madzag

Haszontalan jószág a beszéd. Kitúr minket saját magunkból. Ha meg túlságosan elkanászodik, mint a Rengetegben, már élni se hagyja az embert.

Fliegauf Benedek elsőfilmjének hét epizódja, monológ felé közelítő párbeszédek, állítólag valami ki nem mondott körül forognak, egy mélyen rejtőző, elfojtott, megfoghatatlan, titokzatos micsoda körül, amit a próféták léleknek neveznek, a tudós doktorok pedig tudatnak, vagy pszichének, ha épp náthásak. Hogy ez a rejtélyes akármi hol található a testünkben, nem tudni, azt is csak sejtjük, hogy huszonegy gramm súlyú, fehér szárnyai vannak és nagyon fényes. (Földes András szerint a gardrób felső polcán van, ahova gyerekkorunkban tettük.)

Ez a szavakkal leírhatatlan izé nagyon idegesíti az embereket, mert szörnyű belegondolni, hogy van egy olyan részünk, ami hozzáférhetetlen, aminek mégcsak egy szimpla parancssoros felhasználói felülete sincs, ami semmilyen inputot nem fogad el és semmilyen outputot nem bocsát ki. Nem lehet tudni, hogy ez a mi szótlan főbérlőnk mit is akar tulajdonképpen, hogy szívesen van-e itt, vagy csak a halálunkat lesi, hogy elhúzhasson végre.

Kifejezhetetlen, megismerhetetlen, tikokzatos: többek között ezek a kulcsszavai a Rengetegről született kritikáknak. (pl. Báron, Stőhr) A sejtelmes, sötéten romantikus hangulat valóban része a filmnek, de a jelképek erdeje mellett érdemes a nyelv, a beszéd szerepének problematikáját is végiggondolni, mert ebből a szempontból mintha minden egyes jelenetben más és más vetődne fel.

Az egyik legjobban sikerült (bár a kelleténél hosszabb) epizódban jelenik meg legegyértelműbben a meg nem nevezhető körüljárása: fogalmunk sincs róla, hogy mit vett az a srác, aki az alagsorban beszélget róla a haverjával, az sem világos, hogy élőlény-e vagy nem. (Jó csavar, hogy közben tulajdonképpen minket néznek.)

Érdekes, hogy pont az a jelenet, amely egy történetre (nem pedig egy szituációra, személyre) koncentrált (az öt év óta el nem fogyó hal) tartalmazza a legtöbb fiktív elemet. A mesélőt társa állandóan figyelmezteti, hogy úgy mondja el, ahogy valójában volt, a történetek azonban önműködő képződmények, őrzik saját integritásukat, s a mesélő ezt minden bizonnyal nagyobb tiszteletben tartja, mint a valóságot.

A rendező által kiemelt téma, a valódi problémák elkendőzése (”nem merünk szembenézni a válságainkkal, önhazugságokkal kendőzzük e kríziseket”) a vérfertőzésre hajló apán keresztül bomlik ki, de jelen van a nagymamája szigorú nevelési módszereit magyarázó lánynál is.

Én utóbbi jelenetet (mely mintha képi megjelenítésében elütne kissé a többitől) tartom a legfontosabbnak, mivel ebből olvasható ki a legkönnyebben a szereplők végeérhetetlen szócséplésének a lelket és efféléket zárójelbe tevő magyarázata: az, hogy a személyiség nyelvi konstrukció, az állandó (újra)elbeszélésben létezik. A lány számára halott nagymamája nem kevésbé létező, mint életében; a gyerekkori traumák elszenvedője továbbra is működteti azok forrását, ám önmagáról leválasztva, külön személyiségként jeleníti meg.

A rengeteg beszéd nem pótcselekvés, nem a csendet tölti ki, hanem magát a személyiséget, amelynek egységessége így természetesen veszélynek van kitéve (lásd a vérfertőző vágyait be nem valló apát).

A film alapjául szolgáló elbeszélések bizonyára olvashatatlanok, a sok élőnyelvi fordulathoz kellenek az élő szereplők, de a film hasába bizony lyukat beszélnek, szinte minden epizódból el lehetett volna hagyni pár percet. A filmnyelvi eszközök minimális alkalmazása miatt a forgatókönyvet egy az egyben színpadra lehetne vinni, nagyon jó kis darab lenne belőle – de fordított esetben nem biztos, hogy ezt mondanám…

A tavalyi év egyik legjobb scifije, a Serenity valószínűleg soha nem fog eljutni a hazai mozikba (bár állí­tólag volt róla szó, hogy vetí­tik). Joss Whedon első egészestés filmje a Firefly (2002) folytatása, amely minden valódi és belemagyarázott hibája mellett is az egyik legérdekesebb sorozat a műfajon belül. (Ha valaki hirtelen nem tudná hova tenni Joss Whedont: ő a Buffy és az Angel cí­mű horrormatinék megalkotója.)

A Firefly, jórészt a FOX csatorna hülyeségei miatt, csak egy szezont ért meg, de í­gy is viszonylag jelentős, és igen aktí­v rajongótábort szerzett. Tavaly sikerült összeszedni 40 milliót a Universaltól, és elkészí­teni a Serenity-t, amely a többségében jó kritikák mellett is elég alacsony nézőszámot és bevételt hozott. A DVD megjelenése azonban kellemes meglepetést tartogatott: a Serenity jelenleg 2. az amazon.com eladási listáján, közvetlenül utána pedig ott a Firefly, amely a 2005-ös összesí­tett listán 16. lett – szép ugrás egy hároméves kiadványtól.

Rövid bevezetés azoknak, akik nem ismerik a sorozatot, a haladóknak pedig pár szó filmről:

Miután az emberiség felélte a Föld természeti forrásait, elhagyta a Naprendszert és más bolygókon telepedett le. A kivándorlás a két szuperhatalom, az USA és Kí­na vezetésével történt. Valószí­nűleg ennek a két politikai erőnek az egyesülésével jött létre a Szövegtség, amely mindent az ellenőrzése alá kí­vánt vonni. Az ún. Egyesítési Háborúban a központi kormányzat ellen lázadók vereséget szenvedtek, és a Szövetség hadserege által már csak nehezen ellenőrizhető külső bolygókon települtek le, általában elég nehéz körülmények között.

A leginkább helyi hadurak által irányí­tott külső bolygók világához Whedon a Vadnyugat kliséit vette alapul. A scifi és a western keresztezése elsőre meredeknek tűnhet, de valójában nem olyan vészes. Azért sok helyen vissza lehetett volna belőle venni: nyilván a sok romantizáló előkép miatt a western-elemek sokszor kevésbé reálisak, mint a tudományos-fantasztikusak.

És ha már előkerült a szó: a Firefly több méltatója is a realista (sőt naturalista) jelzőt használja, nem is alaptalanul – már amennyiben nem a (film)művészeti realizmust, hanem a szó általános jelentését értik alatta. Nem tudom, a futurológusok mit tippelnek a 26. század elejére, de alighanem még a legföldhözragadtabbak is magasabb technikai színvonalat képzelnek el, mint amit Whedon (különösen a külső bolygókon). Az űrhajók nem képesek fénysebességű helyváltoztatásra, megannyi scifitől eltérően nincsenek se idegen fajok, se időkapuk, se száz métereket fel-leugráló ipsék foszforeszkáló kardokkal.

A főszereplők (részletesen lásd őket itt) egyik munkáról a másikra élő csempészek. Whedon szerint a Firelfy története nem szimbolikus alapokra épül, kisemberekről szól, akiket hétköznapi indí­tékok mozgatnak. Egy film azonban más felépí­tésű történetet kí­ván, amelyben a szereplők személyiségeinek mélyebb vonatkozásai is előjönnek.

spoiler Whedon jó irányba lépett tovább a sorozathoz képest sötétebb hangulatú Serenity-vel. Szinte teljesen kiszedegette a vadnyugati elemeket, a humorból is rengeteget visszavett, jóval több, kidolgozottabb és durvább akciót vitt a történetbe. Eddig mindig elsiklottam a nyilatkozataiban afölött, hogy őt minden munkájában (még a démonos-vámpí­ros Buffy-ban is) az emberek érdeklik, itt azonban érdemes előszedni ezt a közhelyet, a Serenity ugyanis valahol a háttérben, kissé határozatlanul az emberi határaival foglalkozik.

Mindenekelőtt a központi alakká előlépő Riveren, a kormány által félig már agymosott gyilkológéppé alakí­tott, pszichikai képességekkel rendelkező kislányon keresztül, akiben a belézsúfolt reflexek között korábbi személyisége is ott bújkál; de fontos ebből a szempontból a háborút végigharcoló Mal is, sőt idekapcsolhatók a fosztogatók (Reavers) is, akiknek kilétére a Firefly-ban még nem derült fény. A fosztogatók a Szövetség kí­sérleteinek eredményeként jöttek létre: egy Miranda nevű holdon olyan gázt kevertek a légkörbe, amely csökkentette az emberek agresszivitását. (Mindez ahhoz is jó adalék, hogyan képzeli a Szövetség az utalma alatt élők irányí­tását.) A dolog olyan jól működött, hogy a létfenntartáshoz szükséges akaraterejüket is elvesztették, mozdulatlanul feküdtek vagy ültek, amí­g éhen-szomjan nem haltak. Az anyag a lakosok egy kis százalékára azonban épp ellenkező hatással volt: minden gátlásukat elvesztették.

A fosztogatók eredetének felfedésével vagy River előtörténetének tovább árnyalásával a Serenity választ ad néhány, a félbemaradt Firefly után nyitva maradt kérdésre, de továbbra sem kapunk nagyobb betekintést a másik oldalra. A mirandai kísérletből és abból, hogy a Szövetség tagadja a fosztogatók létezését sejthetjuk, hogy egy többé-kevésbé kiépí­tett diktatúra működik a belső bolygókon (amit megrendí­thet a Mirandán talált üzenet közzététele), de ezek világát nem ismerjük. |

Hogy lesz-e folytatás? Olvashattunk biztató és elszomorí­tó dolgokat is. Whedon lekerekí­tett történetet í­rt (a trilógiával kapcsolatos hí­resztelések nem voltak igazak), de természetesen folytatná, ha kapna rá pénzt: A filmnek vége, a történet el lett mondva. A világ nincs lezárva. Van még mesélnivaló, de mint mindig, most is másoktól függ, hogy megkapom-e a lehetőséget a továbbiakra.

Interjúk JW-nal: chud.com, comcast.net

A film reklámkampányának részeként elkészítettek néhány videót Rivernek egy pszichológussal (Joss Whedon játssza) folytatott beszélgetéseiről, innen tölthető le (.mov, 20 Mb)

Úgy látom, Steven Soderbergh ésszel figyeli a dolgokat: a (néhány fesztiválon már vetített) Bubble című filmjét ugyanazon a napon (jan. 27.) fogják bemutatni a mozikban, kábelcsatornákon, és adják ki DVD-n. Szerinte öt éven belül minden filmmel így lesz, mert ugye árral szemben ezevni nehéz:

Az elmúlt négy évben készült minden jelentősebb film elérhető volt minden formátumban már a megjelenésükkel egyidőben – kalózkiadásban. A Lord of the Rings, az Ocean’s Eleven és az Ocean’s Twelve – mindet láttam a Canal Streeten a bemutató napján. A szimultán kiadás már itt van – mi csak megpróbáljuk a kezünkbe venni.

A Wired interjújában Soderbergh beszél még arról, hogy a copyright sokszor az alkotás gátja – Danger Mouse Grey Albumát hozza fel példaként –, valamint arról, hogy mivel sokszor erős késztetést érez rá, hogy filmjeit átszabja (mint az épp készülő The Good German címűt), az első verzió bemutatója után szívesen összevágna egy másodikat is. A mindössze néhány hét különbséggel megjelenő filmek (film?) ötletének pozitív fogadtatásáról nem vagyok meggyőződve, de érdekes kérdéseket vet fel, megér majd egy másik bejegyzést.

A release window az az idő, ami egy film mozibemutatója és a különféle adathordozókon, ill. a tévécsatornákon való megjelenése között eltelik. A manhattani Canal Street pedig olcsó üzleteivel, utcai árusaival a kalózkiadványok egyik fő lelőhelye.