(kép Jeroen Wandemaker)

Mi történne, ha a dolog fordítva működne? Ha az adatrögzítés közben keletkező hibák a valóságban is megjelennének? Helmut Smits Halott pixel c. műve humoros és elgondolkodtató. Sok, a természetre vagy az épített környezetre katasztrofális hatással lévő változtatás születik egy tervezőasztal (-szoftver) virtualitásában elkövetett hiba, átgondolatlanság, figyelmetlenség, vagy épp rossz szándék miatt. Az Appalache-hegység elsimításának csak egy virtuális világban lehet értelme, a gázai urbicídiumot és ellentétét, a ciszjordániai zsidó telepek építését végső soron az ótestamentumi történelem/fikció világba erőltetése hajtja.

*

Akár konceptuális művészet is lehetne… A kínaiak országuk egy kis szeletét egyszerűen eltörölték a Föld színéről, és a kínai-indiai határ egy vitatott szakaszának méretarányos modelljét építették fel rajta. Nyilván katonai célokat szolgál (mi másra költenének ennyi pénzt?), de a kínaiaknál sosem tudni. Talán vidámpark lesz.

A letarolt területek nagysága az elmúlt három évben folyamatosan csökkent, az év elején készített műholdfelvételek azonban ismét növekedést mutattak. A brazil kormány akciót szervezett az illegális irtások ellen, melynek során 15 500 tonnányi faanyagot foglaltak le, és pár hónap alatt 80 százalékkal vetették vissza az erdők eltüntetésének ütemét (amibe beszámítandó, hogy a december és június közötti esős időszakban egyébként is jelentősen csökken a fakitermelés).

Ám ne gondoljuk, hogy a brazil politika foggal-körömmel küzd a dzsungelért. Marina Silva környezetvédelmi miniszter múlt heti lemondása jelzi, hogy az ország fejlesztéséhez a természeti erőforrásokat feláldozni kész és az azokat megőrizni akaró táborok közül épp az előbbi jött lendületbe. A fordulópont talán 2007 elején volt, amikor ismét előkerültek két vízerőmű építésének a tervei. A Xingu folyóra tervezett Belo Monte-gát az Amazon Watch szerint a világ egyik legkevésbé hatékony erőműve lesz: a megfelelő vízmennyiség biztosításához a felső szakaszokon több kisebb gátat is építeni kell, ezek nélkül a száraz hónapokban a Belo Monte nem tudna áramot termelni. A Madeira folyó gátrendszere a perui és bolíviai határ közelében épülne, s amellett, hogy új kereskedelmi útvonalat nyitna az országok között, az is elképzelhető, hogy komoly árvizeket okozna Bolíviában.

Mi magunk is jól tudjuk, hogy vízerőművet építeni nem nagy mulatság, a nagyjából érintetlen esőerdő közepén aztán a legkevésbé az: az erdőterületet nem csak a felduzzasztott folyók csökkentik, hanem az odavezető utak és elektromos vezetékek által vágott csíkok is. A kimozdított lakosság (a Belo Monte-gát miatt állítólag 15 ezer fő) jó része valószínűleg a számukra idegen városok felé indul; a munkások (a Madeira folyóhoz valószínűleg 20 ezer) és a hozzájuk csapódó szolgáltató ipari tömegek az építkezés által közvetlenül nem érintett területek képét is átformálják.

Egy kisebb léptékű, ösvényről ösvényre folyó küzdelem is zajlik azokban az indián rezervátumokban, amik közül sok az utolsó érintetlen erdőfoltot foglalja magában egy-egy környéken. A Smithsonian Magazine tavaly márciusi cikke [via] a surui törzsről szól, amely antropológusok segítségével szó szerint rárajzolja magát Brazília térképére. A 21. század elérhető infotechnológiájával a világ térképen való elrendezése megszűnt az európai felfedezők és utódaik kiváltsága lenni: ami számukra korábban szürke folt volt, ahol talán csak a missziókat ábrázolták, most a suruik kulturális, vallási vagy történeti szempontból jelentős helyeivel telik meg. Identitásuk erősítése mellett az adatgyűjtés a fakitermelés gazdasági alternatíváit is feltárja: gyümölcstermesztés, gyógyhatású olajak kinyerése, bútorok és más fatárgyak készítése – elég szűkös választék. Nem csoda, hogy sok vezető a cégekkel való alkut választja, hol önszántából, hol kényszer hatására:

1988 óta Brazília területének 12,5 százaléka indián törzsek irányítása alatt álló rezervátum. A suruik az Északkelet-Bolíviával határos Rondonia tartományban élnek, amint ezen a műholdképen látható, irtásoktól ostromolva.

A szemétből ajándéktárgyakat készített, amiknek ára egy természetvédelmi szervezet zsebébe került. Kiállításokat is rendezett, a szemétből meg a fényképeiből is.

A ropogós műanyagokból élelmiszercsomagokat állított össze, a teknősöknek és a madaraknak.

Ja és a tévéből is gyűjtött vizuális szemetet, abból meg tapétát csinált.

(via Ektopia)

Azt már láttuk, mi történik, ha a tengerre hagyjuk a szemetünk eltüntetését: katasztrófa. De mi van, ha besegítünk egy kicsit?

Az apró és zsúfolt Szingapúr kénytelen a tengerbe szórni a hulladékot, de a hatóságok nem bízzák az áramlatokra, hol épül belőle zátony a világ egyik legforgalmasabb hajózási útvonalán. A főszigettől nyolc kilométerre délre található Semakau és Sakeng szigetecskéket kőből rakott töltésekkel kötötték össze, 63 ezer köbméternyi zárványt hozva létre, amelyet 1999 áprilisától kezdve naponta kétezer tonnányi – összetömörített vagy hamuvá égetett – szeméttel töltenek fel – a tervek szerint egészen 2040-ig.

A félkész mesterséges szigeten emberi segítséggel gazdag növény- és állatvilág rendezkedett be, melyet 2005 júliusától bárki megtekinthet, vagyis a szingapúriak még a szemétlerakójukból is turistalátványosságot csináltak (az országba érkező látogatók száma egyébként a tavalyi 30 százalékos emelkedéssel átlépte a tízmilliót).

The island paradise built on a garbage dump (cnn.com) / Innovative Singapore Turns Garbage Island Into Eco-Tourism Attraction (TerraDaily/AFP) / képek: az épülőben lévő töltések, Commons, dellise @ flickr

A Csendes-óceánon, annak is a legcsendesebbik részén, az Egyenlítő és az északi 50. szélességi kör között van a világ legnagyobb szeméttelepe. A négy, egymás farkába harapó áramlat által körülzárt területet a gyakori szélcsend miatt elkerülték, és jobbára ma is elkerülik a hajózási útvonalak; nagyobb termetű halak és tengeri emlősök híján a halászat sem jeletős. A szemét négyötöde nem is hajókon érkezik ide, hanem a hullámok hátán, egyenesen az amerikai és a japán partokról. Szemetelj lokálisan, szennyezz globálisan.

Mint a világtenger szinte bármely részén, a szemét 90 százaléka itt is műanyag.* A NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) a Hawaii környéki korallzátonyokat minden évben több tonnányi rájuk sodródott hulladéktól szabadítja meg, a civilizációtól távoli Midway-atollon születő albatrosz fiókák 40 százaléka pusztul el a lenyelt műanyagdarabkák miatt.** A kevésbé szembetűnő hatások még nagyobb léptékűek. A műanyagok útjuk során gyógyszer-pénzérme nagyságú darabkákra töredeznek. Az áramlásoktól nem zavart négyszögbe érve kétharmaduk lesüllyed, medúzák és más állatok megemészthetetlen és néha mérgező tápláléka lesz (egyes helyeken a műanyagtörmelék a plankton mennyiségének hatszorosa), tönkreteszi a tengerfenék élőhelyeit, a felszínen maradó harmad pedig az óceán hőháztartását zavarja meg.

A szemléletes képeknek mindig örülő újságírók szívesen emelik ki, hogy a szemétáramlat keleti ága (Kalifornia és Hawaii között) két texasnyi területet fed le, a szemét kiterjedését azonban nagyon nehéz megmondani, hiszen, ha helyenként lehet is látni a vízen lebegő zacskókat, az anyagok nagy része már apró darabokra töredezve a felszín alatt utazik.

Az USA már szövetségi szinten is foglalkozik a problémával, mindenek előtt a helyzetet fogják felmérni, hogy aztán kidolgozhassák az eltávolítás módszereit. A szigeteken már ma is zajló (szó szerint) felületi kezelésnél azonban nem fognak tovább jutni, nyilvánvaló, hogy a pár tíz méteres mélységet betöltő konfettit (vagy bizonyos anyagok esetén még kisebb szemcséket) az égvilágon sehogy se lehet eltávolítani.

A Csendes-óceán északi részén lévő a legnagyobb, de minden óceánban találhatók áramlatok által körülzárt, mozdulatlan víztömegek, és bennük mindenütt található műanyag és más szemét. A kérdéssel vagy tíz éve foglalkozó Charles Moore ijesztő becslése szerint a tengerek 40 százaléka érintett, vagyis a Föld felszínének negyede „olyan vécé, amit nem lehet lehúzni”.

* A Greenpeace szerint a kidobott műanyagmennyiség tíz százaléka köt ki az óceánokban.
** Az Észak-Hawaii-szigetek (köztük Midway) egyébként a legnagyobb tengeri természetvédelmi terület, másfél éve hozták létre.

(pic by smcgee)

Még tartottak az augusztus közepén bekövetkezett utahi bányakatasztrófa – melyben az elfogadhatónál veszélyesebbnek tartott termelési módszernek is szerepe volt – mentési munkálatai, amikor a belügy felszíni bányászatért felelős hivatala előterjesztette a hegytető eltávolításos bányászat (MTR) új szabályozását. A Bush-adminisztráció már 2002-ben is kisegítette a szénbányászati cégeket, a víztisztasági törvényben nem mérgezőnek minősítve a kitermelt és a folyókba hordott törmeléküket, most pedig azt a törvényt értelmezné át, amely megtiltja a bányászati tevékenységet a folyóvizektől 100 lábnyira (30,5 m) lévő területeken. (Mivel a lebányászott hegyekkel a köztük lévő völgyeket töltik fel, azokban pedig általában patakok is vannak az MTR a legtöbb helyen illegális.) A 60 napos nyilvános vita ideje a napokban járt le, de kongresszusi képviselők a 90 napos meghosszabbítását kezdeményezték.

Egy felmérés szerint az amerikaiak 65 százaléka nem ért egyet a környezetvédelmi szabályok ezen módosításával, és az először egyetértő 26 százaléknak majdnem a fele megváltoztatja a véleményét, miután képet kap az MTR jövőbeli hatásának mértékéről (a következő évtizedben 700 további hegy tűnhet el). (A lakosság tájékozottságának kérdéséhez tartozik, hogy a Union of Concerned Scientists hírhedt jelentése szerint az MTR-ről szakértői jelentéseket készítők ugyanúgy politikai nyomásnak voltak kitéve, mint a globális felmelegedéssel foglalkozók.)

Akinek van ideje, érdemes végignézni a vbs.tv ötrészes, Toxic West Virginia című sorozatát (részenként 5-8 perc). Különösen az első részt, melyben megcsodálhatjuk a robbantások hangját és a kialakuló tájképet lentről és madártávlatból is, valamint az ötödiket, melyben láthatjuk a kutakból nyert fekete színű vizet, ami egy-két nap alatt megkezdi feloldani a belé rakott pénzérméket.

Brandon McElroy és Bruce Wilkinson geológusok megpróbálták megbecsülni az emberiség előtti talajvesztés mértékét. Szerintük a földtörténet nagy része során kb. évi 5 mrd tonna talajt mozgattak meg a természeti erők. A jégkorszakot előkészítő pliocén idején ez a szám 16 mrd-ra, majd a jégkorszak alatt 21 mrd-ra emelkedett a fél kontinenseket legyaluló jégtakaró és az olvadás utáni intenzív erózió miatt.

Napjainkban pedig 75 (vagy akár 100) mrd tonnányi talaj tűnik el. You do the math.

Ha valaki a magyar utak mentén ácsorgó jómunkásemberekre vagy a vánszorgó Boros és Bochkor pajzsokra gondolva hiszi is meg nem is ezeket az adatokat, ajánlom figyelmébe az Appalache-hegységben egész hegyeket eltüntető külszíni fejtésekről szóló cikket.

Évente 70-140 ezer négyzetkilométernyi termőföld tűnik el a Föld színéről az erózió, az elsivatagosodás, az urbanizáció és más folyamatok miatt. Lépést lehet-e tartani a növekvő népesség élelemigényével újabb és újabb területek művelés alá vonásával, és milyen következményekkel járhat ez a terjeszkedés? Mégtöbb erdő letarolása, amikor épp a legnagyobb szükség lenne rájuk a szén-dioxid szintjének csökkentése miatt? A 2050-ig bekövetkező kb. 50%-os népességnövekedés Brazília méretének megfelelő új termőterületet kíván, ami – ha a becslések helyesek, és a megművelhető területek 80%-át használjuk jelenleg – valószínűleg már nem áll rendelkezésre.

Az extenzív gazdálkodás tehát zsákutcának tűnik, Dickson Despommier (Columbia University) professzornak azonban szerencsére van egy jobb ötlete: költöztessük a farmokat a nagyvárosok felhőkarcolóiba. 2050-re az emberiség 80%-a úgyis városlakó lesz (az idei év volt a fordulópont, a vidékiek száma már 50% alá csökkent), miért ne termelhetnék meg saját maguk, amire szükségük van. Persze nem olyan háztetőn lévő konyhakertekben, amiket egyre több vállalat telepít pihenőhelyként stresszes dolgozói számára, hanem többszáz méter magas modern függőkertekben.

A beltéri növénytermesztésnek számtalan előnye van: a termést nem fenyegeti a szélsőséges időjárás, az állati kártevők, az agresszíven terjeszkedő gyomnövények, valamint a betegségek, nincs szükség irtószerekre, műtrágyákra. A mesterséges környezetben az öntözővíz újrafelhasználható, az energiaellátás biomassza, napelemek, szélkerekek segítségével helyben megoldható. A globális felmelegedés szempontjából fontos, hogy kevesebb mezőgazdasági gépet és szállítóeszközt kell igénybe venni, és előbb-utóbb akár erdősíteni is lehet a már nem használt szántóföldeket.

Az agrofelhőkarcolók megvalósítására több terv is létezik, már csak befektetőt kéne találni. Az egyébként is égretörő építészetéről híres Dubai jó terepnek tűnik, de más kevés termőfölddel bíró országok, mint Japán vagy Izland is az elsők között lehetnek.

Toronto is komoly tervvel állt elő, de meg is lepődnék, ha nem így lenne. A kanadaiak a vancouveri téli olimpiára készülő konferenciaközpont tetejét teljesen bezöldítik, egy victoriai lakóházegyüttest pedig egy igazi függőkerttel kereszteznek. – A témába vág még Heather Ackroyd és Dan Harvey brit művészek tevékenysége, valamint a munkahelyi légkört kellemesebbé tevő Biofal.

Járvány tábornok

Vajon mennyien élhettek a kontinensen Kolumbusz előtt? James Mooney etnográfus 1910-es cikkében Észak-Amerika lakosságát 1,15 millióra becsülte. A tekintélyes tudós adata évtizedekig háborítatlanul tengődött az újabb és újabb szakirodalom lapjain, míg 1966-ban egy fiatal kutató, Henry F. Dobyns megdöbbentő feltételezéssel állt elő, amely ugyan tarthatatlannak bizonyult, ám a gyarmatosítás egy fontos mozzanatára hívta fel a figyelmet.

Dobyns Észak-Mexikóban a spanyol jezsuita missziók feljegyzéseit vizsgálta, és feltűnt neki, mennyivel több a halálozások, mint a születések száma. Aztán Peruban folytatott kutatásai során világossá vált az ok: az indián népességet rettenetes járványok tizedelték. Pizarro első, sikertelen expedíciója (1524) után egy évvel kitört az első hímlőjárvány, amely az inka népesség több mint felét elpusztította, köztük az uralkodót, Huayna Capacot, akinek halála örökösödési háborúhoz vezetett. Ennek közepébe csöppent Pizarro második expedíciója (1526-28) során, és részben ezért tudott 160 emberrel elfoglalni egy hatalmas birodalmat. A következő évtizedekben sorra szabadultak el az európai betegségek: tífusz 1546-ban, influenza és hímlő 1558-ban, hímlő 1589-ben, diftéria 1614-ben, kanyaró 1618-ban.

Mooney adatai már a mélypontot mutatják – állította Dobyns –, a hatalmas járványok milliókat pusztíthattak el, s mivel a hódítók előtt jártak, így azok nagy területeket már lakatlanul találtak. Amerikában többen éltek, mint Európában – találgatott az antropológus –, úgy 90 és 112 millió között, a gyarmatosítás első 130 évében pedig a kontinens népessége 95%-kal csökkent.

Dobyns pontos számokat ad meg ott, ahol még pontatlant is nehéz – mérgelődött számos kutató -: ha a 95%-os halálozási arányt csak egy-két százalékkal módusítjuk, milliók, sőt tízmilliók jelennek meg és tűnnek el. Dobnys később 18 millióra módosította becslését, de ez még mindig nagyságrenddel nagyobb másokénál (1,5-1,8 millió). Sokan pedig meg sem próbálkoznak az őslakosok számának kikövetkeztetésével, s nem csak azért, mert lehetetlennek tartják, hanem a politikai mellékzöngék miatt is. A nagy számokat vizionálók éleslátását a politikai korrektség homályosítja el – állítják a kritikusok -: annyira hevesen szerenék megingatni az Európa-centrikus történetírás pozícióját, hogy az adatokon túllépve kitalálnak egy másik hozzá mérhető kontinenst. Aztán meg: minél népesebb és fejlettebb volt a Kolumbusz előtti Amerika, annál nagyobb gazemberek voltak a gyarmatosítók.

Clash of Civilizations

Még az 1980-as években is tartotta magát a nézet, hogy az európaiak civilizálatlan földeket hódítottak meg. Az egyik első kételkedő Alfred Crosby történész volt, szerinte a gyarmatosítás két, még az újkőkor előtt szétvált civilizáció összecsapása volt.

A neolitikus forradalom idején (úgy 10-12 ezer évvel ezelőtt) az amerikaiak ősei már messze jártak a termékeny félholdtól, épp akkor (vagy akár már jóval előbb) keltek át a Bering-földhídon. A suméroktól függetlenül (vélhetően Mexikóban) találták ki és fel ugyanazokat az eljárásokat és eszközöket, amik a társadalmi formák átalakulását hozták magukkal. Persze a Közel-Kelethez képest késésben voltak (főleg mivel több időre volt szükség a megfelelő népsűrűség kialakulásához), és pár dolgot ki is hagytak: igavonó állatok híján nem volt szükség a kerékre (csak gyerekjátékokon használták), és az acélt se fejlesztették ki. Az Amerikából származó növények száma azonban azt mutatja, hogy a mezőgazdaságban egyáltalán nem voltak lemaradva, sőt. Crosby szerint az újvilági gabonáknak, különösen a kukoricának mind Európában, mind Afrikában komoly szerepe volt a népesség növekedésének felgyorsulásában. (Az, hogy a megfogyatkozott indiánok munkaerejét Afrikából pótolhatták, vagyis beindulhatott a rabszolgakereskedelem, szintén emiatt történt.)

A perui Písac melletti inka teraszokat még ma is használják (pic by Serogi)

Felperzselt föld

Az Andok hegyoldalaiban kialakított teraszok (csak Peruban 600 ezer hektár) arról tanúskodnak, hogy az amerikai őslakók a mezőgazdasági termelés érdekében jelentős átalakították a környezetüket. Vajon igaz ez a síkvidéken élőkre is?

William M. Denevan szerint az amerikaiak kontinensszerte a füves síkságok és az erdők rendszeres és szabályozott felégetésével módosították a növénytakaró jellegét és összetételét. A vitatott elmélet szerint emberi beavatkozással jöttek létre a középnyugati prérik dús füvű legelői. A megfelelő mennyiségű eső miatt az égetések nélkül az erdők visszafoglalták volna a síkságok egy részét, mint ahogy az a 19. században több helyen meg is történt. Az erdős területeken élők szintén égetéssel szabadultak meg az aljnövényzettől és hoztak létre átjárható erdőket, mesterséges tisztásokat. A romantikus kép a Kolumbusz előtti vadonokról legfeljebb a lakatlan területekre lehet igaz. Az elképzelés egyik támogatója felhívja rá a figyelmet, hogy Hernando de Soto észak-amerikai expedíciója (1539-42) során több mint 600 emberrel, 200 lóval és a tartalékélelemként szolgáló (és számos állati és emberi betegséget is elterjesztő) disznókkal tíz mai USA-tagállam területét járta be anélkül, hogy mozgását átjárhatatlan erdők akadályozták volna.

Napjainkban az Amazonas menti dzsungelek jelentős területei vesznek oda az állattartás és a fakitermelés miatt, évszázadokkal ezelőtt azonban – mint Denevan és mások állítják – jóval átgondoltabb emberi tevékenység formálta az érintetlennek ezek szerint nem nevezhető erdőket. Amazónia talajában növényi eredetű szén található, jóval több helyen, mint hogy pusztán természetes tüzekkel magyarázzuk a jelenlétét. Az indiánok azonban nem csak az erdők sűrűségét és összetételét szabályozták. Amazónia mintegy 10%-át a terra preta nevű termékeny talaj teszi ki, ami nem teljesen természetes úton alakult ki: minden jel arra mutat, hogy az esőerdők egyébként nem túl jó minőségű talaját egyes törzsek mikroorganizmusokkal javították fel.

A dzsungelben talán nehéz észrevenni az emberi kéz nyomát, egy kicsit délebbre, Bolívia Beni tartományában körülnézve azonban bárki elcsodálkozhat. Beni nagy része pusztaság, amely az esős évszak idején vízzel telik fel, ami aztán az Amazonas vízgyűjtő rendszerén keresztül a folyóba távozik. Ilyen körülmények mellett nem alakulhat ki erdő, itt mégis vannak fás területek: három vagy akár húsz méterrel megemelt szárazföldi szigeteken, melyeket töltések úthálózata köt össze. Clark Erickson antropológus (természetesen egyelőre kérdéses) elképzelése szerint a majd 80 ezer négyzetkilométernyi területen a tájat egy ismeretlen, kétezer éve élt társadalom formálta át. Elsőre talán hihetetlennek hangzik, de ha belegondolunk, ez semmivel sem kisebb vagy nagyobb teljesítmény, mint megművelhető teraszokat kialakítani egy magashegységben.

Terraformálás

Lehetetlen kideríteni, hogy mennyien lakták a Kolumbusz előtti Amerikát; valószínűleg egy kicsit többen, mint azt ma gondoljuk. Az azonban biztos, hogy az itt élő népek legalább olyan mértékben átalakították környezetüket, mint az európaiak. A kettő közötti különbséget nem nehéz észrevenni: az amerikaiak olyan működő ökoszisztémákat igyekeztek létrehozni, amelyek kedvezőbb emberi életkörülményeket biztosítanak.

Németországban 18 ezer szélkerék működik (évi 20 ezer MW), ezzel világelsők, a napenergia felhasználásában pedig nemrég előzték le Japánt (a két ország adja a világtermelés háromnegyedét).

Az EU 2020-ig 20 százaléknyi csökkenést szeretne látni az üvegházgáz-kibocsátásban (az 1990-es szinthez képest), Németország ennek a dupláját akarja elérni. A miniszter szerint a megújuló energia térnyerése miatt tavaly 100 millió tonnával kevesebb szén-dioxid került a légkörbe német földről.

*

Ami a hazai megújuló energiát illeti: a 2010-es célt (3,6%) már mi is teljesítettük, 2005-ben már 5,2%-on álltunk, ennek azonban óriási része (90%) biomassza, ami azért annyira nem megújuló. Mivel az erdőket csak korlátozottan lehet kihasználni erre a célra, az FVM minél több gyenge minőségű mezőgazdasági területet alakítana át energiaültetvénnyé.

(via MetaEfficient)