madzag

A Szahara nyugat-algériai szegletében, az ördög kertjének nevezett, köveket termő sivatagban virágzik a világ egyik legvalószínűtlenebb kulturális központja, Dakhla, ahol idén ötödik alkalommal rendezték meg a Szaharai Nemzetközi Filmfesztivált. A háromnapos rendezvény műsorán harminc film szerepelt, a Spanyol- és Franciaországból, Belgiumból, az Egyesült Királyságból és Amerikából érkezett háromszáz vendég között a legnevesebb az Oscar-díjas Javier Bardem volt. Dakhlában azonban hiába keresnénk a filmszínházat. Sőt hiába keresnénk bármilyen nagyobb, kőből rakott épületet vagy épp elektromos vezetékeket. Dakhlában sátorok vannak és vályogkunyhók meg ötvenezer menekült.

Dakhla azon négy nagyobb tábor egyike, amelyekbe Nyugat-Szahara lakosai menekültek a hetvenes évek közepétől, amikor országukat a nyugati hatalmak elfelejtették felszabadítani a gyarmati uralom alól. 1976-ban, amikor Spanyolország elhagyta a területet, Dzsibuti kivételével már minden afrikai ország önálló volt. Nyugat-Szaharára mind Marokkó, mind Mauritánia igényt formált, amelyet a hágai Nemzetközi Bíróság alaptalannak minősített. A két ország hadserege mégis bevonult. A gyengébb mauritániai erőket a Polisario Front nevű nyugat-szaharai egységszervezet kiüldözte, a marokkóiakkal azonban 1991-ig folytak a harcok. Az akkor megkötött fegyverszünet után hat évvel Marokkó beleegyezett, hogy a terület sorsáról népszavazás döntsön, erre azonban nem került sor.

A „Homokfüggöny” által kettéosztott terület keleti, a Polisario Front ellenőrzése alatt álló részét az Afrikai Unión és negyvenvalahány (nagyrészt afrikai és latin-amerikai) országon kívül senki nem ismeri el önálló államnak, ami jól mutatja, mennyit ér a hágai bíróság véleménye a nyugati demokráciák vezetői szemében.

A nemzetközi filmfesztivál egyik célja a nyugati sajtó figyelmének felkeltése egyrészt a rendezetlen politikai helyzet, másrészt a félig-meddig rendezett humanitárius helyzet iránt. A kb. 150-200 ezer menekült (bár a becslések elég bizonytalanok) lakóhelyei már rég megszűntek szedett-vedett sátortáborok lenni, a három évtized alatt jól irányított közösségekké váltak (talán nem utolsó sorban azért, mert a Polisario Frontba besorozott férfiak távolléte alatt lakóik 65 százaléka nő volt). A spanyol, algériai és kubai segítséggel megszervezett oktatás a körülményekhez képest kiváló, a hetvenes években még 10 százalék körüli írni-olvasni tudás mára 90 százalék fölött van, egyesek ösztöndíjjal külföldi egyetemekre is kijuthatnak. Civilszervezetek segítségével minden gyerek legalább egy nyarat Spanyolországban tölthet. A szükségesnél szűkösebb anyagi támogatás miatt azonban a táborok lakosai rosszul tápláltak, a legtöbb tábor nem fér hozzá semmilyen ivóvízforráshoz.

A magukat csak szaharaiaknak (spanyolul Saharaui) nevező népcsoport tagjai számára a fesztivál természetesen identitásuk formálásának ünnepe.

A szabadtéren vagy a legnagyobb épületekben, a vályogtéglából épült raktárakban zajló vetítések a művészi önkifejezés iránt egyébként is fogékony szaharaiak közül sokakban felkeltették a közösségeik életének dokumentálása iránti vágyat – a feszivál alatt a legnépszerűbb kurzus a filmkészítés alapjaival foglalkozó volt, így a szervezők hosszabb távú tanfolyamok indítását tervezik. Lehet, hogy a jövő évi fesztiválon a közönségből összeállított zsűri által kiosztott Sivatagi Rózsa-díjat és a vele járó, a szaharaiak szemében az elismerést jelképező fehér tevét már egy helyi alkotó nyeri majd el.

Sergi Bernal idei képei a menekülttáborból.

A történetet, amiről szó lesz, mindenki ismeri. Épp ez a baj vele.

Az Új-Amszterdamot – New York elődjét – megalapító hollandok néhány gyöngyért és más haszontalan apróságért vásárolták meg az indiánoktól Manhattan szigetét. Talán érezzük, hogy ez így túl kerek: jó illusztrációja a nagy fehér embernek, aki átvágja Csekély Értelmű Medve főnököt, dehát szeretjük a kerek történeteket, úgyhogy megrántjuk a vállunkat, és lapozunk tovább.

Alfred Douglas: Purchase of Manhattan Island by Peter Minuit, 1626

Megtörtént-e az adásvétel?

Egyetlen forrásunk van, amely említi, egy levél, Peter Schagen tollából, aki a Holland Nyugat-indiai Társaság igazgatótanácsának tagja volt. Schagen az Amerikából hazatérő William Verhulst (az új-hollandiai gyarmat rövid ideig regnáló irányítója) hajójának legénységét és utasait kérdezte ki a tengerentúli állapotokról.

Mint arról a tekintetes olvasó maga szemével meggyőződhetett, Schagen uram csak azt említi, hogy a sziget 60 guldenbe került, azt nem közli, mi(k)ben fizették ki ezen összeget.

Ez az egy szál levél is kellőképp alátámasztja, hogy az üzlet megköttetett – ugyanis azt is tudjuk, hogy a földterületek megvásárlása a Társaság által szorgalmazott eljárás volt. Verhulst, valamint a kormányzói poszton utódja, Peter Minuit – akinek nevéhez a sziget megvétele fűződik – egy évvel korábban hagyta el Hollandiát. A Társaság nekik adott adott utasításai között olvashatjuk, hogy az őslakosokat nem erővel vagy fenyegetéssel kell elhajtani, hanem szép szóval és ajándékokkal kell rávenni a távozásra vagy arra, hogy a telepesekkel együtt éljenek, s minderről szerződést kell kiállítani. (Ilyen egyébként nem maradt fenn, se Manhattan, se az ugyanabban az évben megvásárolt Staten Island esetében.)

A sziget megvételének nevezni az üzletet ugyanakkor elég pontatlan: az őslakosok inkább önmagukat tekinthették a Föld tulajdonának, mintsem azt az övéknek, az európaiak földtulajdon fogalma az ő gondolkodásuktól messze állt.

Kik adták el Minuitnak Manhattant?

Na, ez igen érdekes. A történet úgy tartja, hogy Minuit a lenape (később delaware) indiánok egyik törzsének, a kanarsziknak a főnökével tárgyalt. Az ő szállásterületük azonban az East River túlpartján, a mai Brooklyban volt, és csak halászni-vadászni jártak Manhattan déli részére. Nem a nagy fehér ember vágta át tehát a bennszülötteket, hanem azok vágták át őt. Erre amúgy hamarosan ő maga is rájött.

Kik nem akarták adni Manhattant?

A sziget felső kétharmadán élő weckquaesgeek törzsnek több köze volt a területhez, így tehát joggal nehezteltek a hollandokra, amiért nem kaptak semmit. (Manhattan déli része elég latyakos volt, a hollandokon kívül senki se gondolt volna rá, hogy itt lakni is lehet.) Az állandó feszültség 1643-45-ben véres háborúban tört felszínre, amikor Willem Kieft kormányzó (Minuit utódjának utódja) meg akarta adóztatni a környékbeli törzseket (egész pontosan védelmi pénzt akart szedni tőlük). A harcokban 1500 weckquaesgeek esett el, törzsszövetségük (wappani) felbomlott, és elhagyta a területet.

Illusztráció Martha J. Lamb könyvében History of the City of New York (1877)

Most akkor mi van a gyöngyökkel?

Schagen fent idézett levelét Harmanus Bleeker, az USA 1837-ben kinevezett hollandiai nagykövete fedezte fel több más dokumentummal együtt a hollandiai nemzeti levéltárban. 1846-ban adták ki – az amerikai kutatók tehát ekkor szereztek tudomást Manhattan „eladásáról”. Peter Francis szerint – akinek írása cikkünk legfőbb forrása – gyöngyök először Martha J. Lamb History of the City of New York (1877) című könyvében jelennek meg Manhattan ellenértékeként: „Ő [Minuit] összehívott párat a főbb indián főnökök közül, és gyöngyöket, gombokat és egyéb csecsebecséket ajánlott a földjükért cserébe. Azok őszinte örömmel elfogadták őket, és az üzlet meg is köttetett.”

Innentől aztán szabad volt pálya a képzelet előtt: egyesek az esemény pontos idejét és helyét találták meg, mások magukat a gyöngyöket.

*

Szeretjük a színes és kerek történeteket, hogy ne szeretnénk. De azok a gyöngyszemek, amiket a történelem sarát dagasztva találunk, nagyrészt hamisak. Ha szabad ezt az ügyetlenséget még idekanyarítanom Nagyságtok elé… Mert azt nem is említettem, hogy a legutóbbi hajóval bor is érkezett, az kezdi elragadni az elocutiómat. Azért azt kortyolgatva is maradok alázatos szolgájuk.

Ha a szerkesztő úr Pápua gyarmatosítását nem tartotta életrevalónak, vajon mit szólt a négy évvel később elinduló osztrák-magyar északi sarki expedíció által felfedezett Ferenc József-földhöz? A tengerentúli (ausztráliai?) levelező nagyon jól látja, hogy sürget az idő, a normális területek elfogynak, és hamarosan csak egy csomó eszkimót meg egy kevés fókát lehet majd leigázni.

Új-Guinea nyugati fele ekkor már pár évtizede holland fennhatóság alatt állt, a Német Birodalom épp akkortájt, 1884-ben veti meg a lábát a sziget északkeleti részén (egyelőre nem hivatalosan, egy kereskedelmi társaság képében), merthogy délkeleten meg ott somfordálnak már a britek.

De nem, a szerkesztő úr túl sok kalandregényt olvasott, és fél az emberevőktől, és életrevalóbb indítványokat vár.

Talán jobban tetszett volna neki a Cologne Gazette 1914-es térképe, ami a központi hatalmak által megnyert világháború utáni Európát vázolja fel, a Monarchiához csatolt Írországgal; vagy az 1916-ban Budapesten kiadott Zsebatlaszé, amely szerint Tunézia lesz osztrák-magyar terület.