Élt pedig a tizenhetedik századi Edinburgh-ban egy öregember, aki annyi ocsmányságot tett, hogy azokon a történetét mesélők nemhogy bővítettek, ritkítottak inkább.
Thomas Weir katonai karrierjét őrnagyként bevégezvén évekig a város rendjét vigyázta, majd nyugalomba vonulta után prédikátornak állt, és igennagy megbecsülésnek örvendett a presbiteriánusok lakta West Bow utcában és környékén. Aztán hetvenegy évesen, 1670-ben egész életét összeomlasztotta a kórságként rátörő lelkiismeret. George Hickes püspök ilyesféleképp beszéli el Ravillac Redivivus (1678) című munkájában: Az egyik közös imádságon különös lázállapotba került, az éget szó hallatán a rémület rohamai ragadták el és a jelenlévők füle hallatára elkezdte elősorolni a bűnöket, melyeket az elmúlt évtizedekben elkövetett: tizenéves korától fogva rendszeres vérfertőző együttléteit Jane testvérével, mostohalánya megrontását, pajtabeli pajzánkodásait egy kancával, tehenekkel és más baromállatokkal.
A hatóságok előbb őrültnek vélték, ám az orvosok véleménye szerint gondolatai – már a förtelmességeket leszámítva – tiszták voltak. Április 9-én a bíróság vérfertőzés, házasságtörés, paráznaság és bestialitás vádjában bűnösnek találta, a jámbor életvitel színlelését súlyosbító körülményként róva fel, s az igazságszolgáltatás akkoriban zsírozottabban működő malmai két napra rá már meg is őrölték, képletesen, valamint megfojtották és máglyára vetették, valóságosan. A vérfertőzésben és boszorkányságban vétkes Jane a következő nap felakasztatott.
Az ügy remek anyagot szolgáltatott a presbiteriánusok elleni propagandát készítőknek, és a történet a nép száján is tovább élt. A szexuális útálatosságok azonban túl durvák voltak, helyettük nagyobb hangsúlyt kapott a boszorkányság (ami egyébként kizárólag Jane vallomásán alapult – míg a vérfertőzésnek testvérük, Margaret, a kancával való közösülésnek pedig egy ismeretlen volt szemtanúja –, s ha Hickes nem téved, az ítéletében nem is szerepelt); és később az elbeszélés a Weir szelleméről szóló beszámolókkal is kibővült.
*
Egy skót krimiíró, Ian Rankin szerint Weir őrnagy története volt az egyike azoknak az esti meséknek, amiket az Edinburgh-ban felnövő R. L. Stevenson hallhatott szerető dajkájától, s így (más mellett) ihlető forrása lehet Jekyll és Hyde különös esetének. (Érdekes, hogy Stevenson feleségének beszámolója szerint a regény egy rémálom után született.)
„Ám nem csak a Weir őrnagyhoz hasonló edinburgh-i figurák éltek kettős életet – teszi még hozzá Rankin – a város identitása is meghasadt”, a lerobbant Óvárosra (ahová Stevenson kurvázni járt) és a konszolidált Újvárosra.
(via ectoplasmosis; pic by Veronika)
De vajjon az Úrnak műve-e a földalapzatoknak megrázkódtatása? A nehéz természete miatt kortársaitól meg nem becsült, ám kiváló cambridge-i retorikaprofesszor, Gabriel Harvey egy essexi barátja házában élte át a rengést, amelyről levélben számolt be kevés befolyásos barátja egyikének, Edmund Spensernek. A földrengések természetes vagy természetfeletti volta körüli vita Arisztotelész négy okából kiindulva szerinte könnyen feloldható:
