madzag

1942. február 19-én hajnalban német bombázók tűntek fel a kanadai Winnipeg-tó északi partjainál. Rövidesen szárazföldi csapatok is felbukkantak Selkirk városkánál, és akadálytalanul nyomultak a tartományi székhely, Winnipeg felé. Hét órakor elérték az alig egy óra alatt felállított védelmi vonalat, mely utcát utca után feladva fél tízre ereje végére ért, s kénytelen volt letenni a fegyvert. Elkezdődött a történelem legfurcsább reklámkapmányának második szakasza.

A megszálló csapatok vezetője, Erich von Neuremburg letartóztatta a vezető hivatalnokokat és Winnipeg gauleiterének nevezte ki magát. Azonnali hatállyal kijárási és gyülekezési tilalmat vezetett be, a járműveket elkoboztatta, a mezőgazdasági termelőket áruik beszolgáltatására kötelezte, az ezt visszautasítókat vagy más módon ellenállókat statáriális bíróság ítélte halálra. A templomokat bezárták, a vallásos és kisebbségi egyesületeket feloszlatták, akárcsak a katonai vagy félkatonai szervezeteket. A kanadai dollár helyét a birodalmi márka vette át. A tiltólistán lévő könyveket a könyvtár elé hordták és elégették. A város új neve Himmlerstadt lett.

*

A távoli frontok hangulatából adott ízelítővel háborús kötvények vásárlására akarták ösztönözni a hátországban élőket. Hogy ki volt a bizonyára egyszerre szórakoztató és hátborzongató rendezvény kitalálója, az a Manitobai Történeti Társaság cikkéből nem derül ki; az ötlet egyszerre idézi a történelmi csaták kosztümös újrajátszását, és a hiányzó casus belli pótlására megrendezett áltámadásokat.

Okulva a Világok harca okozta pánikból az előadást természetesen előre bejelentették, a hadmozdulatok forgatókönyv szerint zajlottak, a végeredmény pedig igencsak reális lehetett. A csapatok aktív és tartalékos katonákból és önkéntesekből álltak, a kanadai hadsereg repülőgépeit és járműveit használták; a város határában vaktöltetet kilövő ágyúk adták a háttérzajt. A letartóztatottakat valóban a börtönbe kísérték, és az elégetett könyvek is igazi, kiselejtezett példányok voltak.

A német vezényszavakkal és fegyverropogással ösztönzött pénzgyűjtés olyan sikeresen zárult (a kitűzött 45 helyett 65 millió jött össze a tartományban), hogy Vancouver is elkezdett egy hasonló akciót tervezni, és az amerikaiak is érdeklődtek.

Az év során egyébként valódi támadások is érték Kanadát, nyáron egy japán, ősszel pedig egy német tengeralattjáró torpedói jutottak el a partig, és több kanadai hajó is az U-Bootok áldozata lett.

(via MeFi; plakát)

Az Ipswitch-től keletre fekvő tengerparti falu, Shingle Street nevének az ottaniak szerint a történelemkönyvek lapjain lenne a helye. 1940 augusztusának egy éjjelén a tenger lángra kapott, fegyverek dörögtek-morogtak, majd hónapokon át összeégett holttestek vetődtek partra. Állítólag a németek akartak partra szállni. Ha sikerül, nagyot fordul a történelem. De vajon tényleg tiszteletét tette-e a történelem a kis suffolki faluban?

Ronald Ashford akkoriban a polgári védelem önkéntese volt. Egy késő augusztusi szombat estén (24. vagy 31.) riadót rendeltek el Suffolk megye keleti partjain, Mr. Ashford és egysége egy téglafal mögé vette be magát Shingle Street közelében. Este kilenc táján elszabadult a pokol: „Óriási fegyverropogást és robbanásokat hallottunk. Az éjszakai égbolt vörösen izzott. A szórványossá váló lövöldözés órákig folytatódott.” Arról értesítették őket (nem derül ki, pontosan kik), hogy német erők akarnak partra szállni.

Mr. Ashford beszámolója nem túl részletes, sokkal többet ír arról, szerinte miért itt és ekkor próbálták a németek megvetni a lábukat Angliában, és hogyan sikerült Őfelsége Hadseregének meghiusítani a tervüket. 1940. május végén-június elején a britek sikeresen hazamenekítették a csapataikat Dunkerque környékéről, Hitler és parancsnokai kezdhettek komolyan gondolkodni az Egyesült Királyság megszállásának tervén. Vagyis túl komolyan azért mégsem: a német flotta (különösen a Norvégia megszállása alatt elszenvedett veszteségek után) nem volt elég erős, a Csatornán való átkelés még német légifölény mellett is veszélyes lett volna. Mielőtt azonban felhagytak volna a Seelöwe hadművelettel, Mr. Ashford szerint a németek kidolgoztak egy másik tervet a gyakorlatilag védelem nélküli suffolki partok megszállására. A Shingle Street-i helyszín kiválasztását az indokolhatta, hogy tőle pár mérföldre délre található a bawdsey-i radarállomás.

A brit hírszerzés azonban tudomást szerzett a támadásról, és a szükséges előkészületeket, ha kapkodva is, de meg lehetett tenni. A part menti települések lakosságát épp ezek miatt telepítették ki – mondja a műkedvelő történész –, majd utakat építettek, hogy a védelemhez szükséges eszközöket odajuttathassák. A legfontosabb közülük az a csővezeték volt, amit az apály vonalától kicsit kijjebb szereltek össze, benzinnel vagy más gyúlékony folyadékkal töltöttek meg, és a megfelelő pillanatban működésbe hoztak, megakadályozva, hogy az inváziós erők nagy része elérje a partot. Ez magyarázza a vörösbe borult eget, a számtalan összeégett holttestet, valamint a francia és belga kikötők kórházaiban (szemtanúk szerint) azokban a napokban megjelent égési sérülteket.

A győzelem ellenére a kormány úgy gondolhatta, pánikot okozna, ha kiderülne, hogy a nácik már a suffolki spájzokban vannak, ezért elhallgatta a történteket, a kitelepítési parancs csak 2021-ben kerül majd nyilvánosságra.

*

A szemtanúk beszámolóit a tűzviharról, a csatazajról és az összeégett holttestekről természetesen nem vonhatjuk kétségbe, de számításba kell vennünk, hogy a köréjük szőtt magyarázat nem csak a tényekből, hanem az inváziótól való akkori félelemből is táplálkozik. James Hayward Bodies on the Beach címmel könyvet írt a történetről, melynek rövid összefoglalója elolvasható a BBC suffolki stúdiójának oldalán.

1940 júniusától valóban kitelepítették a civil lakosságot (127 ezer főt) Southend-on-Sea és King’s Lynn között (vagyis Essex, Suffolk és Norfolk megyék partjai mentén), és megkezdték a vidék védelmének megerősítését, többek között aknamezők telepítésével. A bawdsey-i védelmi vonalban szolgáló Tom Abram emlékei szerint: „Az égvilágon semmi nem történt. Júniustól kezdve napkeltétől napnyugtáig őrt álltunk, a parancs szerint mindenáron ki kellett tartanunk. Bár állandóak voltak a figyelmeztetések a küszöbön álló német invázióról, az egyetlen német, akit láttunk egy halott repülős volt, a tengerből fogtuk ki és vittük vissza a táborba egy hordágyon.”

Valójában négy németet is partra sodort a tenger október végén: az elsőt 27-én Aldeburgh-nél, a másodikat 29-én Shingle Street-nél, a harmadikat és negyediket (köztük azt, akit Abramék találtak) 30-án. Mind annak a He 111-esnek a legénységéhez tartoztak, amely október 4-én zuhant az Északi-tengerbe.

A britek védelmi tervei között valóban szerepelt az is, hogy lángra lobbantják a tengert, a hadviselés ezen formájával egész osztály foglalkozott (Petroleum Warfare Department), de a legészakibb működő rendszer az essexi Shoeburynessnél volt.

Az MI6 és más hírszerző szervezetek pont ezt a nagyon látványos csapásmérő eszközt választották ki ahhoz a történethez, amit külföldön kezdtek terjeszteni még akkortájt, amikor a brit hadsereg nem szedte össze magát. A német forrásokból származónak feltüntetett (vagyis fekete) propaganda szerint a Csatornán átkelő német csapatokat bombatámadás és lángözön várta, amelyben 30-80 ezren vesztek oda.

Hayward arra nem tér ki, mi volt az esemény, ami szemtanúi emlékezetében a fentiekkel kibővülve vált egyre élénkebbé (nem is beszélve az esetet 1992-ben felfedező újságíró cikkeiről). Természetesen lehetett akármi: a telepítés alatt lévő aknazár felrobbanása, egy kísérleti robbantás (később, 1943 márciusában itt próbáltak ki egy mustárgázzal töltött bombát), téves riasztás nyomán kitört lövöldözés az üres tengerre, talán még egy kósza német hajó vagy repülő is lehetett, ami – teljesen még ezt sem zárhatjuk ki – tényleg a radart akarta kivonni a forgalomból (a Wight-szigeti állomást augusztus közepén többször is támadás érte).

Az azonban biztos, hogy a történelem nem fordult meg a Shingle Street-i partokon, ahol ma jókedvű horgászok gyülekeznek hétvégenként.

(via MeFi)

De újból megerősítem, hogy szeretem a történelmet, különösen a második világháború eseményeiről olvasok sokat, figyelem az ezzel kapcsolatos híreket, gyűjtök ilyen relikviákat.

Hát Zsolt, az utolsó hír az, hogy békét kötöttek.

Na jó, csak viccelek. Következzen néhány olvasnivaló a hétvégére, Zsoltnak és mindenkinek, akit érdekel.

*

Rick, az amerikai sereg volt elektrotechnikusa olyan pólókat fedezett fel a helyi Wal-Martban, amiken a Waffen-SS 3. hadosztályának halálfeje volt. (Ugyanaz, ami Zsolt sapkáján is látható.) Miután blogjában megírta, egyrészt megugrott a látogatottsága (klasszikus esemény a long tailben), másrészt udvarias levelet kapott a WM píárosától, hogy elnézést és intézkednek. Egyben kérte, hogy ha lehet, írjon majd arról is, milyen gyorsan intézkedtek. Rick szívesen írt volna, de a pólók még másnap is ott voltak, amin különösen azért háborodott fel, mert a hír persze neonácik fülébe is eljutott, akik elkezdték felvásárolni a pólókat.

Egy másik blogger még két nap (sőt egy hét) múlva is talált belőlük. Rick egyrészt nem érti, hogy ha korábban a coli baktériumos spenótot pillanatok alatt leszedték a polcokról, a pólókat miért nem tudják, másrészt, hogy ha a Maxim magazint nem adják el kiskorúaknak, a Totenkopfokat miért igen. Majd szomorúan konstatálja, hogy már az eBay-en is lehet kapni őket.

(via BloggersBlog)

*

Egy új szoftver segíti a kutatókat a némafilmek szereplői által mondottak kitalálásában. Többek között a Hitlerről készült házi felvételeknél próbálták ki, sikerrel. „Képzeld csak az én problémáimat” – mondja a Führer Eva Braunnak, aki elszabott ruhája miatt panaszkodik.

(via Eszter’s Blog)

[upd] Hitler Speaks (Google Video)

*

Tudtad-e, hogy az első, a Földet az űrből mutató képek egy V-2 rakétára szerelt amerikai kamerával készültek? És azt, hogy a britek egyik legsikeresebb második vh-s bombázója furnérlemezből készült?

*

Végül, ha náci (és keletnémet marxista) propagandát böngésznél, itt egy jó gyűjtemény.

Jobb- és baloldali újságírók évek óta elszántan versengenek azon, ki tudja ötletesebben lekomcsizni / lenácizni a másik oldal pártját. Most egy orrhosszal a balosok vették át a vezetést.

Léderer Pál a Világfalun leleplező cikket írt arról, hogy a Fidesz vezérkara hevesen kacsintgat a jobbszélre, teszi mindezt egy „Az igazság szabaddá tesz” feliratú molinó mögül. A gond, ugye az, hogy a kifejezést neonácik is használják, az emellett említésre se érdemes, hogy egy bibliai szöveghelyhez is köze van, az pedig eszünkbe se jusson, hogy esetleg jelent is valamit. (Vagy legalábbis vannak, akik szerint itt és most fontos jelentést hordoz; Herr Carnap és én nem tartozunk közéjük.)

LP azt írja, hogy a szlogent „a német neonácik tudatosan […] az Arbeit macht frei […] átköltésével alakították ki”. Ez bizonyára ki is jelenthető, de azért ne álljon meg itt a filológiai tudomány, merthogy az sem elképzelhetetlen, hogy pont az egyik alakult ki a másikból.

Van egyrészt a részlet János evangéliumából: Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (8,31–32) (németül: „und ihr werdet die Wahrheit erkennen, und die Wahrheit wird euch frei machen”)

Van másrészt az Arbeit macht frei, ami egy Lorenz Diefenbach nevű író, tudós és nem mellesleg (?) pap 1872-ben megjelent regényének címe. Lehet, hogy ebben a szövegben van kapcsolat a két mondat között? Ennek a neten nem találtam nyomát. Azt, hogy pontosan kinek az ötlete volt a nácik közül a cím átvétele nem tudni, így azt sem, hogy a jézusi mondattal való összecsengésnek szerepe volt-e benne. (A lengyel Wikipédia cikke mindenesetre említi, az angolból kivették.)

Hogy lehet-e használni a kifejezést a neonáci transzparensek zárójelbe tételével, kizárólag a Bibliára utalva vele? Na itt jutunk oda, ahol a baloldali újságíró duplát gondol. Mert nyilván az ellen ő is tiltakozna, hogy 2JP azért választotta a kedvenc mondatának, mert annyira szimpatizált a Reich feltámadásában hívőkkel, de OV esetében valahogy csak ez jut eszébe.

Nem azt mondom, hogy ne gyűjtögessük elvileg nem szélsőséges politikusok szélsőséges megnyilvánulásait, de azért számoljunk már el százig, mielőtt valakiről azt sugalmazzuk, hogy a náci szellem palackját dörzsölgeti, és amíg számolunk, esetleg keresgélhetünk is a neten, hátha kiderül, hogy nem bukott le senki, csak találtunk egy érdekes összefüggést, amit többféleképp lehet értelmezni, attól függően, hogy.

(Mondjuk az se világos, miért most bukott le, amikor a mondat már OV október közepi cikkének címében megjelent.)

A külügyi népbiztos koktélját sokan ismerik, kosarát már kevesebben, pedig a kettő szorosan összetartozik.

A téli háború első napján (1939. 11. 30.) a szovjet légierő 16 dél-finnországi város ellen intézett támadást. A legnagyobb pusztítást Helsinkiben végezték, ahol a buszpályaudvarra ledobott bombák kilencvenegy civilt megöltek és több mint kétszázat megsebesítettek. A célpont – szovjet források szerint – két hadihajó lett volna, ám miután ezeket nem találták, a kilenc gép tartalékcélpontjuk, az elnöki palota felé vette az irányt, ami a bombázás helyétől több mint egy kilométerre van, szóval szintén nem sikerült megtalálni. Vagy esetleg nem is akarták: finn források szerint a ledobott bombák nem voltak alkalmasak páncélozott hadihajók megsemmisítésére, a gépek célja eleve a város lehetett, amelynek egyik legkönnyebben felismerhető épülete az államfő rezidenciája…

A légicsapás a főváros és más települések ellen másnap folytatódott, de csak kisebb anyagi károkat okozott, majd hamarosan az időjárás is elromlott; a következő súlyosabb áldozatokat követelő bombázások december végén voltak. Januárban aztán a megnövelt számú légierő minden fontosabb várost támadott, komoly károkat és sok áldozatot hagyva maga mögött-alatt.

Bár a hadjárat nyitánya majd» száz ember megölése volt, a szovjet propaganda az első hetekben tagadta a lakosság elleni támadásokat, állították, hogy csak a légibázisokat és az infrastruktúrát rombolják; az égő házak fényképeiről azt mondták, 1918-ban készültek. Molotov egy rádióbeszédében pedig kijelentette, hogy gépeik kenyeret dobnak le az éhező finneknek.

A második világháborúban több ország is kifejlesztett ún. kazettás vagy fürtös bombát (cluster bomb), amelynek testében több kisebb töltet volt, amik közvetlenül a cél fölött szabadultak ki a héjból és szóródtak szét. A Vörös Hadseregé egy 2 méter 28 centi magas, több mint 60 centi átmérőjű tartály volt, melyben 60 (vagy akár 200) gyújtóbomba helyezkedett el. A népbiztos beszéde után a finnek ezt kezdték emlegetni Molotov kenyeres kosaraként, a tankok ellen használt palackokat pedig már ennek nyomán nevezték el szintén róla.

A kosár egyébként – bár sok finn település jórészt faházakból állt – szerencsére nem volt túl hatékony fegyver: a gyújtóbombák szétszóródása miatt csak kisebb, könnyen eloltható tüzek keletkeztek, ráadául a hó is sokat elfojtott.