madzag

Míg a grönlandiak partvidékük és szigetláncaik három dimenziós faragott modelljét hívták segítségül, ha eltévedtek a tengeren, a mikronéziai és polinéziai hajósok a fentihez hasonló rácsokat tanulmányozták. Igazi, részletes térképük azonban nekik is a közösség emlékezetben volt.

A csendes-óceáni navigáció alapja tizenhat egyenes volt, melyek tizenhat csillag felkelési és lenyugvási helyét kötötték össze, úgy, hogy egy középpontban találkozzanak (vagyis a hajós mindenkori helyzeténél). Ezekkel a vonalakkal lehetett megadni a szigetek egymáshoz viszonyított helyzetét. Egyszerűbb esetben csak egy adott pontra figyelve kellett irányban tartani a hajót; hosszabb utakon, ahol irányváltásokra is szükség volt, ezek helyét egy viszonyítási pontként kiválasztott sziget segítségével tudták meghatározni.

A navigátortanoncoknak a szigetkeresés nevű memóriagyakorlat során el kellett sorolniuk egy adott sziget körül a harminckét nevezetes ponton elhelyezkedő szigeteket, (korall)zátonyokat, vagy ha ilyen nem akadt, olyan félig-meddig állandó pontokat, mint tengeri növények telepei vagy halrajok vonulási útvonalai. Aztán továbbléptek egy másik szigetre, aztán egy másikra… a szigetek sora bizonyára tovább tartott, mint a türelmük. Egy másik gyakorlat neve tengeri testvérek, ez a párhuzamos útvonalak memorizálását szolgálta, vagyis az azonos irányzékkal megtalálható szigeteket. Ha valakinek épp nem ugrott volna be két sziget között követendő irány, de azt tudta, hogy ez megegyezik két másik sziget közötti iránnyal, és arra már emlékezett, akkor meg volt mentve (néha nyilván szó szerint is). A párhuzamos utakat nagyobb, paralelogrammaszerű egységekbe is szervezték, nevük íjhal-térkép volt, ezek sorozataként bemagolva egy útvonalat nem csak az egyes szakaszok kezdő és végpontját, de a viszonyítási pontként használható pontokat is meg lehetett jegyezni.

Hogy a jótanulók nehogy elbízzák magukat, a tapasztalt navigátoroknak volt egy saját játéka, amiben egy papagájhalat üldöztek szigetről szigetre. A hal mindig a korallzátony egy odújában bújt el, ahonnan ki kellett zavarni – ezeknek az odúknak külön nevük volt, amik a szigetek titkos neveként szolgáltak. Egy idősebb navigátor tehát kétszer annyi helynevet tartott észben, mint egy fiatal. Szintén a rejtjelezést szolgálta a térképek énekekbe szövése. A kezdőnek először kívülről kellett fújnia az éneket, csak ezután tudhatta meg, hogyan fejtse fel a benne lévő földrajzi utalásokat.

A szigetek hálózatának ismerete azonban csak egy része volt a csendes-óceáni navigáció mesterségének. Az első képen látható botokból készült térkép sem ezt ábrázolja, hanem a szigetek közötti áramlatok rendszerét. A jobboldali, inkább dísztárgynak látszó térkép pedig egy sziget vagy atoll körüli áramlatokat mutatja (valószínűleg azért ilyen szimmetrikus, mert csak oktatási célra használták, tehát nem egy konkrét szigetről készült, bár egyes atollok elég szabályos kör alakúak). A nagy óceáni áramlatok mellett az utazás során komoly segítséget nyújtottak a szélrendszerek és viharok által keltett felszíni hullámok (melyek hosszabb hullámhosszúak, mint a normál hullámzás). Az áramlatok és a szél mozgásának eltérései, a felhőképződés, a madarak, a halak, a tengeri algák, a tengervíz szaga és ki tudja még milyen jelek segítettek tovább pontosítani a hajó útját.

Az európai felfedezők megérkezésével az ő egyszerűbb, a memória és az érzékszervek helyett különféle navigációs eszközökre és térképekre támaszkodó tájékozódásuk gyorsan elterjedt, és a mikronéziai és polinéziai technikák egy része elfelejtődött.

(via MeFi, további képek)

Már Darwin felvetette, hogy az zene evolúciós gyökerei a párzási időszakban (pl. a madarak által) használt hangjelzések lehetnek. Ebben van is valami, de egy másik, fontosabb kiindulópontot is számításba kell venni, hiszen ha a zene csak az ellenkező nemű egyedek közötti válogatást és az azonos neműek közötti versengést szolgálta volna, hogyan magyarázható, hogy nem-szexuális keretek között is megjelenik, valamint hogy csoportos tevékenység terméke is lehet? A másik, biztosabb kiindulópont a territorialitás – írja Edward H. Hagenand és Peter Hammerstein, a berlini Humboldt Egyetem Elméleti Biológiai Intézetének oktatói a zene biológiai gyökereit kiásó tanulmányukban [pdf].

A madarak énekének területjelző funkcióját már szintén elég régen, úgy kétszáz éve felismerték. A madárfajok 3 %-a (főleg trópusiak) akár összetett duetteket is előadnak (jellemzően hím-nőstény párok). Mivel ezen fajok között a filogenetikai távolság több esetben elég nagy, kijelenthető, hogy a párban éneklés függetlenül, azonos szelekciós nyomásra alakult ki.

A duettekkel a két egyed egyrészt összetartozását jelzi (a külvilágnak és önmaguknak), másrészt a birtokuknak tartott területet határolják be – erre utal, hogy vagy a territórium határterületein, sokszor a szomszédos párokkal párbajozva adják elő őket, vagy olyan helyeken, ahonnan messzire hallatszik.

A főemlősök rendjén belül 158 faj (kb. 40%) hímje használ távolra hatoló kiáltásokat a terület védelmére. A csimpánzok a kiabálások mellett dobolnak is – sőt a kettőt akár együtt is végzik, kombinálják. (Ha valamelyikük még két-három akkordot is meg tudna tanulni, összehozhatnának egy punkegyüttest.)

A főemlősök 11 százalékánál találni visszatérő-ismétlődő vokális mintákat. Akárcsak az énekesmadaraknál, náluk is egymástól függetlenül fejlődött ki ez a képesség, és nagyrészt szintén tartós (monogám) hím-nőstény párokból álló csoportokban.

Miért szükséges a felismerhető, egyedi jelzés? A mi és az ők kettőséből az ők-et kétfelé választják, nemcsak a főemlősök, de a madarak is. A szomszédokról – bár időnként meg-megsértik a határokat – tudható, hogy rendelkeznek territóriummal, vagyis nem akarják elfoglalni a miénket, az erre kószáló idegenekről viszont feltehető, hogy új letelepedési helyet keresnek. Az egymás közelében élő csoportok számára tehát fontos, hogy felismerjék egymást.

Az így létrejövő névjegyszerű területvédő hangminták a minél egyértelműbb azonosítás érdekében változatosabbak lesznek, ha úgy tetszik, nagyobb zenei anyagot ölelnek fel. Ráadásul már azt is kimondhatjuk, hogy érzelmi állapotokat fejeznek ki (a szomszéddal szemben csak határozottságot, az idegennel szemben agressziót).

Most már csak egyvalami hiányzik a proto-zenéhez: az összehangolt előadásmód. Ennek kialakulása a kizárólag az emberekre jellemző csoportok közötti együttműködéshez és versengéshez kötődik. A részletesen kidolgozott, ritmuson alapuló, szinkronizált mozgás és zene olyasmi, amivel jelezhetjük, hogy a mi csoportunk összeszokottabb (régebb óta áll fenn), mint a többi. Sőt annak pontos kifejezését is lehetővé teszi, hogy csoportunk épp milyen állapotban van, milyen a hangulata, mik a szándékai.

(További olvasnivaló – neked is meg nekem is – Újhelyi Mária írása, amiben ugyanezen adatokat vizsgálva nem a zene, hanem a nyelv előzményeit keresi.)

(Ja és ha punkzenész lennél, ne kapd fel a vizet és ne rúgd ki a lekvárt: csak vicceskedem, puszta szeretetből.)