madzag

A Szahara nyugat-algériai szegletében, az ördög kertjének nevezett, köveket termő sivatagban virágzik a világ egyik legvalószínűtlenebb kulturális központja, Dakhla, ahol idén ötödik alkalommal rendezték meg a Szaharai Nemzetközi Filmfesztivált. A háromnapos rendezvény műsorán harminc film szerepelt, a Spanyol- és Franciaországból, Belgiumból, az Egyesült Királyságból és Amerikából érkezett háromszáz vendég között a legnevesebb az Oscar-díjas Javier Bardem volt. Dakhlában azonban hiába keresnénk a filmszínházat. Sőt hiába keresnénk bármilyen nagyobb, kőből rakott épületet vagy épp elektromos vezetékeket. Dakhlában sátorok vannak és vályogkunyhók meg ötvenezer menekült.

Dakhla azon négy nagyobb tábor egyike, amelyekbe Nyugat-Szahara lakosai menekültek a hetvenes évek közepétől, amikor országukat a nyugati hatalmak elfelejtették felszabadítani a gyarmati uralom alól. 1976-ban, amikor Spanyolország elhagyta a területet, Dzsibuti kivételével már minden afrikai ország önálló volt. Nyugat-Szaharára mind Marokkó, mind Mauritánia igényt formált, amelyet a hágai Nemzetközi Bíróság alaptalannak minősített. A két ország hadserege mégis bevonult. A gyengébb mauritániai erőket a Polisario Front nevű nyugat-szaharai egységszervezet kiüldözte, a marokkóiakkal azonban 1991-ig folytak a harcok. Az akkor megkötött fegyverszünet után hat évvel Marokkó beleegyezett, hogy a terület sorsáról népszavazás döntsön, erre azonban nem került sor.

A „Homokfüggöny” által kettéosztott terület keleti, a Polisario Front ellenőrzése alatt álló részét az Afrikai Unión és negyvenvalahány (nagyrészt afrikai és latin-amerikai) országon kívül senki nem ismeri el önálló államnak, ami jól mutatja, mennyit ér a hágai bíróság véleménye a nyugati demokráciák vezetői szemében.

A nemzetközi filmfesztivál egyik célja a nyugati sajtó figyelmének felkeltése egyrészt a rendezetlen politikai helyzet, másrészt a félig-meddig rendezett humanitárius helyzet iránt. A kb. 150-200 ezer menekült (bár a becslések elég bizonytalanok) lakóhelyei már rég megszűntek szedett-vedett sátortáborok lenni, a három évtized alatt jól irányított közösségekké váltak (talán nem utolsó sorban azért, mert a Polisario Frontba besorozott férfiak távolléte alatt lakóik 65 százaléka nő volt). A spanyol, algériai és kubai segítséggel megszervezett oktatás a körülményekhez képest kiváló, a hetvenes években még 10 százalék körüli írni-olvasni tudás mára 90 százalék fölött van, egyesek ösztöndíjjal külföldi egyetemekre is kijuthatnak. Civilszervezetek segítségével minden gyerek legalább egy nyarat Spanyolországban tölthet. A szükségesnél szűkösebb anyagi támogatás miatt azonban a táborok lakosai rosszul tápláltak, a legtöbb tábor nem fér hozzá semmilyen ivóvízforráshoz.

A magukat csak szaharaiaknak (spanyolul Saharaui) nevező népcsoport tagjai számára a fesztivál természetesen identitásuk formálásának ünnepe.

A szabadtéren vagy a legnagyobb épületekben, a vályogtéglából épült raktárakban zajló vetítések a művészi önkifejezés iránt egyébként is fogékony szaharaiak közül sokakban felkeltették a közösségeik életének dokumentálása iránti vágyat – a feszivál alatt a legnépszerűbb kurzus a filmkészítés alapjaival foglalkozó volt, így a szervezők hosszabb távú tanfolyamok indítását tervezik. Lehet, hogy a jövő évi fesztiválon a közönségből összeállított zsűri által kiosztott Sivatagi Rózsa-díjat és a vele járó, a szaharaiak szemében az elismerést jelképező fehér tevét már egy helyi alkotó nyeri majd el.

Sergi Bernal idei képei a menekülttáborból.

Az M-14 bolygó lakónak nem ajánlott (Futurama, S02E12)

Los Angeles naposabbik felén, a Amerikai Mozgókép Szövetség encinói üvegpalotájában tíz hétköznapi ember közvetetten dollármilliók sorsáról dönt. Ők az MPAA Osztályozási Osztályának tagjai, vagyis azok, akik a filmek korosztálybesorolását végzik. Kik ők és mit is csinálnak pontosan? Fogalmunk sincs.

Pontosabban valami fogalmunk már van, köszönhetően Kirby Dick dokumentumfilmesnek, aki stábjával és két magánnyomozóval (köztük egy valódi Veronica Mars!) bekukkantott a vetítőterem függönye mögé, no nem szó szerint persze, és kiderítette, kik azok a szerencsések, akik pénzt kapnak azért, hogy álló nap filmeket nézzenek. A nyomozásból, filmrendezők MPAA-vel kapcsolatos sztorijaiból, jogászok véleményeiből, valamint egy kis történelmi visszatekintésből egész pörgős másfél órát szerkesztett össze, de mindenre ő sem találhatott választ.

Apu, hogy megy be?

A korhatárbesorolás lényege természetesen az, hogy a szülők el tudják dönteni, a gyerekeik megnézhetik-e a fimet, és ha igen, akkor egyedül is vagy csak velük együtt. Ha egy film a legfelső kategóriába kerül, nemcsak kevesebb jegyet fognak rá venni, de bizonyos mozik nem is fogják vetíteni, és nem lehet majd megtalálni minden kölcsönzőben. Sőt – ami talán még fontosabb – a film promóciója sem lehet olyan széles körű, vagyis a potenciális közönség egy részét el sem éri a film híre. Az MPAA ugyanakkor tagadja, hogy a besorolásnak hatása lenne a bevételre.

Tekintsük át röviden a kategóriákat, mert nyilván nem mindenki számára ismerősek. Hogy jók-e vagy sem, abba ne menjünk bele, de azt azért jegyezzük meg, hogy elég általánosak, az amerikai televíziós műsorokra alkalmazott TV Parental Guidelines például jóval részletezőbb.

G – korhatár nélkül
PG – szülői felügyelet ajánlott
PG-13 – 13 éves kor alatt szülői felügyelet erősen ajánlott (ez nem jelenti azt, hogy 13 év alattiak nem nézhetik meg!)
R – 17 év alattiak csak felnőtt felügyeletével (ez még csak feltételhez kötve tilt…)
NC-17 – 17 éves vagy annál fiatalabb nem tekintheti meg (…ez már egyértelműen)

Apu, hogy jön ki?

Természetesen mindenki tudja, mik azok a témák, amiket egy film besorolásakor figyelnek: szex, erőszak, rock and roll, drogok (az MPAA májusi bejelentése [pdf] szerint a dohányzás is), káromkodások. Azonban a filmben megszólaló egyik volt tag szerint nincsenek egyértelműen meghatározott irányelvek és az értékelők semmilyen felkészítő tanfolyamon nem vesznek részt.

Ismert ugyan, hogy bizonyos dolgok automatikusan melyik szintre emelik a filmet (pl. PG-13 a minimum, ha történik drogra való utalás, vagy R véres erőszak esetén), és tudni lehet félhivatalos, kikövetkeztetett szabályokról is (pl. a fuck legfeljebb háromszori elhangzása belefér a PG-13-ba, ha indulatszóként, nem pedig az aktus megnevezéseként szerepel), azonban részletes és következetes szabályrendszer nem áll az osztályozók (és a filmkészítők) rendelkezésére.

Hogy ez mennyire így van, nagyon jól mutatja a fellebbezési meghallgatás, amivel akkor lehet élni, ha valaki nem hajlandó újravágni a filmet. Ennek során semmilyen utalást nem lehet tenni más filmekre, vagyis nem lehet azt mondani, hogy „nade az Unalmas tinivígjáték 3-ban is lehetett látni a csaj melleit, és az mégis csak PG-13 lett”.

Dick és interjúalanyai néhány érdekes, stabilnak tűnő szabályt is felfedeznek: úgy tűnik, az értékelők a túl hosszan tartó női orgazmust zavarónak tartják, akárcsak bizonyos pozíciókat (no ne tessék semmi akrobatikusra gondolni), valamint a melegek nemi élete is mintha eltúlzott figyelmet kapna tőlük (konkrétan: egy leszbikusokat „átnevelő” nyári táborról szóló film NC-17-et kapott, jóllehet a szexjelenetekben egészen minimális meztelenség látható).

Az értékelések mellé adott rövidke indoklások statisztikája alapján nyilvánvaló, hogy a szexuális tartalmat tüzetesebben vizsgálják, mint az erőszakosat (négyszer több filmet dobtak vissza az előbbire való hivatkozással). Talán az erőszak ábrázolása már elfogadottabb. Darren Aronofsky ugyanakkor fontos dologra mutat rá, amikor azt mondja, hogy a PG-13 kategória vér nélküli lövöldözései kifejezetten rossz hatással lehetnek a gyerekek fejlődésére, hiszen nem mutatják meg (vagy jelzésszerűvé minimalizálják) a lövések következményeit, a szétroncsolódó szöveteket, a verőerekből spriccelő vért.

További kérdések

Az értékelő csoport jelenlegi tagjairól ugyan lehullt a lepel (megtudhattuk pl., hogy egyiküknek sincs kisgyereke, többségüké húsz év feletti), de nem tudjuk, hogyan kerültek a testületbe, milyen szempontok alapján választották ki őket. Az MPAA koncepciója szerint ők képviselik az Átlagos Amerikai Szülőt, de gyanús, hogy egy üres ideált, egy „kényelmes fikciót” (ahogy David Ansen kritikus mondja) jelenítenek meg, nem pedig a társadalom valódi keresztmetszetét.

Az indoklás szerint az értékelők kilétét azért kell titokban tartani, nehogy befolyásolni tudják őket, az MPAA azonban a hat nagy stúdió szervezete (hogy mennyire nagyok? együttesen a filmipar 95%-át ellenőrzik), vajon mennyire mozgatják ők az értékelők kezére-lábára kötött madzagokat? Mennyire rajzolódnak ki egyfajta kulturális cenzúra körvonalai a háttérben? Azt például tudjuk, hogy független filmesek általában hiába kérik, hogy részletezzék, mit kell megváltoztatni a filmen az alacsonyabb besorolásért, míg a stúdióknak dolgozóknak általában nincs ilyen problémája. Trey Parker és Matt Stone mindkettőt megtapasztalta: egy korai független filmjüket nem tudták R-kategóriásra megvágni, a Paramountnak készített Bigger Longer & Uncut első benyújtott változata után viszont pontos útmutatást kaptak.

Az értékelő csoport, amelynek hangsúlyozott célja a köz szolgálata, miért nem működik publikusan, miért nem közmegegyezés alapján kidolgozott szabályokat követ és alkalmaz és miért nem számoltatható el; nem lenne-e jobb valamiféle kormányzati szerepvállalás a kérdésben? Egyáltalán hogy áll ez az egész jogilag?

Mit keres az értékelők között megfigyelőként (bár ez sem tisztázott) a katolikus és az anglikán egyházak egy-egy képviselője? Hogyan használta fel a szakszervezetekkel való leszámolásra az MPAA a feketelistát? Hogyan határozhatta meg a hadsereg és a háború ábrázolását a játékfilmekben maga a hadsereg, és milyen máig ható következményei lehetnek ennek a propagandának a közvélemény alakulására?

*

Aki szereti a jó filmeket és tiszteli az alkotóikat, a This Film Is Not Yet Rated-et megnézve remek betekintést nyerhet a problémáikba és elmorfondírozhat az egyesült államokbeli kultúrpolitika állásán.

Nobody fucks with the Jesus! and the MPAA!

Nem elég, hogy már három órát elvett az életemből Peter Jackson King Kongja, a fajok közötti erotika ezen túlméretezett eposza, most még pár percet rá kell áldoznom, mert van valami, amit nem értek benne, és remélem, hölgyolvasóim fel tudnak világosítani.

A film vége felé, a láncait vesztett gorillaproletár és a burzsuj esztrádműsortól megszabadult színésznő végre ismét találkozik New York havas utcáin, de rögtön menekülniük is kell a Nemzeti Gárda géppuskával felszerelt nyitott terepjárós martalócai elől. Kong (mint korábban már annyiszor) óvó markába veszi Annt, és a jeges háztetőkön ugrálva a pár utcával délebbre lévő Empire State Building felé veszi az irányt.

Felmászva a felhőkarcolóra a csúcs előtti utolsó erkélyen biztonságba helyezi a lányt, maga pedig elindul felfelé, hogy megküzdjön a vadászgépekkel, a kapitalista elme ezen szörnyszülötteivel. Ann azonban utána mászik az épület falán lévő fémlétrán. És jaj. A létra kiszakad, a mélység fölé hajlik, Ann pedig ott kapaszkodik élet és halál között, míg a nem öntudatos munkások által készített, s így hamar megrozsdásodott vas kicsúszik a kezei közül, és zuhanni kezd. Szerencsére Kong már észrevette, és elkapja, majd a kitört ablakon át a kilátószinten rejti el a golyózápor elől.

A makacs Ann persze innen is tovább mászik a tető szédítő magasságába. Az izgalom és elragadtatás ezen fokán is észre kell azonban vennünk, hogy a fenti megpróbáltatások, küzdelmek és hányattatások után Ann magassarkú cipői továbbra is kecses lábain találhatók, nem pedig a nagyváros mocskos utcáinak valamelyikén.

Remélem tehát, hogy hölgyolvasóim – akik természetesen mit sem tudnak arról, milyen, amikor egy gorilla markolássza őket naphosszat, a magassarkú cipő viselésének praktikáiban ellenben bizonyára járatosak – magyarázattal tudnak szolgálni eme apróságra. Köszönöm előre is.

Kevés film keltett annyira jó kritikai visszhangot tavaly, mint Az ember gyermeke. Cuarón filmjének nagy odafigyeléssel kidolgozott és részletgazdag képi világától, a lélegzetelállítóan összerakott akciójelenetektől mindenki le van nyűgözve – mi is. Ha az alkotók a forgatókönyv megírásának is hasonló figyelmet szenteltek volna, az egyik legkitűnőbb negatív utópiáról beszélhetnénk; így azonban csak sajnálkozunk a kiválóan kivitelezett felszín és az összegányolt mögöttes ellentétén.

Részletgazdagság: A Battersea Erőműben játszódó jelenet alatt ott lebeg a kémények között a disznó az Animals borítójáról. (Egyébként az 1984 filmváltozatában az erőmű a Szeretetminisztérium.)

*

2027-ben vagyunk, a Föld legfiatalabb lakói tizennyolc évesek. Valamely ismeretlen okból az emberi faj terméketlenné vált, közel húsz éve nem született egyetlen csecsemő sem. A kormányok összeroppantak, zavargások, háborúk törtek ki mindenhol, kivéve Angliát, ahol egy félig-meddig diktatúrába hajló rendszer még képes fenntartani az államszervezetet és a normális életkörülményeket. Ezen egyedüli menedéket bevándorlók tömege árasztja el, akiket a hatóságok gyűjtőtáborokba zárnak, majd kitoloncolnak.

Theo (Clive Owen) egyszerű hivatalnok a Cityben, a kávét két cukorral és fél deci whiskyvel issza. Egy kormányellenes csoport (a Halak), melynek vezetője Theo húsz éve nem látott exneje (Julianne Moore) elrabolja, és arra kéri, szerezzen papírokat egy menekültnek, akit egy dél-angliai kikötőbe akarnak eljuttatni, hogy elhagyhassa az országot. Mint később kiderül a menekült lány terhes, ezért egy Human Project nevű tudóscsoport gondjaira akarják bízni.

Itt meg is állhatunk, mert aki nem látta volna, az még nem tud túl sokat, de annyit már igen, hogy áttérhessünk a sztoriban tátongó lyukakra.

*

Mindenekelőtt: elég hülyén veszi ki magát, hogy a jófiúk a Föld egyetlen, biztonságosnak nevezhető országából igyekeznek kicsempészni a kismamát (majd az anyát és az újszülöttet). Vajon miért kéne megakadályozni, hogy a gyerek a kormány kezére kerüljön? Igaz, hogy egy bevándorlótól született (a forgatókönyv alapjául szolgáló regényben nem), de ez miért jelentené azt, hogy el fogják titkolni az így megismert megoldást a meddőségre? Miért van jobb helyen a Human Project nevű szervezetnél, amiről egyébként az égvilágon semmi nem derül ki, azon kívül, hogy tényleg létezik (merthogy eleinte még ebben sem vagyunk biztosak)?

Hogy a Halaknak miért van szükségük a gyerekre, az kicsit világosabb, de logikusnak nem mondható: azért, hogy felkelést robbantsanak ki, mondván, a meddőség leküzdhető, nincs többé szükség a szabadságjogok korlátozására, és a bevándorlók elleni szigorú fellépésre. Azt valahogy elfelejtették (mind a Halak, mind a forgatókönyvírók), hogy az egész világ a civilizált élet úgy-ahogy álló utolsó bástyájába, Angliába szeretne bejutni, vagyis több tíz-, ha nem százmillió ember. Hát hol van annyi teáscsésze? és a buszokat is legalább négyemeletesre kéne cserélni.

A legzavaróbb válasz nélkül hagyott kérdés, hogy miért lett egyik pillanatról a másikra steril az emberi faj? Erre a regényben sincs értelmes magyarázat: a férfiak spermiumszáma ismeretlen okból nullára csökken, ugyanakkor a lefagyasztva tárolt örökítőanyagok is alkalmatlanná válnak a megtermékenyítésre (wtf?).

Ha már kiindulópontnak olyan katasztrófát választunk, ami biológiailag alátámaszthatatlan, ellenben méretével és váratlanságával felidézi az egyiptomi csapásokat, ráadásul történetünk fő szála egy gyermek kimenekítése a veszélyből, könnyen adódna a lehetőség, hogy egy elvontabb értelmezési síkot is működtessünk – az írók azonban ezt sem használják ki. Az alatt a jelenet alatt, amelyben a harcoló felek abbahagyják a lövöldözést, és szájtátva figyelik, amíg a gyereket kiviszik közülük, inkább érezhetjük, hogy egy logikátlan forgatókönyvírói megoldásnak vagyunk a szemtanúi, mint egy csodának.

*

Egy (anti)utópia lényege épp az lenne, hogy minél nagyobb mélységben bemutatja a társadalmi-politikai környezetet, a kialakulásához vezető eseményeket, azok mozgatórugóit. Érthetetlen, miért kell (bármily kiváló) akciójelenetek rovására ezeket elhanyagolni, főleg, hogy P. D. James regénye nem teszi ezt. (A könyvet egyébként nem olvastam, csak a Wikipédia tartalmi összefoglalójából okosodtam ki róla: nagyon sok ponton eltér.) Ráadásul a történetmesélés idejével sem kell takarékoskodni: egy film, ami ennyire képes vizuálisan lekötni a nézőt simán lehetne két-két és fél órás.

Nem könnyű vérbeli horrorfilmet készíteni, mert akármelyik témához is nyúlunk, akármilyen irányból is közelítünk hozzá, idézőjelek lesznek körülötte, úgyhogy vagy zseniálisan vezetjük a történetet, hogy a nézőnek eszébe se jusson, hogy két-három korábbi film elemeit permutáltuk, vagy pedig épp az idézőjelekkel kezdünk el szórakozni, hogy a néző ne érezze hülyén magát, mert nem tud komolyan venni valamit, amit akként akarnak neki eladni.

James Gunn szerencsére rájött, hogy nem kell túl sok komikus elemet beleerőltetnie egy közepes horror-sztoriba ahhoz, hogy az vicces legyen. A műfaj begubózott rajongóit kivéve szerintem nincs, aki ne dőlne a röhögéstől a zombik jellegzetes dülöngélő járását látva (ami miatt egyébként zombik elől elmenekülni a legegyszerűbb dolog, már ha nem vették teljesen körbe az embert).

Gunn a műfaj rémálmoskönyvéből a bolygóról bolygóra utazó idegen életformáról szóló történetet szedte elő, ami élőlényekbe telepszik be, átveszi felettük az irányítást, végül fizikailag is magába olvasztja őket. Ezt meghagyta a maga véres unalmasságában, és igyekezett kidolgozni a részleteket, hogy egyrészt kellő mennyiségű vért, húst és nyálkát lássunk, másrészt minden mozzanatban keressük a humort is, ami az egyetlen mentség arra, hogy valaki posztborzalmas barkácshorror készítésébe fog.

Csak egy példa: A lénnyel elsőként kapcsolatba került városlakó teste (amelybe majd a többiek elkezdenek beleolvadni) szétfolyó, csápos masszává deformálódik. A felbukkanási helyeit a rendőrök ezekkel a piros tintahalakkal jelzik a térképen. Az ilyesmik miatt aztán olyan jeleneten is röhögni fogunk, mint például amikor a frissen zombivá lett polgármester egy pillanatig elgondolkodik, mielőtt beleharapna egy hulla karjába.

Aki a komolynak szánt békategóriás horrorokat sem állja meg nevetés nélkül, mint jómagam, az értékelni fogja a Slithert, aki viszont nem szereti az olyan filmeket, amelyekben a szereplők belső szervei nem maradnak a helyükön, keressen más néznivalót.

Egyrészt nem lepődtem meg, mert a kultfilmek folytatásai általában cukormentes, koffeinmentes, alkoholmentes utánzatai az eredetiknek, másrészt egy kicsit mégis meglepődtem, mert Kevin Smith-ből többet néztem ki.

Már a huszonvalahanyadik percben feltűnik, hogy valami nem stimmel, amikor a szereplők a Gyűrűk ura és a Csillagok háborúja trilógiákat kezdik összehasonlítgatni (yt), szerencsétlen nézőnek meg akarva akaratlan beugrik az első részből a második Halálcsillagot építő munkásokról folytatott párbeszéd, ami valami egészen más minőségű.

Ennek a jelenetnek az egyik résztvevője Elias, akin a leginkább látszik, hogy Kevin Smith nem is próbálkozik: a srác hívő keresztény, valamint LOTR és Transformers rajongó – alighanem aki csak tíz vígjátékot látott, az is tudja, hogy a vallásos embereken és a nördökön a legkönnyebb viccelődni.

Van aztán két töltelékjelenet, egy napfényes-gokartos, meg egy össztáncba torkolló táncolós. A végén meg ott van az igencsak felejthető szamárbaszás, ami már önmagában is elég sokat elmond: hogy lehet egy olyan jelenetet, amiben megbasznak egy szamarat, ennyire érdektelenre megcsinálni?

Sajnos azt a pár jól megírt részt (a seggből-szájba problémakör, a nagy csikló-kis pénisz összefüggés, Pillowpants troll, a Jay által előadott részlet A bárányok hallgatnakból) eléggé elnyomják az unalmasabbak. Míg az első részt még mindig nem láttam elégszer, ezt nem hinném, hogy másodszor is megnézem, a közeljövőben biztosan nem. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy nem ez volt 2006 negyedik legjobb filmje.

Aki látott mostanában ennél jobb vagy legalább ilyen filmposztert, szóljon. (Mondjuk kivéve, ha a 300-at mondaná.)

A sztori az lenne, hogy Linda férje meghal egy autóbalesetben, másnap azonban megint ott van a házukban, mintha semmi se történt volna.* Linda rájön, hogy a jövőt látta, majd innentől kezdve naponta váltakozva éli meg a még meg nem történteket, és a valóságot. Vagy fordítva ugye, bár remélhetőleg nem az lesz a megoldás.

Hivatalos oldal, a trailerrel. Márciusban jön majd.

* Na melyik híres sorozat jut eszünkbe a trailerben látható jelenetről?

(via mental_floss)

Időnként mindenkinél elszakad a cérna. Nincs ebben semmi, végülis alig tízezer éve még simán agyonvágtuk egy kővel a másikat, ha szükségünk volt a bőrkaparó csontkésére. A kies(ő) indianai kisvárosban lakó Tom Stall (Viggo Mortensen) is csak ösztönösen cselekszik, amikor lelövi az éttermét kirabolni akaró két átutazó törvénykerülőt. Vagy mégsem? Ha jobban megnézzük, inkább precízen kiszámítottak, mint kétségbeesettek a mozdulatai. Túl sok Piszkos Harry-filmet látott? Vagy a múltjában vannak szürke foltok? Hát persze, hogy az utóbbi. Ami sosem derülne ki, ha nem jelenne meg egy elvarratlan szál, a toldozott arcú Carl Fogarty (Ed Harris)…

Kopott sztori a jó útra tért bűnözőé, aki visszaalakul régi önmagává, hogy végleg megszabaduljon az utána nyúló múlttól, és Cronenberg sajnos egyáltalán nem suvickolja ki. Amiről inkább szólhatna az Erőszakos múlt, az a háttérben van eldugva: Jack, Tom fia (Ashton Holmes) véresre veri az iskola folyosóján a srácokat, akik évek óta cseszegetik. Ezt a határátlépést, a hétköznapi erőszakot lehetne például körbejárni (az Összeomlás után szabadon), ha már tollat/billentyűzetet ragadtunk.

A film azonban csak egyfajta agressziót mutat be igazán alaposan: azt, amikor az írók laposra verik a karaktereket.

Mindehhez vegyétek hozzá, hogy szeretem Cronenberget, és hajlamos vagyok bármilyen gyengén fércelt anyagban meglátni a filozofikus-artisztikus értelmezést. Úgyhogy ez tényleg gyatra lehet. Ha én mondom.

(Nem tűnik biztató jelnek, hogy C. következő filmjében is Mortensen a főszereplő.)

A kalózkiadványok első fecskéi a mozik nézőteréről kamerával rögzített, s így persze elég rossz minőségű cam verziók. Az MPAA statisztikái szerint az összes ilyen kiadvány ötöde New York-i filmszínházakban készül, az USA-n belül terjesztetteknek pedig a 43 százaléka. Kissé meglepő adat, még akkor is, ha tudjuk, hogy az egyik legnagyobb piac a filmfesztiváljáról ismertté vált Tribeca negyed északi határán húzódó Canal Street.

A számok azonban pontosak – az antikalózok egy régi módszer új változatával tudják nyomon követni, melyik cam-felvétel melyik mozinak kiadott DVD-ről készült: a film egyes képkockáit pontokból álló egyedi mintázattal jelölik meg. A modern vízjel természetesen szabad szemmel is látható (épp ez a lényege); mivel általában barna színű, a filmek világosabb jeleneteiben tűnik fel.

via Torrentfreak

Nyilván csak újszülötteknek új az a vicc, hogy az indiánt azért temetik a hegyre, mert ott van a temető. Mint ahogy az is csak a horror műfajában járatlanokat lepi meg, hogy egy kísértetjárta ház alatt rézbőrűek alusszák nyugtalan álmukat. Csak Stephen King könyvei közül vagy tíz abból indul ki, hogy a halott indián mégsem jó indián.

Kicsit találékonyabb is lehetett volna Andrew Douglas, ha már úgy döntött, hogy karrierjét egy remake-kel indítja be, ráadásul egy olyan filmével, aminek „valós” alapsztoriját önjelölt és igazi szakértők alaposan szétkutatták. Már az is sokat jelentett volna, ha nem Scott Kosar írja a forgatókönyvet: A gépész (a tavalyelőtti év egyik legnagyobb csalódása) írója, úgy tűnik, szívesen rontja el a filmeket a végükre aggatott klisékkel – mint abban az „ó, a fenébe, több személyiségem is van!” vagy ebben a „jaj, az alagsoromban kínzókamra volt!”. Meg persze az a rózsaujjú tetves hajnal is meg kell, hogy érkezzen a tó fölé, amikor a család megmenekül a borzalmaktól…

Hogy mi lett volna jó húzás, Andrew-tól és Scott-tól? Ha nem horrorfilmet csinálnak, hanem thrillert. Kifogtak két olyan színészt (Ryan Reynolds, Melissa George), akik képesek valami pszichológiát vinni a rettegésbe, erre melléjük pakolnak foszladozó hullákat meg lyukas fejű kislányokat. Mivel az amityville-i eseményekről már kiderült, hogy nincs valós alapjuk, érdemes lett volna kimenteni ebből a sokszor feldolgozott sztoriból a – ha nem is hihető, de – átélhető lélektanit, a kádból kinyúló kezeket, a papot ellepő legyeket meg az indiánokat halálra kínzó újvilági Mengelét pedig meghagyni a B-kategóriásoknak.

Azoknak, akik nem járatosak Amityville-ben: a ház korábbi lakói, a DeFeo család lemészárlásáról a Crime Library összefoglalója; az utánuk pár hónappal beköltöző Lutz család által állítólag tapasztalt paranormális események (a legteljesebb leírásuk talán itt) ehhez kötődnek; Lutzék sztorijában mindig is több pontatlanság volt, és bár George Lutz nem ismeri el, biztosnak tűnik, hogy az egészet azért találták ki, hogy némi pénzhez jussanak (lásd a snopes.com cikkét).