Neve az őslakosok nyelvén a víz közelségére utal, a város azonban sajnos valami máshoz is közel esik: a Közép-amerikai árokhoz, a Kókusz- és a Karibi-lemezek találkozási zónájához. 1844 és 1968 között kilenc komolyabb, a várost vagy környékét érintő földmozgást jegyeztek fel. Aztán, a többszáz házat megrongáló 1968-as rengés után mindössze négy évvel, 1972. december 23-án a korábbiaknál pusztítóbb katasztrófa következett. Az áldozatok számáról (főként mert a járványveszély miatt sokakat tömegsírokba kellett temetni) különböző adatokat találni: a BBC 10 ezer áldozatról és 15 ezer sebesültről tudósított, az USGS közlönye ugyanennyi sebesültről, de kevesebb, 3000-7000 halottról tud, Jay Mallin beszámolójában a halottak száma 4000-6000, a sebesülteké 20 ezer.

A rengés epicentruma a városközpontban volt, az épületek háromnegyede romba dőlt vagy lakhatatlanná vált; az akkori lakosság fele, 250 ezer ember maradt lakás nélkül, ők a nagyjából épen maradt külvárosokba költöztek. A városszerkezet megbomlott (13 négyzetkilométernyi beépített terület vált a földdel egyenlővé), és még három évtizeddel később sem állt helyre, mivel az állandó rengésveszély miatt az elpusztult kerületekben nem kezdtek nagyszabású építkezésekbe. (A főváros más helyre költöztetése is felmerült.)

Managua széttöredezett utcahálózata nem volt alkalmas a tájékozódásra, így a helyiek különféle természetes vagy mesterséges tájékozódási pontokat és iránymegjelöléseket kezdtek használni. Az ideiglenes rendszer annyira elterjedté és kidolgozottá vált az évek során, hogy ha az önkormányzat elhatározná, hogy a névtelen közterületeknek nevet ad, és ahol csak tudja, előírja ezek alkalmazását, a helyiek komoly bajban lennének (ellentétben az idelátogatókkal). Néhány utcának ugyan van neve, többen még a házakat is számozzák, de ezeket senki nem használja.

Hogy hogy hangzik egy managuai útbaigazítás? Egy példa a Toronto Star cikkéből: „Onnan, ahol a kínai étterem volt két tömbbel lejjebb, majd fél tömbnyire a tó irányába, amellett a ház mellett, ahol a sárga autó áll.” (Miután az illető, akinek ezt mondták, megkérdezte: mi van, ha nincs ott a sárga autó, azt válaszolták neki: mindig ott van.) Ha ennek alapján nem tudnánk kitalálni, merre kell mennünk, és megkérnénk a segítőkész managuait, hogy az égtájakat használva magyarázza el az utat, nem lennénk kisegítve, hacsak nem tudjuk, hogy a nyugatot a lefelé, a keletet a felfelé, az északot a tó felé, a delet pedig (igencsak zavaró módon) a dél felé kifejezésekkel jelölik. Jól jön továbbá, ha ismerjük a vara nevű, spanyol és portugál területeken a 19. századig használt mértékegységet (0.847 m), mert a távolságokat meg leginkább abban szokták megadni.

(via Dark Roasted Blend)

Úgy harminc évvel ezelőtt Nicaraguában a körülmények szerencsés összejátszásával egy olyan „nyelvi laboratórium” jött létre, amiről etikus nyelvész legfeljebb álmodhatott: gyerekek zárt közössége, akik még semmilyen nyelvet nem sajátítottak el.

A gyerekek azért nem tanultak meg beszélni, mert siketek voltak, jelnyelvet pedig azért nem ismertek, mert Nicaraguában a hetvenes évek végéig nem volt az oktatásukra szakosodott intézmény. Természetesen egyszerű közlések (evés, alvás sat.) kifejezésére használtak bizonyos gesztusokat (mimicas), sőt sokan összetettebb dolgokat is meg tudtak fogalmazni, ám ezen házi jelnyelvek nem léptek túl az egyes családok körén, s így egymástól igen eltérően alakultak.

1977-ben a fővárosban, Managuában nyílt meg az első speciális alapfokú iskola, ahova két év múlva már százan jártak. A sandinista forradalom (1979) után, 1981-ben egy szakiskola is megkezdte működését, 1983-ban a két intézményben már több mint négyszázan tanultak.

A gyerekek ezekbe a tartós közösségekbe kerülve a társaikkal folytatott kommunikációjukban elkezdtek egymás mimicasaira építeni, közös jelkészletet kidolgozni. Az iskola által (szovjet mintára) tanított ún. ujjal betűzéses technika elsajátításával – a szavak és betűk fogalmának hiányában – igencsak nehezen haladtak, a tanároknak azonban feltűnt, hogy egymással folyékonyan beszélgetnek.

1986 nyarán a nicaraguai oktatási minisztérium Judy Kegl jelnyelvkutatót kérte fel a jelenség vizsgálatára. Kegl először az iskolába legkorábban felvett, akkor már felsőbb tagozatokba járó gyerekeket figyelte meg, akiknek a kommunikációjában nem sikerült felfedeznie nyelvtani szabályszerűségeket. Az iskolákba később érkező tanulóknál azonban döbbenten vette észre, hogy azok nemcsak elsajátították a felsőbb osztályosok jelnyelvét, de tovább is fejlesztették. A kisebbek jelei kidolgozottabbak voltak, több és kimondottan valamiféle nyelvtan létére utaló információkat tartalmaztak (pl. igék mutatásakor jelölték az alany számát, nemét, esetleg térbeli elhelyezkedését).

*

A következő évek kutatómunkája a nyelvelsajátítás (akkor még egymástól távolabb álló) két elméletéhez egyaránt szolgált tanulságokkal.

Egyrészt megerősítést nyert, hogy az agy bizonyos területei a nyelv elsajátítására evolúciósan előkészítettek (vagyis létezik velünk született nyelvi szerv / nyelvtanuló rendszer). (Egyesek – pl. William Stokoe – szerint kérdéses, hogy a jelnyelv nyelvtana minden külső hatás nélkül állt volna össze. A gyerekek a szüleikkel való társalgásból, az iskolában tanult ujjal betűzésből és más jelnyelvekből is meríthettek [Stokoe két, az amerikai jelnyelvből származó jelre is rámutat].)

Másrészt újfent bebizonyosodott, hogy az egyén nyelvelsajátításához elengedhetetlen a közösség, a társas kapcsolatok. Az első generáció tagjai egymás jobb megértése végett kezdték összeegyeztetni otthonról hozott magánnyelveik jeleit, a következő korosztályok pedig már egy használatban lévő, egyezményes jelkészletet sajátíthattak el viszonylag gyorsan, s növelhették tovább kifejező értékét.

Lawrence Osborne: A Linguistic Big Bang, The New York Times Magazine; Bill Glovin: Talking Hands, Brown Alumni Magazine; Marisa Brook: The Birth of a Language, Damn Interesting; Ann Senghas – Sotaro Kita – Asli Özyürek: Children Creating Core Properties of Language: Evidence from an Emerging Sign Language in Nicaragua [reg]