madzag

Állítólag jó esély van rá, hogy a Hoover-gát által felduzzasztott Mead-tó emberi beavatkozás nélkül másfél évtized alatt elpárolog, és a turisták az USA legnagyobb víztározója helyett az USA legnagyobb gödrét csodálhatják majd meg. Érdekes véletlen, hogy a Mead északi csücskétől pár mérföldre található a 20. századi kültéri szobrászat egyik fontos alkotása, Michael Heizer Double Negative-ja: egy 9 méter széles, 15 méter mély és 460 méter hosszú árok, melyet egy természetes képződmény, egy folyóvölgy pereme szakít meg.

A Double Negative keletről, a folyóvölgy felől [nagyobb kép]

*

Innen északnyugatra látható (igaz, egyelőre csak messziről) Heizer 1972 óta készülő monumentális land art projektje, a City. A jelenleg négyszáz méter szélességű és két kilométer hosszúságú, földből, kőből és betonból (legalább annyiból, mint a Hoover-gát) munkagépekkel épülő mű sok más mellett a letűnt közép-amerikai civilizációk városait és a modern nagyvárosok minimalista tömbjeit idézi, Heizer szerint civlizációnk egész történetének összefoglalása napjainkig.

A City madártávlatból, a jobb szélen a művész farmja [nagyobb kép]

Heizer munkája a maják, aztékok és inkák városépítészetén túl egy kevésbé ismert hagyományhoz is kapcsolódik, azoknak a prekolumbián népeknek a tájépítészetéhez, amelyek termővé alakították a szegényes talajú Amazonas-medencét a terra preta segítségével, valamint több ezer termékeny és lakható földszigetet hoztak létre az időszakosan víz alá kerülő bolíviai síkságokon. (Lásd a korábbi cikket A Paradicsom kertmérnökeiről, valamint a BBC dokumentumfilmjét [49 perc]. – És meg kell még említenünk a hagyomány kevésbé dicső folytatóit, az Appalache-hegység szénbányász cégeit.)

*

A világtól feleségével elvonultan élő Heizer munkásain és a környező ranch-ek lakóin, valamint nagy ritkán egy-egy mecánásán vagy újságírón kívül nem érintkezik senkivel, a szövetségi kormánytól pedig már-már paranoiásan idegenkedik, különösen mióta az energiaügyi minisztérium azt tervezi, hogy a közeli hegyekben építendő atomhulladék-tárolóhoz (nyilván maga is lenyűgöző mérnöki alkotás) vezető vasútvonalat abban a völgyben vezeti el, ahol a Város fekszik. Ha sikerül megegyezni a sínek eltereléséről, és a munka is megfelelő ütemben halad, a Város 2010-ben készül el és nyílik meg a nagyközönség előtt.

Nemrég olvashattuk, hogy Észak-Peruban tízezer évvel ezelőttről származó háziasított növények nyomát tárták fel. Ha az amerikai kontinensen élő civilizációk ugyanakkor indultak fejlődésnek, mint a közel-keletiek, vajon miért csak néhány nagy birodalmat hoztak létre, miért maradt a többségük kis, elszigetelt csoportokban? Nem lehet, hogy a tengeren túl is ugyanolyan zsúfoltan éltek egymás mellett a különféle társadalmak, mint ideát, és környezetükre is ugyanakkora hatással voltak, mint a mi őseink? Mint az Charles C. Mann 1491 c. cikkéből kiderül, vannak kutatók, akik meglepő válaszokkal szolgálnak ezekre a kérdésekre.

Járvány tábornok

Vajon mennyien élhettek a kontinensen Kolumbusz előtt? James Mooney etnográfus 1910-es cikkében Észak-Amerika lakosságát 1,15 millióra becsülte. A tekintélyes tudós adata évtizedekig háborítatlanul tengődött az újabb és újabb szakirodalom lapjain, míg 1966-ban egy fiatal kutató, Henry F. Dobyns megdöbbentő feltételezéssel állt elő, amely ugyan tarthatatlannak bizonyult, ám a gyarmatosítás egy fontos mozzanatára hívta fel a figyelmet.

Dobyns Észak-Mexikóban a spanyol jezsuita missziók feljegyzéseit vizsgálta, és feltűnt neki, mennyivel több a halálozások, mint a születések száma. Aztán Peruban folytatott kutatásai során világossá vált az ok: az indián népességet rettenetes járványok tizedelték. Pizarro első, sikertelen expedíciója (1524) után egy évvel kitört az első hímlőjárvány, amely az inka népesség több mint felét elpusztította, köztük az uralkodót, Huayna Capacot, akinek halála örökösödési háborúhoz vezetett. Ennek közepébe csöppent Pizarro második expedíciója (1526-28) során, és részben ezért tudott 160 emberrel elfoglalni egy hatalmas birodalmat. A következő évtizedekben sorra szabadultak el az európai betegségek: tífusz 1546-ban, influenza és hímlő 1558-ban, hímlő 1589-ben, diftéria 1614-ben, kanyaró 1618-ban.

Mooney adatai már a mélypontot mutatják – állította Dobyns –, a hatalmas járványok milliókat pusztíthattak el, s mivel a hódítók előtt jártak, így azok nagy területeket már lakatlanul találtak. Amerikában többen éltek, mint Európában – találgatott az antropológus –, úgy 90 és 112 millió között, a gyarmatosítás első 130 évében pedig a kontinens népessége 95%-kal csökkent.

Dobyns pontos számokat ad meg ott, ahol még pontatlant is nehéz – mérgelődött számos kutató -: ha a 95%-os halálozási arányt csak egy-két százalékkal módusítjuk, milliók, sőt tízmilliók jelennek meg és tűnnek el. Dobnys később 18 millióra módosította becslését, de ez még mindig nagyságrenddel nagyobb másokénál (1,5-1,8 millió). Sokan pedig meg sem próbálkoznak az őslakosok számának kikövetkeztetésével, s nem csak azért, mert lehetetlennek tartják, hanem a politikai mellékzöngék miatt is. A nagy számokat vizionálók éleslátását a politikai korrektség homályosítja el – állítják a kritikusok -: annyira hevesen szerenék megingatni az Európa-centrikus történetírás pozícióját, hogy az adatokon túllépve kitalálnak egy másik hozzá mérhető kontinenst. Aztán meg: minél népesebb és fejlettebb volt a Kolumbusz előtti Amerika, annál nagyobb gazemberek voltak a gyarmatosítók.

Clash of Civilizations

Még az 1980-as években is tartotta magát a nézet, hogy az európaiak civilizálatlan földeket hódítottak meg. Az egyik első kételkedő Alfred Crosby történész volt, szerinte a gyarmatosítás két, még az újkőkor előtt szétvált civilizáció összecsapása volt.

A neolitikus forradalom idején (úgy 10-12 ezer évvel ezelőtt) az amerikaiak ősei már messze jártak a termékeny félholdtól, épp akkor (vagy akár már jóval előbb) keltek át a Bering-földhídon. A suméroktól függetlenül (vélhetően Mexikóban) találták ki és fel ugyanazokat az eljárásokat és eszközöket, amik a társadalmi formák átalakulását hozták magukkal. Persze a Közel-Kelethez képest késésben voltak (főleg mivel több időre volt szükség a megfelelő népsűrűség kialakulásához), és pár dolgot ki is hagytak: igavonó állatok híján nem volt szükség a kerékre (csak gyerekjátékokon használták), és az acélt se fejlesztették ki. Az Amerikából származó növények száma azonban azt mutatja, hogy a mezőgazdaságban egyáltalán nem voltak lemaradva, sőt. Crosby szerint az újvilági gabonáknak, különösen a kukoricának mind Európában, mind Afrikában komoly szerepe volt a népesség növekedésének felgyorsulásában. (Az, hogy a megfogyatkozott indiánok munkaerejét Afrikából pótolhatták, vagyis beindulhatott a rabszolgakereskedelem, szintén emiatt történt.)

A perui Písac melletti inka teraszokat még ma is használják (pic by Serogi)

Felperzselt föld

Az Andok hegyoldalaiban kialakított teraszok (csak Peruban 600 ezer hektár) arról tanúskodnak, hogy az amerikai őslakók a mezőgazdasági termelés érdekében jelentős átalakították a környezetüket. Vajon igaz ez a síkvidéken élőkre is?

William M. Denevan szerint az amerikaiak kontinensszerte a füves síkságok és az erdők rendszeres és szabályozott felégetésével módosították a növénytakaró jellegét és összetételét. A vitatott elmélet szerint emberi beavatkozással jöttek létre a középnyugati prérik dús füvű legelői. A megfelelő mennyiségű eső miatt az égetések nélkül az erdők visszafoglalták volna a síkságok egy részét, mint ahogy az a 19. században több helyen meg is történt. Az erdős területeken élők szintén égetéssel szabadultak meg az aljnövényzettől és hoztak létre átjárható erdőket, mesterséges tisztásokat. A romantikus kép a Kolumbusz előtti vadonokról legfeljebb a lakatlan területekre lehet igaz. Az elképzelés egyik támogatója felhívja rá a figyelmet, hogy Hernando de Soto észak-amerikai expedíciója (1539-42) során több mint 600 emberrel, 200 lóval és a tartalékélelemként szolgáló (és számos állati és emberi betegséget is elterjesztő) disznókkal tíz mai USA-tagállam területét járta be anélkül, hogy mozgását átjárhatatlan erdők akadályozták volna.

Napjainkban az Amazonas menti dzsungelek jelentős területei vesznek oda az állattartás és a fakitermelés miatt, évszázadokkal ezelőtt azonban – mint Denevan és mások állítják – jóval átgondoltabb emberi tevékenység formálta az érintetlennek ezek szerint nem nevezhető erdőket. Amazónia talajában növényi eredetű szén található, jóval több helyen, mint hogy pusztán természetes tüzekkel magyarázzuk a jelenlétét. Az indiánok azonban nem csak az erdők sűrűségét és összetételét szabályozták. Amazónia mintegy 10%-át a terra preta nevű termékeny talaj teszi ki, ami nem teljesen természetes úton alakult ki: minden jel arra mutat, hogy az esőerdők egyébként nem túl jó minőségű talaját egyes törzsek mikroorganizmusokkal javították fel.

A dzsungelben talán nehéz észrevenni az emberi kéz nyomát, egy kicsit délebbre, Bolívia Beni tartományában körülnézve azonban bárki elcsodálkozhat. Beni nagy része pusztaság, amely az esős évszak idején vízzel telik fel, ami aztán az Amazonas vízgyűjtő rendszerén keresztül a folyóba távozik. Ilyen körülmények mellett nem alakulhat ki erdő, itt mégis vannak fás területek: három vagy akár húsz méterrel megemelt szárazföldi szigeteken, melyeket töltések úthálózata köt össze. Clark Erickson antropológus (természetesen egyelőre kérdéses) elképzelése szerint a majd 80 ezer négyzetkilométernyi területen a tájat egy ismeretlen, kétezer éve élt társadalom formálta át. Elsőre talán hihetetlennek hangzik, de ha belegondolunk, ez semmivel sem kisebb vagy nagyobb teljesítmény, mint megművelhető teraszokat kialakítani egy magashegységben.

Terraformálás

Lehetetlen kideríteni, hogy mennyien lakták a Kolumbusz előtti Amerikát; valószínűleg egy kicsit többen, mint azt ma gondoljuk. Az azonban biztos, hogy az itt élő népek legalább olyan mértékben átalakították környezetüket, mint az európaiak. A kettő közötti különbséget nem nehéz észrevenni: az amerikaiak olyan működő ökoszisztémákat igyekeztek létrehozni, amelyek kedvezőbb emberi életkörülményeket biztosítanak.

Mindenki hallott a sivatagi városról, ahol az utcáknak nincsen neve. Van egy tó melletti város is, ahol ugyanez a helyzet, méghozzá nem egy vadnyugati porfészek, mint a U2-dalban, hanem Nicaragua 1,4 milliós fővárosa, Managua.

Neve az őslakosok nyelvén a víz közelségére utal, a város azonban sajnos valami máshoz is közel esik: a Közép-amerikai árokhoz, a Kókusz- és a Karibi-lemezek találkozási zónájához. 1844 és 1968 között kilenc komolyabb, a várost vagy környékét érintő földmozgást jegyeztek fel. Aztán, a többszáz házat megrongáló 1968-as rengés után mindössze négy évvel, 1972. december 23-án a korábbiaknál pusztítóbb katasztrófa következett. Az áldozatok számáról (főként mert a járványveszély miatt sokakat tömegsírokba kellett temetni) különböző adatokat találni: a BBC 10 ezer áldozatról és 15 ezer sebesültről tudósított, az USGS közlönye ugyanennyi sebesültről, de kevesebb, 3000-7000 halottról tud, Jay Mallin beszámolójában a halottak száma 4000-6000, a sebesülteké 20 ezer.

A rengés epicentruma a városközpontban volt, az épületek háromnegyede romba dőlt vagy lakhatatlanná vált; az akkori lakosság fele, 250 ezer ember maradt lakás nélkül, ők a nagyjából épen maradt külvárosokba költöztek. A városszerkezet megbomlott (13 négyzetkilométernyi beépített terület vált a földdel egyenlővé), és még három évtizeddel később sem állt helyre, mivel az állandó rengésveszély miatt az elpusztult kerületekben nem kezdtek nagyszabású építkezésekbe. (A főváros más helyre költöztetése is felmerült.)

Managua széttöredezett utcahálózata nem volt alkalmas a tájékozódásra, így a helyiek különféle természetes vagy mesterséges tájékozódási pontokat és iránymegjelöléseket kezdtek használni. Az ideiglenes rendszer annyira elterjedté és kidolgozottá vált az évek során, hogy ha az önkormányzat elhatározná, hogy a névtelen közterületeknek nevet ad, és ahol csak tudja, előírja ezek alkalmazását, a helyiek komoly bajban lennének (ellentétben az idelátogatókkal). Néhány utcának ugyan van neve, többen még a házakat is számozzák, de ezeket senki nem használja.

Hogy hogy hangzik egy managuai útbaigazítás? Egy példa a Toronto Star cikkéből: „Onnan, ahol a kínai étterem volt két tömbbel lejjebb, majd fél tömbnyire a tó irányába, amellett a ház mellett, ahol a sárga autó áll.” (Miután az illető, akinek ezt mondták, megkérdezte: mi van, ha nincs ott a sárga autó, azt válaszolták neki: mindig ott van.) Ha ennek alapján nem tudnánk kitalálni, merre kell mennünk, és megkérnénk a segítőkész managuait, hogy az égtájakat használva magyarázza el az utat, nem lennénk kisegítve, hacsak nem tudjuk, hogy a nyugatot a lefelé, a keletet a felfelé, az északot a tó felé, a delet pedig (igencsak zavaró módon) a dél felé kifejezésekkel jelölik. Jól jön továbbá, ha ismerjük a vara nevű, spanyol és portugál területeken a 19. századig használt mértékegységet (0.847 m), mert a távolságokat meg leginkább abban szokták megadni.

(via Dark Roasted Blend)

Kalifornia mint sziget Jan Jansson térképén: America Septentrionalis, Amsterdam, 1636

1539-ben egy spanyol úriember, bizonyos Francisco de Ulloa, főnöke, Hernando Cortez utasítására észak felé indult, hogy feltérképezze a partvidéket, és járható vízi utat találjon a kontinens északi felén át az Atlanti-óceánig. Behajózott a Kaliforniai-öbölbe (amit Cortez tengerének nevezett el), majd elérve a legészakibb pontjáig konstatálta, hogy zsákutcában jár, visszafordult, megkerülte a Kaliforniai-félszigetet, és annak nyugati partja mentén ismét északnak indult, a háborgó óceán azonban a földnyelv felénél megálljt és hátraarcot parancsolt neki. Egyes források szerint hajói szétszóródtak, kettő (köztük a parancsnoki) eltűnt, és csak a harmadik ért vissza; míg del Castillo korabeli történész szerint Ulloa is viszontlátta még Új-Spanyolországot, de 1540-ben egy katona (legénysége egyik tagja?) leszúrta.

Akár így, akár úgy, annak híre mindenképp eljutott a spanyol hódítókhoz, hogy északra egy nyeszlett kis öböl található, melyet nyugatról egy nem kevésbé nyeszlett félsziget határol. Az információt egy év múlva az öbölben partra szálló és egész a mai USA-Mexikó határig jutó Hernando de Alarcón expedíciója megerősítette, így az a neves és közismert Mercator és a szintén neves, ám nem közismert Ortelius térképein a 16. század második felében meg is jelent.

1592-ben egy spanyol zászló alatt hajózó görög, Juan de Fuca (Apostolos Valerianos) folytatta Ulloa útját, és egész a mai Vancouver szélességéig jutott, ahol felfedezte a később őróla elnevezett szorost a Vancouver-sziget és a szárazföld között, amit az óceánok közötti északi átjáró elejének gondolt. Nem tudom, miért, de a spanyolok nem igazán hitték el de Fuca beszámolóját, pedig abban nyilván az is benne volt, hogy szigetnek egész a szorosig se jobbra, se balra nincs nyoma.

Így zajlott Észak-Amerika nyugati partvidékének feltérképezése a létező Kalifornia nem létező szigetének felfedezője: Antonio de la Ascension atya színrelépéséig. A sevillai pap Sebastian Vizcaino expedíciójának (1602-03) tagja volt, és naplójában állítja – figyelmen kívül hagyva a korábbi utazók és saját maga tapasztalatait –, hogy Kalifornia – sziget. Bár a naplót 1603-ra keltezi, valószínű, hogy úti jegyzetein később sokat módosított, így a végleges szöveg 1603 és 1611 között íródott (Torquemada Monarchia Indiana-ja ugyanis már vesz át belőle, és annak Kaliforniával kapcsolatos része 1611-re készült el).

Úgy tűnik, az atya – mint akkoriban és (mit szépítsük) mostanában is oly sokan – inkább hitt a mesének, mint az általa látottaknak. Mert a nem létező sziget felfedezője ugyan ő volt, de a kitalálója nem.

Mint említettem, a hajósok általános véleménye volt, hogy létezik északon egy Atlanti-Csendes átjáró, az Anián-szoros. Az elnevezés valószínűleg egy Marco Polo által leírt kínai tartomány nevéből származik, hiszen a remélt víziút Kína és a Fűszer-szigetek elérését könnyítette volna meg.

Az észak-amerikai kontinenst szétszabdaló átjáró keresése összekapcsolódott egy másik kitalált szorossal, amely Garci Rodríguez de Montalvo a 15. század legvégén készült regényében a csodás California szigetét választja el a szárazföldtől.

Montalvo az ismeretlen 14. századi szerző által írt Amadís de Gaula című lovagregényt rendezte sajtó alá, és maga is hozzáfűzött egy kötetet a trilógiához, valamint megírta Amadís legidősebb fiának a kalandjait (vsz. Sevilla, 1496, első ismert nyomtatott kiadás Sevilla, 1510). A sorozat ezen ötödik könyvében bukkan fel tehát Kalifornia szigete (bár persze nem kizárt, hogy Montalvo egy közszájon forgó sztorit vesz át), innen kerül a konkvisztádorok, a felfedezők és Ascension atya fejébe, meg a térképkészítőkébe, akik a 17. században – nem zavartatva magukat Mercatortól és Orteliustól – szinte mindig odarajzolják Észak-Amerika nyugati partjai mellé.

A mesélő és az informáló térképek Kalifornia fölötti csatájában aztán a következő század közepére utóbbiak kerültek fölénybe.

Tudnivaló ugyanakkor, hogy mintegy 150 millió év múlva a Szent András-törésvonal mentén Kalifornia déli partja le fog válni a szárazföldről, és a Kaliforniai-félszigettel együtt egy hosszúkás szigetet fog alkotni. Ha valaki olvassa ezt akkor: szeretném javasolni, hogy a szigetet Montalvóról, a szorost pedig Ascension atyáról nevezzék el.

Irodalom: a kiváló strange maps cikke, amiben felfedeztem Kalifornia szigetét; Mythical Geography: California as an Island (Jansson és mások térképei); The Map House – Mythical Islands (nem csak Kalifornia)

A történetet, amiről szó lesz, mindenki ismeri. Épp ez a baj vele.

Az Új-Amszterdamot – New York elődjét – megalapító hollandok néhány gyöngyért és más haszontalan apróságért vásárolták meg az indiánoktól Manhattan szigetét. Talán érezzük, hogy ez így túl kerek: jó illusztrációja a nagy fehér embernek, aki átvágja Csekély Értelmű Medve főnököt, dehát szeretjük a kerek történeteket, úgyhogy megrántjuk a vállunkat, és lapozunk tovább.

Alfred Douglas: Purchase of Manhattan Island by Peter Minuit, 1626

Megtörtént-e az adásvétel?

Egyetlen forrásunk van, amely említi, egy levél, Peter Schagen tollából, aki a Holland Nyugat-indiai Társaság igazgatótanácsának tagja volt. Schagen az Amerikából hazatérő William Verhulst (az új-hollandiai gyarmat rövid ideig regnáló irányítója) hajójának legénységét és utasait kérdezte ki a tengerentúli állapotokról.

Mint arról a tekintetes olvasó maga szemével meggyőződhetett, Schagen uram csak azt említi, hogy a sziget 60 guldenbe került, azt nem közli, mi(k)ben fizették ki ezen összeget.

Ez az egy szál levél is kellőképp alátámasztja, hogy az üzlet megköttetett – ugyanis azt is tudjuk, hogy a földterületek megvásárlása a Társaság által szorgalmazott eljárás volt. Verhulst, valamint a kormányzói poszton utódja, Peter Minuit – akinek nevéhez a sziget megvétele fűződik – egy évvel korábban hagyta el Hollandiát. A Társaság nekik adott adott utasításai között olvashatjuk, hogy az őslakosokat nem erővel vagy fenyegetéssel kell elhajtani, hanem szép szóval és ajándékokkal kell rávenni a távozásra vagy arra, hogy a telepesekkel együtt éljenek, s minderről szerződést kell kiállítani. (Ilyen egyébként nem maradt fenn, se Manhattan, se az ugyanabban az évben megvásárolt Staten Island esetében.)

A sziget megvételének nevezni az üzletet ugyanakkor elég pontatlan: az őslakosok inkább önmagukat tekinthették a Föld tulajdonának, mintsem azt az övéknek, az európaiak földtulajdon fogalma az ő gondolkodásuktól messze állt.

Kik adták el Minuitnak Manhattant?

Na, ez igen érdekes. A történet úgy tartja, hogy Minuit a lenape (később delaware) indiánok egyik törzsének, a kanarsziknak a főnökével tárgyalt. Az ő szállásterületük azonban az East River túlpartján, a mai Brooklyban volt, és csak halászni-vadászni jártak Manhattan déli részére. Nem a nagy fehér ember vágta át tehát a bennszülötteket, hanem azok vágták át őt. Erre amúgy hamarosan ő maga is rájött.

Kik nem akarták adni Manhattant?

A sziget felső kétharmadán élő weckquaesgeek törzsnek több köze volt a területhez, így tehát joggal nehezteltek a hollandokra, amiért nem kaptak semmit. (Manhattan déli része elég latyakos volt, a hollandokon kívül senki se gondolt volna rá, hogy itt lakni is lehet.) Az állandó feszültség 1643-45-ben véres háborúban tört felszínre, amikor Willem Kieft kormányzó (Minuit utódjának utódja) meg akarta adóztatni a környékbeli törzseket (egész pontosan védelmi pénzt akart szedni tőlük). A harcokban 1500 weckquaesgeek esett el, törzsszövetségük (wappani) felbomlott, és elhagyta a területet.

Illusztráció Martha J. Lamb könyvében History of the City of New York (1877)

Most akkor mi van a gyöngyökkel?

Schagen fent idézett levelét Harmanus Bleeker, az USA 1837-ben kinevezett hollandiai nagykövete fedezte fel több más dokumentummal együtt a hollandiai nemzeti levéltárban. 1846-ban adták ki – az amerikai kutatók tehát ekkor szereztek tudomást Manhattan „eladásáról”. Peter Francis szerint – akinek írása cikkünk legfőbb forrása – gyöngyök először Martha J. Lamb History of the City of New York (1877) című könyvében jelennek meg Manhattan ellenértékeként: „Ő [Minuit] összehívott párat a főbb indián főnökök közül, és gyöngyöket, gombokat és egyéb csecsebecséket ajánlott a földjükért cserébe. Azok őszinte örömmel elfogadták őket, és az üzlet meg is köttetett.”

Innentől aztán szabad volt pálya a képzelet előtt: egyesek az esemény pontos idejét és helyét találták meg, mások magukat a gyöngyöket.

*

Szeretjük a színes és kerek történeteket, hogy ne szeretnénk. De azok a gyöngyszemek, amiket a történelem sarát dagasztva találunk, nagyrészt hamisak. Ha szabad ezt az ügyetlenséget még idekanyarítanom Nagyságtok elé… Mert azt nem is említettem, hogy a legutóbbi hajóval bor is érkezett, az kezdi elragadni az elocutiómat. Azért azt kortyolgatva is maradok alázatos szolgájuk.