Már Darwin felvetette, hogy az zene evolúciós gyökerei a párzási időszakban (pl. a madarak által) használt hangjelzések lehetnek. Ebben van is valami, de egy másik, fontosabb kiindulópontot is számításba kell venni, hiszen ha a zene csak az ellenkező nemű egyedek közötti válogatást és az azonos neműek közötti versengést szolgálta volna, hogyan magyarázható, hogy nem-szexuális keretek között is megjelenik, valamint hogy csoportos tevékenység terméke is lehet? A másik, biztosabb kiindulópont a territorialitás – írja Edward H. Hagenand és Peter Hammerstein, a berlini Humboldt Egyetem Elméleti Biológiai Intézetének oktatói a zene biológiai gyökereit kiásó tanulmányukban [pdf].

A madarak énekének területjelző funkcióját már szintén elég régen, úgy kétszáz éve felismerték. A madárfajok 3 %-a (főleg trópusiak) akár összetett duetteket is előadnak (jellemzően hím-nőstény párok). Mivel ezen fajok között a filogenetikai távolság több esetben elég nagy, kijelenthető, hogy a párban éneklés függetlenül, azonos szelekciós nyomásra alakult ki.

A duettekkel a két egyed egyrészt összetartozását jelzi (a külvilágnak és önmaguknak), másrészt a birtokuknak tartott területet határolják be – erre utal, hogy vagy a territórium határterületein, sokszor a szomszédos párokkal párbajozva adják elő őket, vagy olyan helyeken, ahonnan messzire hallatszik.

A főemlősök rendjén belül 158 faj (kb. 40%) hímje használ távolra hatoló kiáltásokat a terület védelmére. A csimpánzok a kiabálások mellett dobolnak is – sőt a kettőt akár együtt is végzik, kombinálják. (Ha valamelyikük még két-három akkordot is meg tudna tanulni, összehozhatnának egy punkegyüttest.)

A főemlősök 11 százalékánál találni visszatérő-ismétlődő vokális mintákat. Akárcsak az énekesmadaraknál, náluk is egymástól függetlenül fejlődött ki ez a képesség, és nagyrészt szintén tartós (monogám) hím-nőstény párokból álló csoportokban.

Miért szükséges a felismerhető, egyedi jelzés? A mi és az ők kettőséből az ők-et kétfelé választják, nemcsak a főemlősök, de a madarak is. A szomszédokról – bár időnként meg-megsértik a határokat – tudható, hogy rendelkeznek territóriummal, vagyis nem akarják elfoglalni a miénket, az erre kószáló idegenekről viszont feltehető, hogy új letelepedési helyet keresnek. Az egymás közelében élő csoportok számára tehát fontos, hogy felismerjék egymást.

Az így létrejövő névjegyszerű területvédő hangminták a minél egyértelműbb azonosítás érdekében változatosabbak lesznek, ha úgy tetszik, nagyobb zenei anyagot ölelnek fel. Ráadásul már azt is kimondhatjuk, hogy érzelmi állapotokat fejeznek ki (a szomszéddal szemben csak határozottságot, az idegennel szemben agressziót).

Most már csak egyvalami hiányzik a proto-zenéhez: az összehangolt előadásmód. Ennek kialakulása a kizárólag az emberekre jellemző csoportok közötti együttműködéshez és versengéshez kötődik. A részletesen kidolgozott, ritmuson alapuló, szinkronizált mozgás és zene olyasmi, amivel jelezhetjük, hogy a mi csoportunk összeszokottabb (régebb óta áll fenn), mint a többi. Sőt annak pontos kifejezését is lehetővé teszi, hogy csoportunk épp milyen állapotban van, milyen a hangulata, mik a szándékai.

(További olvasnivaló – neked is meg nekem is – Újhelyi Mária írása, amiben ugyanezen adatokat vizsgálva nem a zene, hanem a nyelv előzményeit keresi.)

(Ja és ha punkzenész lennél, ne kapd fel a vizet és ne rúgd ki a lekvárt: csak vicceskedem, puszta szeretetből.)