madzag

A Google Föld egyelőre kissé elfogult képet ad bolygónkról: mindent ugyanabból a szemszögből mutat, de nem ugyanakkora részletességgel. A fontosabb helyekről már kristálytiszta, de a félreesőkről még felhős-ködös képet kapunk. És persze akadnak hibák is: rosszul összeillesztett képek, a felvételek ideje közötti eltérés miatt megváltozó időjárás és sok más egyéb pontatlanság.

(kép Jeroen Wandemaker)

Mi történne, ha a dolog fordítva működne? Ha az adatrögzítés közben keletkező hibák a valóságban is megjelennének? Helmut Smits Halott pixel c. műve humoros és elgondolkodtató. Sok, a természetre vagy az épített környezetre katasztrofális hatással lévő változtatás születik egy tervezőasztal (-szoftver) virtualitásában elkövetett hiba, átgondolatlanság, figyelmetlenség, vagy épp rossz szándék miatt. Az Appalache-hegység elsimításának csak egy virtuális világban lehet értelme, a gázai urbicídiumot és ellentétét, a ciszjordániai zsidó telepek építését végső soron az ótestamentumi történelem/fikció világba erőltetése hajtja.

*

Akár konceptuális művészet is lehetne… A kínaiak országuk egy kis szeletét egyszerűen eltörölték a Föld színéről, és a kínai-indiai határ egy vitatott szakaszának méretarányos modelljét építették fel rajta. Nyilván katonai célokat szolgál (mi másra költenének ennyi pénzt?), de a kínaiaknál sosem tudni. Talán vidámpark lesz.

Egy olimpia televíziós közvetítését megszervezni és lebonyolítani bizonyára nehéz feladat, de a kínaiaknak alighanem csak ujjgyakorlat lehet. A játékok házigazdái ugyanis hamarosan egy egész város nyilvános és félnyilvános helyeinek minden történését közvetíteni fogják majd – egy szűk előfizetői körnek. A Rolling Stone magazin május végén megjelent riportja mutatja, hogy a negatív utópia már nem tudományos-fantasztikus, hanem újságírói műfaj.

A Gyöngy-folyó deltájában, Hongkongtól nem messze fekszik Sencsen, Kína első különleges gazdasági zónája, ahol a kommunista rezsim a hetvenes évek végétől engedélyezte a kapitalista szabályok mellett működő gazdaságot. (Kína a demokráciát is teszteli, erről majd egy más alkalommal.) A deltában ma százezer gyár ontja magából termékeit, amiknek nagy része nyugati lakások szobáiban és tárolóhelységeiben halmozódik fel. Sencsenben az elmúlt két évben 200 ezer CCTV-kamerát* szereltek fel, a teljesen kiépített rendszerben állítólag 2 millió lesz (Londonban, az egyik legjobban bekamerázott nagyvárosban most félmillió van).

A kínai vezetés mindent tudni szeretne az országban élőkről: az Arany Pajzs elnevezésű program végső célja a rendelkezésre álló megfigyelési technológiák integrálása – CCTV-kamerák és arcfelismerő szoftverek adatbázisai, telefonok lehallgatása hangfelismerő szoftverekkel, csipekkel ellátott személyi igazolványok, a Nagy Tűzfal.

Az 1,3 milliárd ember életét tartalmazó adatbázis felé való nagy menetelést két dolog hajtja. Az egyik természetesen a rendőrállam mindenkori paranoiája, amely az országon belüli kommunikáció fejlődésével az utóbbi években nőttön nőtt. A tiltakozások néha egészen nagy méretet öltenek (2007 márciusában Csusanban 20 ezren vonultak az utcára) és számuk is megnőtt (2005-ben 87 ezer „tömeges incidens” történt, hivatalos kínai adatok szerint). Nincs többé elszigetelt tüntetés, a modern kommunikációs eszközökkel akár egész tartomány(ok)ra kiterjedő tiltakozásokat is meg lehet szervezni. A másik hajtőerő – s erre talán nem mindig gondolunk – a pénz: Kínában csak kamerák gyártásából 4,1 milliárd USD bevételhez jutottak az ezzel foglalkozó cégek (2006 óta 24%-os növekedés). A megfigyelési technológiák robbanásszerűen növekvő világméretű piacának értékét (bár nem derül ki, pontosan kik) 200 milliárd USD-ra teszik.

Az üzlet pedig nem ismer határokat: a Rolling Stone Guangcsouban (Sencsentől nem messze) olyan, arcfelismerő szoftvert fejlesztő cégre akadt, amely az L-1 Identity Solutions nevű connecticuti székhelyű amerikai vállalattól vásárolt licenc alapján kezdett dolgozni. A Tiananmen téri vérengzés után a Kongresszus megtiltotta a bűnmegelőzésben használható (többek között a felderítést, nyomon követést segítő) eszközök Kínának való eladását. Az amerikai kormányügynökségekkel is együttműködő L-1, amely sok más mellett útlevelek készítésével, az USA-ba látogatók ujjlenyomat-adatbázisának építésével és a belügy legnagyobb arcfelimserő-adatbázisának működtetésével foglalkozik valószínűleg megsérti ezt a törvényt.

Amikor tehát arról olvasunk, hogy Bush elnök határozottan tiltakozik kínai disszidensek, emberi jogi és vallási aktivisták politikai alapon való fogva tartása ellen, gondoljunk rá, hogy az elfogásukat részben amerikai adófizetők pénzéből fejlesztett eszközök tették lehetővé.

* Closed-circuit television, vagyis zártláncú tévé; mókás véletlen, hogy CCTV a Kínai Központi Televízió rövidítése is.

(Image cc-by-nc-nd Kepa Rasmussen)

A kilencvenes évek közepén nagy csendben elkezdett kiépülni egy elkerülhetetlen gazdasági konfliktus Kína és az USA között. 1993-ban Kína nettó olajimportőrré vált, s növekvő energiafogyasztását azóta csak egyre nagyobb mértékű behozatallal tudja kielégíteni, tavaly nyersolajfogyasztásának már majdnem felét külföldről szerezte be. A Kína vs. USA – Csata az olajért (via) riportfilm címe egyelőre csak átvitt értelemben veendő, de a készítők aligha tartják kizártnak, hogy az egyes régiók olajkészletei felett szerzett kínai ellenőrzés szerencsétlenül befolyásolhatja a világpolitika más folyamatait.

*

A hivatalos adatok szerint Kína 2007-ben 186,7 millió tonna nyersolajat termelt (az előző évhez képest 1,6%-os növekedés) és 159,28 millió tonnát importált (14,7%-os növekedés), vagyis a nyersolaj 46%-a külföldről érkezik. Kína tehát – Japánnal és Dél-Koreával ellentétben – rendelkezik ugyan jelentősebb hazai forrásokkal is, de ezek messze nem elégségesek. Mi zabálja fel ezt a rengeteg olajat? Például a motorizálódó közlekedés.

2005-ben kilencmillió kerékpár volt Pekingben – ha hihetünk Katie Meluának –, ám a számuk azóta minden bizonnyal csökkent – egyre többen váltanak autóra

Az autók száma 20-25%-kal nő évente, idén valószínűleg ötmillió fog készülni (plusz ugyanennyi más gépjármű); Kína már a második a világranglistán, nemrég előzte meg Japánt. 2005-ben 43 millió autó futott az utakon, 2020-ra a számuk állítólag a 140 milliót is elérheti (vagyis több lesz, mint az USA-ban). Az úthálózat lépést tart a növekedéssel: 2001-05 között 24 ezer km autópálya [expressway] épült. (Mindennek persze – az itt-ott megkísérelt korlátozásokkal együtt is – felmérhetetlen környezeti hatásai lesznek. Korábban már szó volt a kínai légszennyezés globális hatásairól.)

*

Közlekedésének és gazdaságának korgó gyomra miatt Kína onnan és úgy szerzi be olaját ahonnan és ahogyan csak tudja.

A három nagy állami olajvállalat egyike, a CNPC 1999-ben tett szert az első nagyobb külföldi olajmezőre, Szudánban. Az 1500 km-es vezetéket és a Kartúm melletti finomítót tízezer kínai munkás építette, vélhetően éhbérért (képzelhetjük, ha még az utazással együtt is olcsóbbak voltak a helyi munkaerőnél). A projekt elnyerésében nyilván nagy segítséget jelentett a két ország között régóta fennálló kereskedelmi kapcsolat, amely alatt főként a polgárháborús felek kínai fegyverekkel (köztük tankokkal, helikopterekkel) való ellátását kell érteni.

Afrikai politikai-gazdasági érdekeinek története a hatvanas évekig nyúlik vissza, amikor Kína „egy sor lázadó szervezetnek támogatást nyújtott antikolonialista harcához, illetve segítette azokat az államokat, amelyek marxistának vagy szocialistának tekintették magukat”. A kilencvenes évektől a gazdasági szempontok minden mást felülírtak: Kína nem avatkozik bele a vállalatait vendégül látó országok belügyeibe, beleértve az emberi jogok megsértését is – ami hatalmas előny a nyugati cégekkel szemben. Kína egyetlen politikai kérése afrikai kereskedelmi partnereihez csak annyi, hogy szakítsák meg diplomáciai kapcsolataikat Tajvannal (Szenegál és Csád ezt meg is tette), ami igazán nem nagy ár az ENSZ BT egyik állandó tagjának jóindulatáért. (Mindezekről bővebben lásd a Fekete-Afrika és az olaj c. cikket.)

Az USA szintén növelni szeretné az Afrikából importált olaj mennyiségét, így a két nagyhatalom érdekei már itt is súrlódnak, a komolyabb összeütközés réme azonban a Közel-Keleten fenyeget, Kína ugyanis Irán legnagyobb kőolaj és földgáz vásárlója, s nincs két hónapja, hogy a Sinopec vállalat kétmilliárd dolláros megállapodást kötött egy iráni olajmező kitermelésére. Akárcsak az USA, Kína is egyre nagyobb befolyásra szeretne szert tenni a Perzsa-öböl környékén, ahonnan importolaja 58%-a érkezik.

Bár Oroszországgal olajmezők közös feltárásáról és kelet-szibériai vezetékek építéséről is van megállapodásuk, a két ország viszonya korántsem felhőtlen. Bár az energiaügyi minisztérium jóváhagyta, Putyin elnök megakadályozta, hogy kínaiak megszerezzék egy orosz cég többségi tulajdonát, jóllehet viszonylag kis üzletről volt szó és olajtartalékokat egyáltalán nem érintett. Az oroszok szintén nem örülhetnek annak, hogy Kína közép-ázsiai országokkal épít ki vasúti kapcsolatot, hogy javítsa olajtársaságai esélyeit a régióval való kereskedelemben. Ráadásul egy másik olajra éhes gazdaság, az indiai szintén itt kíván energiahordozókhoz jutni.

Ha ezekhez még hozzátesszük a Kelet-kínai-tenger állítólag jelentős tartalékairól Japánnal kialakuló vitát, valamint a 2005-ben Venezuelával és más latin-amerikai államokkal kötött megállapodásokat, akkor talán feltérképeztük az összes konfliktust, ami Kína visszafoghatatlanul növekvő energiafogyasztásából ered.

Érdekes lehet még, hogy a kínaiak 2007 januárjában már szénből is nagyobb értékben hoztak be, mint vittek ki, de ennek most már ne járjunk utána.

Valamint elnézést a fellengzős cím miatt, de csak olyan HVG-stílűek jutottak eszembe, mint Olaj a rizsre meg Motoros sárkány.

(pic by Ernie)

A legrégebbi fémbetűkkel nyomtatott könyv másolata – Korea, 1377. Fából és agyagból készült mozgatható betűkkel a kínaiak már a 11. században kísérleteztek, de a rengeteg karakter miatt ez nem tűnt praktikus eljárásnak. A koreaiak 1380 körül már fémből (bronzból) öntött betűket használtak, még kínai írással, amit 1443-ban cseréltek le a saját ábécéjükre.

Biztosan nem tudni, de nem tűnik merész elképzelésnek, hogy a mongol hódítást követően helyreálló kereskedelmi kapcsolatokon keresztül Gutenberghez is eljutott a jópár évtizeddel korábbi ázsiai találmány híre.

Tudtad, hogy az általad belélegzett széndioxid egy része akár Kínából is származhat? Bizony, kicsi a világ. Meg büdös is.

Európa, Amerika és Japán fölött tíz kilométer magasságból lenézve szabad szemmel is láthatók a porból és különböző gázokból álló felhők, melyek részecskéit elemezve a kutatók ki tudják deríteni a származási helyüket. Jó részük a Föld másik feléről jutott idáig a légkörzés segítségével, de azért az ottaniaknak is marad elég.

Torokszorító statisztikák

Bár Kína 2004-ben még alig több mint feleannyi széndioxidot bocsátott ki, mint az USA, egyes becslések szerint pár éven belül akár le is hagyhatja. Egy kínai egyelőre csak ötödannyi energiát fogyaszt, mint egy amerikai, ám az ország több régiójában élők közelítenek a nyugati életszínvonal felé, így ez az érték emelkedni fog.

Pan Yue, az Állami Környezetvédelmi Hivatal miniszterhelyettese szerint a széndioxid által egy évben okozott kár 50 milliárd euró, a Világbank szerint Kína bruttó nemzeti terméke 8-12 százalékkal lenne több a környezeti károk nélkül.

A világ 20 legszennyezettebb városából 16 Kínában található. A légszennyezés évente mintegy 400 ezer ember haláláért felelős. Kína 700 városának felében hull savas eső.

A legnagyobb gond, hogy a kínai erőművek 69%-a a nagyon sok szennyező anyag kibocsátásával járó szenet égeti – 2004-ben 2,1 milliárd tonnát (ez több mint az USA, az EU és Japán azévi fogyasztása együttvéve). Könnyű nekik: Kína területén található a Föld (becsült) szénkészletének 13 százaléka. Ezzel gazdaságának növekedése állítólag egy évszázadig is fenntartható. (Jelenleg hetente épül egy újabb szénerőmű.)

Gáz van…

Tisztább megoldás lenne a gáz felhasználása, Kína azonban nem rendelkezik jelentős olaj- és földgázmezőkkel, az importra meg nem szívesen támaszkodik olyan fontos nemzetgazdasági ügyekben, mint az energiaellátás (erről mi is tudnánk mesélni, ugye) meg az üzemanyagok. Szerencsére a 20. század elején a németek is hasonló gondokkal küzdöttek, és mérnökeik két módszert is kidolgoztak a folyékony fűtő- és üzemanyagok szénből való előállítására.

A Friedrich Bergius által az 1910-es években kitalált direkt cseppfolyósítás lényege, hogy a szenet porrá zúzzák, szintetikus olajat adnak hozzá, a masszát hidrogénnel kezelik, majd 450 fokra hevítik, s eközben – a vas mint katalizátor hatására – a hosszú hidrokarbon láncok, rövidebbekké alakulnak, amiket már lehet folyékony üzemanyaggá finomítani. (A háborúra készülődő, de olajtartalékokkal nem rendelkező Harmadik Birodalom hadseregének ellátása nagyrészt erre hagyatkozott.)

Franz Fischer és Hans Tropsch (1920-as évek) eljárása elterjedtebb. A szenet hidrogén és szénmonoxid keverékéből álló szintetikus gázzá (syngas) alakítják. (E gáz már maga is alkalmas erőművek fűtésére.) A szén- és hidrogénatomok aztán egy katalizátor (legtöbbször kobalt) segítségével újraegyesülnek a kívánt végtermékké.

A Shenhua városában létrehozott megaerőmű a Bergius-féle technológiát használja, de használhatná a másikat is, akkor is ugyanaz a baj lenne vele: az iszonyatos mennyiségű vízfogyasztás. (A kínai Szénkutatási Intézet adata szerint egy tonna szintetikus olaj előállításához tíz tonna víz szükséges.) A kínai ökológiai rendszer neuralgikus pontja pedig épp a vízkészlet mennyisége és minősége.

…víz nincs

A hatalmas szénigényt több mint húszezer bánya elégíti ki (melyekben szinte hetente történik nagyobb szerencsétlenség). Az előírásoknak csak itt-ott megfelelő kitermelés miatt a víztároló rétegek és a folyók nehézfémekkel és más veszélyes anyagokkal telítődnek.

A nagyobb folyók és tavak vizének kétharmada egészségtelen, 340 millió kínai nem jut tiszta ivóvízhez. A legszennyezettebb vizek menti falvakban a rákos betegségek aránya tízszerese, húszszorosa, sőt akár harmincszorosa is lehet az országos átlagnak. (Pontos adatokat nem könnyű mondani, mert a helyi hatóságok a bányák és üzemek tulajdonosaitól kapott kenőpénz és nem a betegek számolgatásával vannak elfoglalva.)

Főleg a külföldi nyomás hatására a központi kormányzat egyre többet költ a környezeti problémák kezelésére, de igencsak nagy hátrányt kell ledolgoznia.

források: The Downside of the Boom: China’s Poison for the Planet, Spiegel Online; China’s Coal Future: Part I, Part II, Technology Review

(pic by Chen Ying)