ujjlenyomatukkal „írták alá” a szerződést, amelynek pontos tartalmáról a britek nem tájékoztatták őket. A kifizetéseket intéző, a mauritiusi kormány által felállított alap nem járt el kellő körültekintéssel: a pénz nagy része a chagosiakat becsapó hitelezők és ingatlanügynökök kezére került.

Az 1990-es években a Foreign Office tevékenységét felfedő dokumentumok kerültek elő az irattárakból. Kiderült, hogy a chagosiak eltüntetésének terve a legmagasabb köröktől nyert jóváhagyást. 1965. november 5-én és 8-án a már említett Anthony Greenwood két feljegyzést írt Harold Wilson miniszterelnöknek az ezer fős lakosság által jelentett problémáról, kérve, hogy minél előbb fogadtassa el a királynővel a Brit Indiai-óceáni Terület megalakítását, hogy az ENSZ közgyűlést kész tények elé állíthassák. Az új gyarmat létrehozása nem parlamenti döntéssel, hanem a brit jogrendszer egy középkori maradványának segítségével történt: az ún. order-in-council lényege, hogy az uralkodó tanácsadó testületének (Privy Council) elnöke a kormány által megfogalmazott határozatokat felolvassa az uralkodónak, aki szóbeli beleegyezését adja, s ezzel azok törvényerőre emelkednek. Az FO tervéről (hogy letagadják a Chagos-szigetekiek bennszülött voltát) Wilson 1968. július 25-én kapott részletes javaslatot Michael Stewart külügyminisztertől, melyet 1969. április 26-án elfogadott.

A bizonyítékok előkerülése után, 1998-ban a közösség egy fiatalabb tagja, Olivier Bancoult egy londoni ügyvéd, Richard Gifford segítségével beperelte a brit kormányt. 2000. november 3-án a High Court egyhangúlag törvénytelennek mondta ki a chagosiak kitelepítését, nem utolsó sorban a Magna Cartára hivatkozva, mely megtiltja a birodalomból való száműzetést megfelelő eljárás nélkül (Mauritius 1968-tól már független állam volt). Bár Robin Cook külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy a kormány elfogadja a döntést, és visszaengedi a chagosiakat a szigetekre, Diego Garciát kivéve, nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiak senkit sem akarnak látni egyik legfontosabb külföldi katonai létesítményük környékén, különösen 2001. szeptember 11. után. 2004. június 10-én tehát II. Erzsébet két újabb order-in-councilt fogadott el, megtiltva a chagos-szigetekiek visszatérését. 2006. május 11-én a High Court a határozatokat törvénytelennek mondta ki. A kormány fellebbezését a Court of Appeal 2007. május 23-án elutasította, a következő és egyben utolsó lépés a Lordok Házához való fellebbezés lesz. (frissítés/081022 Chagos islanders lose battle to return)

2006. április elején száz chagosi a brit és amerikai kormányok engedélyével egy-egy napos látogatást tehetett Diego Garcia, Peros Banhos és Salomon szigetein.

Források

John Pilger: Stealing a Nation (2004), mely elnyerte a Royal Television Society legjobb brit dokumentumfilmnek járó díját. Ennek alapján készült Freedom Next Time c. könyvének első fejezete, melynek rövidített változata elolvasható a weblapján. Mark Curtis The depopulation of the Chagos Islands, 1965-73, sok idézettel az archívumokból előkerült dokumentumokból. Diego Garcia: «All we want are our fundamental rights», Sean Carey riportja a New Africanban. Paradicsomi polémiák az Indiai-óceánon, Népszabadság, 2002. augusztus.