Nelson szerint (mint a cikk címe: A valóban nagy válság is utal rá) az 1873-as pánik utáni válság nem csak hosszabb volt, mint az 1929-ben kezdődő, de talán még mélyebben is vágott a gazdaság húsába. (Egyik legfontosabb következménye az lett, hogy a nagyvállalatok – amik garantált szerződésekkel rendelkeztek és még bizonyos engedményeket is adhattak nehéz helyzetben lévő üzletfeleiknek – potom pénzért felvásárolták a kis- és középvállalatokat.)

*

Még valami, és erről sem magyar sajtótermék világosított fel, hanem a Slate gazdasági blogja. A le-fel ugráló tőzsdeindexeket nézni nagyon izgalmas, a hitelválság alakulásának azonban nem ezek a legfontosabb mutatói, hanem az ún. TED spread. A rövidlejáratú (3 hónap) amerikai kincstárjegy (Treasury bill, T-bill) az egyik legbiztonságosabb értékpapír. Minél nagyobb mértékben tér el ettől a kereskedelmi bankok egymásnak nyújtott hiteleinek kamata (a londoni bankközi kínálati kamatláb, LIBOR), annál rizikósabbnak tartja a bankközi hiteleket a piac.

Egy banknak hitelt nyújtani természetesen mindig kockázatosabb, mint az amerikai kormánynak, a különbség általában 50 bázispont (fél százalék). Ez 2007 augusztusában, amikor a subprime jelzálogok miatti problémák érzékelhetővé váltak, 100 bázispont fölé ugrott, az október elején elfogadott Emergency Economic Stabilization Act környékén már 300 fölött volt.

Hogy milyen félelmetesen sikeresek voltak az új módszerek, arról most Edward Jay Epstein Have You Ever Tried to Sell a Diamond? c. (1982-es) cikkének első feléből fogunk meggyőződni.

*

A 19. században a gyémánt még valóban ritkaság volt: egy évben csak pár kilónyi került elő Indiából vagy Brazíliából. 1870 körül aztán felfedezték az Oranje folyó menti bányákat Dél-Afrikában, ahonnan tonnányi mennyiséget termelhettek ki évente. Hogy a gyémánt árát a készletek ugrásszerű növekedése után is magasan tarthassák, a dél-afrikai bányákba befektető brit üzletemberek 1888-ban létrehozták a De Beers Consolidated Mines vállalatot, amely a kitermelés, kereskedelem és értékesítés minden mozzanatát felügyelte.

Az 1930-as években a vállalat elnökének, Ernest Oppenheimernek újabb és újabb bányákat kellett bezárnia, hogy fenntartsa a gyémánt ritkaságának és értékességének látszatát. Akkoriban a kövek kizárólag a felső tízezer tagjait ékesítették, a középosztálybeliek közül még azok sem vásároltak értékes ékszereket, akik egyébként megengedhették volna maguknak. Oppenheimer bővíteni akarta vásárlói körét, így 1938 szeptemberében felkérte az N. W. Ayer amerikai reklámügynökséget egy kampány kidolgozására.

1941-ben a De Beersnek írt jelentésük a feladat nehézségét és újszerűségét kiemelve büszkélkedik az akkor már érezhető sikerrel: „Nem egy adott terméket kellett eladni, nem egy márkanevet kellet rögzíteni a köztudatban – hanem egy eszmét: a gyémánt érzelmi értékének eszméjét.” A középpontban az eljegyzési gyűrű évszázados hagyományának újraírása állt. Mint 1947-es stratégiai tervükben olvasható, a cél „a gyémánt eljegyzési gyűrű mint tradíció megerősítése” és „pszichológiai szükségletté tétele”. A magazinok lapjain, a mozik vásznain, a középiskolák folyosóin – a fiatalok gyémántok képeibe futottak. Az 1950-es évek végén írt jelentés már a tömegpszichológiai hadművelet befejeződéséről ad számot: „A gyémánt gyűrű az új generáció gyakorlatilag minden tagja számára az eljegyzés nélkülözhetetlen kellékévé vált.”

Az 1960-as években a J. Walter Thompson reklámügynökség segítségével más országokra is kiterjesztették a kampányt. Japánban 1967-től másfél évtized alatt évi egymilliárd dolláros piacot hoztak létre (a második legnagyobbat az USA után), a hirdetésekben a hagyományos japánnal szembeállított modern nyugati életmódra helyezve a hangsúlyt. Németországban és Brazíliában már nem jártak ilyen sikerrel – még szerencse, hogy a hatvanas évek elejétől az amerikaiak kénytelenek voltak még több gyémántot venni, mert az N. W. Ayer kitalálta, hogy a kerek házassági évfordulókra is az az egyetlen elfogadható ajándék. Aztán hamarosan komolyabb feladatuk is akadt.

A szovjetek gazdag bányákra bukkantak Szibériában. Belátták, hogy ha elkezdik ész nélkül eladni a gyémántjaikat, azok egyre értéktelenebbek lesznek, és a gondosan felépített piac összeomlik, úgyhogy elfogadták a De Beers ajánlatát és a kartell felügyelhette az ő készleteiket is. (Nem csak a Fasizmussal jegyes tehát a Tőke.) Komoly gondot jelentett azonban, hogy a szovjet bányákból különösen kicsi (fél karátos) kövek kerültek elő, ráadásul a vártnál nagyobb mennyiségben. Az N. W. Ayernek változtatnia kellett a hirdetéseken: a vőlegény státusának és érzelmi elkötelezettségének többé nem a gyémánt nagysága volt a mértéke, a hirdetésekből kiokosodott menyasszonyok sokkal nagyobb figyelmet fordítottak a kő minőségére, színére és metszésére.

Gazdag embert azonban az aranyág is húzza: a hetvenes évek közepére a kis gyémántok reklámozása túl sikeresnek bizonyult, a nagy köveket egyre inkább hivalkodónak tekintették – a vásárlói elméket ismét finomhangolni kellett. A kis kövek hirdetéseit nem fogták vissza túlságosan, hiszen a szovjetek szállítmányait továbbra is el kellett adni, de a több kis gyémántból állók helyett ismét az egy nagy gyémántot hordozó ékszerek léptek előtérbe.

Az 1939-es 23 milliósról az amerikai piac negyven év alatt 2,1 milliárdosra nőtt, a reklámra fordított költségek 200 ezerről 10 millióra emelkedtek.

*

A cikk szintén érdekes másik fele arról szól, hogyan akadályozza meg a De Beers, hogy az egyszeri gyémánttulajdonos tisztességes áron megszabaduljon a köveitől – kb. 500 millió karátnyi gyémánt van magántulajdonban, ami az éves termelés több mint ötvenszerese, már az is éreztetné a hatását, ha csak egy töredéke kerülne vissza a piacra. Szó esik még a befektetési célból vásárolt gyémántokról, valamint arról is, hogyan védte ki a De Beers az izraeli kereskedők által felhalmozott készletek jelentette veszélyt, és milyen más problémákkal kell szembenézniük a nyolcvanas évek elején.

(pic by Swamibu @ flickr)

Collier négy „fejlődési csapdát” nevez meg. (Akárcsak Jeffrey Sachs – The End of Poverty –, más fókusszal: alultápláltság, betegségek, rossz infrastruktúra és magas születési arány.)

Bár a Nyugat szeret ideológiai magyarázatokat kreálni, a fegyveres konfliktusok hátterében legtöbbször csak a természeti erőforrások feletti ellenőrzés áll. A vizsgált országokban egy polgárháborús időszak átlag hat évig tart, a növekedést 2,3 százalékkal veti vissza, és 64 mrd dollár kárt okoz. Persze, különösen Közép-Afrikában a harcok nem ismernek határokat, így az, hogy egy államnak épp nincsen „saját” polgárháborúja, nem jelent semmit.

A fegyveres megmozdulások számának növeléséhez hozzájárul, hogy Afrikában általában túlságosan könnyű megbuktatni egy kormányt. Talán nem mindenki érti, mi is ezzel a probléma, úgyhogy lássuk pontosan mennyire is könnyű: Laurent Kabila, saját állítása szerint, tízezer dollárral és egy műholdas telefonnal vonult be Zairébe (1996-97) – a pénz elég volt egy kisebb hadsereg működtetésére, a telefon pedig azért kellett, hogy az ellenőrzése alá került területek erőforrásait kitermelő cégekkel tárgyaljon.

A fejlődés útjában álló második akadály – meglepő módon – épp a természeti erőforrásokban való gazdagság. Nigéria épp most próbál kilábalni a közgazdászok által holland betegségnek nevezett helyzetből: az olaj exportjából származó bevételek miatt nemzeti valutájuk felértékelődött, ezért a többi termékük versenyképtelenné vált a nemzetközi és a hazai piacon, az olajhoz nem kapcsolódó iparágak és a mezőgazdaság elkezdett leépülni. (Hasonló helyzetet idézhet elő az egy országba nagy mennyiségben áramló segély is.)

A kiapadhatatlannak tűnő bevételi forrás nemcsak a gazdaság, de a politika képét is átszabja: a politikusoknak nem érdeke a társadalmi biztonság megteremtése, hiszen a kezükön átfolyó pénz nem a polgárok adóiból érkezik. Kiforrott demokratikus intézményrendszer (checks and balances) híján a pénz nem hagyja el a politikai-gazdasági elit korrupciós hálóját. (Pl. Csádban a vidéki orvosi rendelőknek szánt támogatás 1%-a jutott el a címzettekhez.)

Nálunk a rossz szomszédság a kettős adózás miatt volt átok a hódoltság idején – Afrikában a külföldi piacoktól való elzártság (és persze a már említett átszivárgó fegyveres konfliktusok) miatt az. A tengertől elzárt országok kereskedelme és kommunikációja szomszédaik infrastruktúrájára van utalva. A probléma természetesen közös megegyezéssel kezelhető lenne, ám ha egy kormány saját országában sem képes alapvető szolgáltatások megszervezésére, egy másik kormány döntéseinek befolyásolása bőven meghaladja a képességeit. A földrajzi adottságaik miatt is működésképtelen államok léte a gyarmatosítás idején kialakított határoknak köszönhető.

Collier szerint a rossz kormányzat nem feltétlenül vezet összeomláshoz: Banglades – amelynek kormánya valamikor Csádéval egyetemben a legkorruptabb volt – képes volt gazdasága fejlesztésére, mert jelentős munkaerővel és kikötőkkel is rendelkezett. Kisebb népességű és a kontinens belsejébe zárt országokban azonban a kormánynak komoly szerepet kellene vállalnia a gazdaság élénkítésében.

*

Hogyan segíthetnek a legszegényebbeken a tehetősebb országok? A Collier által felvázolt négypontos megoldási javaslat sok mindenre kiterjed, ám hatékonyságáról neki magának is kétségei vannak.

(1) A polgárháborúk utáni újjáépítésben és az infrastruktúra fejlesztésében nyújtott segítség (nem csak pénzbeli, lásd a Mérnökök Határok Nélkül példáját). Ha belegondolunk, hogy egyes államokban nemcsak egy valaha működő gazdaság újrabeindításáról van szó, hanem majdnem a nulláról kell kezdeni, láthatjuk, hogy ez több évtizedes elkötelezettség.

(2) A legszegényebb országokkal szembei elvárásokat meghatározó, és a velük való együttműködést szabályozó nemzetközi egyezmények, különösen a természeti erőforrások, a demokrácia, a költségvetés átláthatósága, a konfliktusok utáni politikai rendezés és a nemzetközi befektetések témakörében.

(3) Az olcsó ázsiai termékekkel és munkaerővel szembeni versenyképesség biztosítása. (Persze ezekre az intézkedésekre az ázsiai gazdaságoknak is meglenne a maguk válasza.)

(4) Korlátozott és körültekintő katonai beavatkozások az EU erőivel, az Afrikai Unió irányítása alatt.

*

Collier TED-előadása még nincs fenn, de itt egy összefoglaló róla; a weblapján pedig jópár tanulmánya elérhető, ha valaki épp ilyesmit olvasna a hétvégén.

* Bolívia, Haiti, Jemen, Kambodzsa, Laosz, Mianmar

(pic by Simon Whitaker @ flickr)

2005 végén a Kongresszus Költségvetési Hivatala az USA által az iraki háborúra fordított összeget 251 milliárd dollárra becsülte, a várható kiadásokat pedig 500 milliárdra. Két amerikai közgazdász, a Nobel-díjas (2001) Joseph Stiglitz, valamint Linda Bilmes az eredményt túl alacsonynak találta. Mint kiderítették a hivatalos becslés nem vett figyelembe olyan fontos jövőbeli kiadásokat, mint a veteránok ápolása, a munkaképtelenné váltak támogatása, a katonai felszerelések pótlása sat. Szélesebb látókörű adatgyűjtésük és a gazdaság teljesítményére gyakorolt várható hatásokat is figyelembe vevő újraszámolásuk [pdf] szerint 2010-ben megtörténő teljes csapatkivonás esetén 1 trillió, 2015-ig tartó megszállás esetén 2 trillió dollár lehet az iraki háború ára.

A folytatódó kutatás nemrég könyvvé érett, aminek címéből, A háromtrillió dolláros háború is látható, hogy a frissített (és a szerzők hangsúlyozzák: konzervatív) becslés jócskán felülmúlja a korábbit. A Guardian Stiglitz-cel beszélgetett a könyvről, érdemes átolvasni.

A minisztérium pénzügyei, részben a számviteli rendszerük pontatlansága, részben szándékos ködösítések miatt átláthatatlanok. Például a csapatlétszám növelésének 5,6 milliárdos tervezett költsége nem számolt a 15-28 ezres támogató csapattestekkel. A harc közben elesetteken és megsebesülteken túl elég nehéz kideríteni a nem harci feladatok (pl. kiképzés) közben balesetet szenvedők, vagy épp a betegség miatt hazatérők számát. A harctéren ellátott sebesültekről sincsenek adatok.

Míg a kormány fedezi a vállalatoknak dolgozó (és a katonák fizetésének tízszeresét kereső) biztonsági személyzet biztosítási költségeit és a sérülésük vagy haláluk esetén fizetendő bónuszokat, addig a katonák anyagilag is felelősek a felszerelésükért („Ha elvesztetted a sisakod, ki kell fizetned. Ha elvesztetted a sisakod egy robbanásban, akkor is ki kell fizetned.”) Míg az útszéli rögtönzött robbanószerkezeteknek (IED) ellenállóbb járművek megvételére csak nagy késéssel szánták rá magukat, olyan egyszerű munkákat, mint egy épület kifestése irakiak helyett amerikai cégekkel végeztettek el, ötszörös áron (a cégek a profit növelése érdekében harmadik világbeli, pl. nepáli munkásokat alkalmaznak, miközben az irakiak felének nincs állása).

A Bush-adminisztráció Stiglitz számára leghihetetlenebb húzása a háború kezdetekor végbevitt adócsökkentés. Logika természetesen van mögötte: minél előbb érzi meg az adófizető a háború költségeit a saját bőrén, annál előbb kezd tiltakozni ellene. A kiadásokat tehát megnövelt adók helyett kölcsönből kezdték fedezni, aminek csak a kamatai 2017-ig elérik az egy trilliót. Mivel a Fed a kamatokat sem emelte, az emberek ugyanolyan nyugalommal vettek fel hiteleket, mint addig, sőt a kevésbé hitelképesek sem töprengtek sokat a kedvezőtlenebb kamatokon (subprime lending), mivel a később javuló fizetési feltételekben bíztak, amiből aztán tudjuk, hogy mi lett. (Közben az amerikai középosztály felének semmilyen tartaléka nincs, „ötből négy középosztálybeli család nem rendelkezik annyi tartalékkal, hogy alapvető kiadásai háromnegyedét három hónapon át fizetni tudja bevétele kiesése esetén”).

A háború miatt emelkedő olajár minden távol-keleti és európai olajimportáló országra plusz terhet rótt (ez is trilliós nagyságrendű lehet), Afrikában pedig az International Energy Agency tizenhárom országra kiterjedő felmérése szerint 3 százalékkal csökkentette az átlagjövedelmet. Az USA évi 5 milliárd barrelt importál, ez évi 25 milliárd dollár pluszköltséget jelent, 2015-ig ebből is összejöhet úgy 1,6 trillió.

Stiglitz szerint a megoldás egyértelműen a minél gyorsabb kivonulás:

(pic by Odalaigh)

Mivel a Heritage Foundation szakértői tíz szempontot vizsgálnak, nekem pedig majdnem tíz tévésorozatból kell felhoznom magam, csak azt a kettőt nézzük meg, amiben a leggyengébben állunk:

A kormányzati befolyástól való függetlenség (41,8%): A kormányzat kiadásai „rendkívül magasak”, a legutóbbi évben a GDP 49,4 százalékának megfelelő összeget tettek ki. Bevételeinek ugyanakkor 3,9 százaléka származik állami vállalatokból és állami tulajdonban lévő ingatlanokból és más vagyontárgyakból. A maradék állami vállalatok privatizálását felgyorsították. (Botswana sajnos több mint tíz százalékot ver ránk: 54,5%).

Korrupció (50%): Itt a Transparency International 2005-ös listájának adatát (5,0) vették át (40. hely – Olaszországgal és Dél-Koreával együtt, Botswana a 32.). A 2006-oson magasabb pontszámot értünk el (5,2), de egy helyet lejjebb csúsztunk. (Botswana az előző évinél három tizeddel gyengébb eredményével 37.)

Akit a többi is érdekel: Magyarország (44. hely, 66,2%), Botswana (38. hely, 68,4%) és a lista.

*

Az Economist Intelligence Unit kutatásával [pdf] kapcsolatban Botswana most nem kerül elő, azt viszont kétszer is le kellett írni meg a szakaszcímben is ki kellett emelni, hogy a „hiányos” kategóriába kerültünk. Korábban láttuk, hogy az összesített eredmény helyett érdemesebb a öt szempont (pontosabban szempontcsoport) adatait nézni, mert azok többször is ugyanannyira jöttek ki, mint néhány feljebb sorolt országnál. Most még jobban leegyszerűsödik a felmérés ismertetése: már csak a kategória számít. De számít-e?

Teljes demokráciának minősültek a 8 vagy annál több pontot elért államok, hiányosnak pedig a 6-7,9 közé esők. Ez (mint sok statisztikánál) egy részben önkényesen meghúzott határ: a szlovén és a dél-afrikai demokratikus rendszer között nyilván semmi érzékelhető különbség nincs (7,96 és 7,91), de mivel előbbi eredménye felfelé, utóbbié lefelé kerekítendő, Szlovéniából „teljes”, a Dél-Afrikai Köztársaságból pedig „hiányos” demokrácia lesz.

Vajon a mi 7,53-munkkal kapcsolatban az a fontosabb, hogy 0,43-ra vagyunk vele a Buddha az EIU szerinti teljességtől, vagy az, hogy ugyanabba a kategóriába kerülünk vele, mint Bolívia a maga 5,98-ával?

*

A cikkben szereplő másik demokrácia-elemzés a Freedom House-é; az MNO által idézetteknél több szó nem esik rólunk, csak belinkelem, ha valakit érdekel. Botswanát nem említik benne.