*

A közeli Takashima szigetének lakói évszázadokon át a felszínen talált szenet használták háztartásaikban, és időnként el is adogatták ennek-annak. Amikor a 18. század elején a tengervíz sójának kinyeréséhez elhasznált fenyőfaállomány a végét járta, és a lepárlóknak más tüzelőanyag után kellett néznie, a terület földbirtokosa, a Fukahori család felismerte a lehetőséget, és átvette az üzlet irányítását a helyiektől.

A kereslet tovább nőtt, amikor a 19 század közepén Japán megnyitotta kapuit a világ előtt (az USA épp a szénhez való hozzáférés miatt kényszerítette Japánt a nyitásra): a Kínához legközelebbi kikötő, Nagaszaki rövidesen hemzsegett a telhetetlen bendőjű gőzhajóktól. A takashimai bánya már a Fukahorikat magába foglaló Nabeshima [v. Saga] klán fejének, Naomasának az érdeklődését is felkeltette. Thomas B. Glover skót kereskedő segítségével brit mérnököket és eszközöket szerzett, és beindította Japán első mélyfúrással művelt bányáját. A növekvő igényt kielégítendő, a környék szigetein is körülnéztek, ekkor akadtak rá a hashimai szénkincsre, amit 1887-ben kezdtek kitermelni. Három év múlva az 1873-ban hajózási vállalkozásként indult Mitsubishi megvette a bányát (a takashimait már 1881-ben megszerezte).

A japán-kínai és a japán-orosz háborúkban aratott győzelem után a szigetország ipara növekedésnek indult, a Mitsubishi tovább bővítette a bányát, és a sziget felszínét is átformálta: a kitermelt kővel és salakanyaggal kiegyengette a felszínt az épületek számára, a partot pedig fallal vette körül, részben a hullámok elleni védekezve, részben újabb beépíthető területeket nyerve így (ezzel alakult ki a sziget csatahajóra emlékeztető sziluettje, melytől a nem hivatalos, de közismertebb Gunkanjima nevet nyerte).

Az aknákat évente 150 ezer tonna szén hagyta el, 1916-ban a lakosság háromezer fölé nőtt, a szigeten rövidesen harminc lakóépület emelkedett (Japán első jelentős betonépülete itt készült, a következő, kilenc emeletes komplexum pedig az ország akkori legmagasabb épülete volt); még a II. világháború alatt is épültek újabb házak.

1941-ben a termelés elérte a 410 ezer tonnás csúcsot, de rettenetes áron: a frontokon harcoló japánok helyére a kormány kínaiakat és koreaiakat vezényelt, akik közül a háború végéig ezerháromszázan vesztették életüket a hullám- és betonfalakkal övezett munkatáborban, főként betegségek, az alultápláltság és a kimerültség miatt, és csak részben bányabalesetekben.

A hashimai szénre a háború utáni újjáépítésben és a koreai háborúban is szükség volt, a sziget (immár szabad munkásokból – persze ez relatív – álló) lakossága 1959-ben érte el az 5259 főt, amivel valószínűleg ez volt a Föld legsűrűbben lakott területe: egy hektáron 835 fő élt (ha csak a sziget 60 százalékát kitevő lakókörzetet számítjuk 1391 fő/hektár, azaz 139 ezer fő/négyzetkm). Kisebb város alakult ki, iskolákkal, templomokkal, kórházzal és üzletekkel; a sziget ellátása ugyanakkor teljesen a külvilágtól függött, hiszen nem volt megművelhető föld vagy vízforrás. (A lakóknak 1963-ban sikerült elérniük, hogy a házak tetejét talajjal fedhessék be, és zöldségeket termesszenek.)

Az 1960-as évek végére az energiahordozók között a kőolaj vette át a vezető szerepet, az ország szénbányáit bezárták, a lassan ki is merülő hashimait 1974-ben.

*

A sziget egykori lakója Dotoku Sakamoto szeretné elérni, hogy Hashima felkerüljön az UNESCO világörökség listájára, hogy a rövidtávú érdekeket szem előtt tartó fejlesztés környezetre és emberekre gyakorolt hatásának mementója a jövő nemzedékei előtt is ott tornyosulhasson a Nagaszaki-öböl bejáratánál.

További linkek: galéria (fekete-fehér); galéria (színes); a flickr-en is vannak róla képek; bldgblog-cikk; Thomas Nordanstad dokumentumfilmje [myspace], Dotoku Sakamotóval