madzag

A Google Föld egyelőre kissé elfogult képet ad bolygónkról: mindent ugyanabból a szemszögből mutat, de nem ugyanakkora részletességgel. A fontosabb helyekről már kristálytiszta, de a félreesőkről még felhős-ködös képet kapunk. És persze akadnak hibák is: rosszul összeillesztett képek, a felvételek ideje közötti eltérés miatt megváltozó időjárás és sok más egyéb pontatlanság.

(kép Jeroen Wandemaker)

Mi történne, ha a dolog fordítva működne? Ha az adatrögzítés közben keletkező hibák a valóságban is megjelennének? Helmut Smits Halott pixel c. műve humoros és elgondolkodtató. Sok, a természetre vagy az épített környezetre katasztrofális hatással lévő változtatás születik egy tervezőasztal (-szoftver) virtualitásában elkövetett hiba, átgondolatlanság, figyelmetlenség, vagy épp rossz szándék miatt. Az Appalache-hegység elsimításának csak egy virtuális világban lehet értelme, a gázai urbicídiumot és ellentétét, a ciszjordániai zsidó telepek építését végső soron az ótestamentumi történelem/fikció világba erőltetése hajtja.

*

Akár konceptuális művészet is lehetne… A kínaiak országuk egy kis szeletét egyszerűen eltörölték a Föld színéről, és a kínai-indiai határ egy vitatott szakaszának méretarányos modelljét építették fel rajta. Nyilván katonai célokat szolgál (mi másra költenének ennyi pénzt?), de a kínaiaknál sosem tudni. Talán vidámpark lesz.

Itt éjszaka tevék, kenguruk és wombatok járnak…

Mi európaiak, akik leginkább egy hosszadalmas és költséges geodéziai eljárás, a háború segítségével rajzolgatjuk határainkat, irigyelhetjük néha Ausztália békés derékszögeit.

Ám egynest húzni a sivatagban nem is olyan egyszerű, mint azt a következő példa mutatja.

Nyugat-Ausztrália tartomány szárazföldi határa egyetlen töretlen vonalnak tűnik, azonban jó közelről szemügyre véve (például ezen a térképen) annál a pontnál, ahol az Északi Terület és Dél-Ausztrália közös határa belefut, látható, hogy valójában két párhuzamos vonalból áll, amelyet egy pár kenguruugrásnyi kelet-nyugati vonal köt össze.

Nyugat-Ausztrália határát már 1836-ban kijelölték, a keleti 129. hosszúsági kör mentén. A vonalat azonban nemhogy a valóságban, de még az íróasztalon sem lehetett meghúzni, hiszen a területről nem készültek részletes felmérések. 1922-ben a miniszterelnök, valamint Dél- és Nyugat-Ausztália kormányzói egyezményben erősítették meg a tartományokat elválasztó vonalat, ám nem csak a meridiánt nevezték meg, hanem két pontot is kijelöltek, amikhez viszonyítva a földmérőknek majd dolgozniuk kell: északon az Argyle-tónál, délen a Port Augusta-Kalgoorlie vasútvonal Deakin nevű állomásánál. A szerződésbe belevették, hogy a határ akkor is a két pont által meghatározott egyenes kell legyen, ha azok nem pontosan a 129. körön vannak, azzal azonban (úgy tűnik) nem számoltak, hogy a két pont hosszúsági koordinátája között is lehet némi eltérés.

Hogy valóban ez a helyzet, az csak a modernebb eszközökkel végzett földmérések során, 1963-ban derült ki (majd erősíttetett meg 1967-ben). Mint ezen a térképen látható, a határ déli szakasza egy fokmásodperccel keletebbre, az északi pedig három fokmásodperccel nyugatabbra fut a 129. hosszúsági körtől, ami 127 méteres különbséget jelent – ekkora tehát az Északi Terület és Nyugat-Ausztrália rövidke kelet-nyugati irányú hatátszakasza.

A különleges pontot a Főföldmérő sarkának (Surveyor-General’s corner) nevezték el. Ausztráliában tudniillik a tartományok vonalzóval húzott határainak találkozási pontjai mind nevezetes helyek, az őket összekötő úttalan utak pedig kedvelt kalandturista útvonalak. A Surveyor-General’s-t azonban sokan kihagyhatják, mert az ausztrál kormány földtudományi oldala szerint kevesebben jártak ott, mint a Déli-sarkon.

Mindenki hallott a sivatagi városról, ahol az utcáknak nincsen neve. Van egy tó melletti város is, ahol ugyanez a helyzet, méghozzá nem egy vadnyugati porfészek, mint a U2-dalban, hanem Nicaragua 1,4 milliós fővárosa, Managua.

Neve az őslakosok nyelvén a víz közelségére utal, a város azonban sajnos valami máshoz is közel esik: a Közép-amerikai árokhoz, a Kókusz- és a Karibi-lemezek találkozási zónájához. 1844 és 1968 között kilenc komolyabb, a várost vagy környékét érintő földmozgást jegyeztek fel. Aztán, a többszáz házat megrongáló 1968-as rengés után mindössze négy évvel, 1972. december 23-án a korábbiaknál pusztítóbb katasztrófa következett. Az áldozatok számáról (főként mert a járványveszély miatt sokakat tömegsírokba kellett temetni) különböző adatokat találni: a BBC 10 ezer áldozatról és 15 ezer sebesültről tudósított, az USGS közlönye ugyanennyi sebesültről, de kevesebb, 3000-7000 halottról tud, Jay Mallin beszámolójában a halottak száma 4000-6000, a sebesülteké 20 ezer.

A rengés epicentruma a városközpontban volt, az épületek háromnegyede romba dőlt vagy lakhatatlanná vált; az akkori lakosság fele, 250 ezer ember maradt lakás nélkül, ők a nagyjából épen maradt külvárosokba költöztek. A városszerkezet megbomlott (13 négyzetkilométernyi beépített terület vált a földdel egyenlővé), és még három évtizeddel később sem állt helyre, mivel az állandó rengésveszély miatt az elpusztult kerületekben nem kezdtek nagyszabású építkezésekbe. (A főváros más helyre költöztetése is felmerült.)

Managua széttöredezett utcahálózata nem volt alkalmas a tájékozódásra, így a helyiek különféle természetes vagy mesterséges tájékozódási pontokat és iránymegjelöléseket kezdtek használni. Az ideiglenes rendszer annyira elterjedté és kidolgozottá vált az évek során, hogy ha az önkormányzat elhatározná, hogy a névtelen közterületeknek nevet ad, és ahol csak tudja, előírja ezek alkalmazását, a helyiek komoly bajban lennének (ellentétben az idelátogatókkal). Néhány utcának ugyan van neve, többen még a házakat is számozzák, de ezeket senki nem használja.

Hogy hogy hangzik egy managuai útbaigazítás? Egy példa a Toronto Star cikkéből: „Onnan, ahol a kínai étterem volt két tömbbel lejjebb, majd fél tömbnyire a tó irányába, amellett a ház mellett, ahol a sárga autó áll.” (Miután az illető, akinek ezt mondták, megkérdezte: mi van, ha nincs ott a sárga autó, azt válaszolták neki: mindig ott van.) Ha ennek alapján nem tudnánk kitalálni, merre kell mennünk, és megkérnénk a segítőkész managuait, hogy az égtájakat használva magyarázza el az utat, nem lennénk kisegítve, hacsak nem tudjuk, hogy a nyugatot a lefelé, a keletet a felfelé, az északot a tó felé, a delet pedig (igencsak zavaró módon) a dél felé kifejezésekkel jelölik. Jól jön továbbá, ha ismerjük a vara nevű, spanyol és portugál területeken a 19. századig használt mértékegységet (0.847 m), mert a távolságokat meg leginkább abban szokták megadni.

(via Dark Roasted Blend)

Eco A hamisság ereje* című írásában ilyen-olyan okból hamisított szövegek történelemre gyakorolt hatásáról mesél. Az ismertebbekről (Constantinus adománylevele, János pap levele, a rózsakeresztesek, Cion bölcsei) úgyis lehet olvasni eleget, nézzük inkább azt, ami kevésbé ismert, s amely így továbbra is életben tart egy kulturális előítéletet.

„Kérdezzünk meg egy átlagembert, hogy szerinte mit akart bebizonyítani Kolumbusz, amikor nyugatra hajózva akart eljutni Napkeletre, és mit tagadtak olyan makacsul az utazását ellenző salamancai bölcsek.” – Nos, kedves átlagolvasó? Hát, hogy a Föld gömbölyű, nyilván azt, mert amikor kint ülnek a parton a filmben, akkor mutatja a fiának, hogy a hajó egyszercsak eltűnik a horizont alatt, és az azért van, mert nem lapos a felülete, és nem azért, mert elért a szélére és lepottyant.

A tudós férfiak (akiknek szája a filmben – úgy rémlik – habzik is kicsit, amint eretneket hörögnek) valójában azért kötöttek bele a tervbe, mert az ő számításaik szerint a Föld kerülete jóval nagyobb volt, mint azt Kolumbusz feltételezte, s úgy vélték, hogy a Portugália és Japán közötti hatalmas óceánt a korabeli hajókkal átszelni képtelenség. És tényleg: ha nincs ott az Újvilág, a felfedezők még az út fele előtt éhen-szomjan pusztulnak, kísértethajóik pedig a nem létező kontinens nem létező prérijén bolyonganak, amíg el nem süllyednek.

Honnan tudták a derék salamancaiak, hogy mekkora a Föld? Nyilván hallottak Eratoszthenészről, aki már az i.e. 3-2. században kiszámolta egy pofonegyszerű kísérlettel. Bizonyára a „hajósnak remek, de csillagásznak csapnivaló” Kolumbusz is hallott róla, de úgy döntött, fontosabb az, ami a fejében van, mint az, amit a bizonyítékok mutatnak. A történet szereplői közül tehát inkább őt nevezhetjük tájékozatlannak, makacsnak, szűklátókörűnek.

Miért gondoljuk mégis azt, hogy a salamancai, sőt az összes középkori tudós laposnak tartotta a Földet? Egy szervezetlenül, szétszórtan kezdődő, de később igen hatásossá erősödő propagandának esünk áldozatul. Természetesen valóban voltak olyan egyházi szerzők az ó- és a középkorban, akik az oltáriszentség tárolására szolgáló tabernákulum mintájára a földet-eget is egyfajta doboznak látták, vagyis laposnak és szögletesnek. Még olyanok is akadtak köztük, akik ezt nem szimbolikus, hanem szószerinti igazságnak gondolták, a felvilágosodás és a 19. század antiklerikális gondolkodói pedig aztán különösen így olvasták a szövegeket. A téves elképzelés a darwinizmus által kiváltott vitákat körülvevő érzelmi légkörében vált kedveltté, és a 20. század szakirodalmának egy részébe is átmentődött. Eco említ olyan könyvet, mely csak néhány jelentéktelen laposföld-hívő szerzőt említ, mégis arra következtet, hogy ez volt az általános elképzelés. Valójában a jelentékeny tudományos elmék (Órigenész, Albertus Magnus, Aquinói Tamás, Rober Bacon sat.) mind gömb alakúként említik a bolygót.

* La Mancha és Bábel között, Bp., Európa, 2004, 407-449. o., ford. Barna Imre; Ugyanezen írás ugyanezen szakaszában van egy másik érdekesség a világképekkel kapcsolatban, arról majd egy másik cikkben.