Ha a képen látható faragvány a kezünkbe kerülne egy aukciós ház raktárában, valószínűleg absztrakt szobrocskának vélnénk, és unottan tolnánk arrébb, vagy épp helyet keresnénk neki a kabátunk alatt, hogy kicsempésszük – attól függően, hogy állunk az ilyesféle művészettel. Talán elgondolkodnánk rajta, mit ábrázolhat, de olyan messzire nem jutnánk, amilyen messzire a megfejtéshez jutni kell: a pár évszázaddal ezelőtti Grönlandra; a számunkra jelentéstelen tárgyat ugyanis az ammassalik népcsoport tagjai a sziget keleti partjának térképeként használták.

Az északi sarkkör mentén lakókról már az első utazók is feljegyezték, hogy a szóbeli útbaigazítás mellé térképeket rajzolnak a hóba, a földre, vagy a nekik adott papírlapra. Mivel az európai tengerészek saját, egyre pontosabb térképeikhez voltak szokva, nem értették, hogyan lehet kiigazodni a hevenyészett rajzokon, nem értették, hogy az elsorolt tájékozódási pontok és távolságok a lényegesek, a rögtönzött térkép csak ezek megjegyzését segíti. Tehát ha egy grönlandi vadász be akart járni egy általa ismeretlen környéket, egyszerűen megkérdezte egy arrafelé ismerős társát, és memorizálta a hallottakat. Térképként szolgáló tárgyakat nem is nagyon találni az egykori inuit szállásokon, kivéve Észak-Alaszkát és Kelet-Grönlandot.

Gustav Holm dán etnográfus 1882-84-es expedíciója során az Ammassalik régióban élők körében gyűjtött néhány fából faragott navigációs segédeszközt, melyek nagy előnye, hogy a hajósnak nem kell az orra alá tartva vizsgálgatnia őket a sötét és fagyos éjszakában, hanem – ha elég gyakorlott – a kézmelegítője alatt is kitapinthatja rajtuk a helyzetét. A képen látható vastagabb fadarabokba a partvonal fogait fűrészelték (a két oldal egymás folytatása, csak a kezelhető méret miatt helyezkednek el párhuzamosan), és még a hegyeket is kidomborították rajtuk; a vékonyabb térkép part menti szigeteket ábrázol.

(via The Map Room)